Sherlock-sorozatkritika

A Guy Ritchie- féle Sherlock Holmes után a BBC-nél is elkészítették a maguk detektívjét, de ők csavartak rajta még egyet: a XXI. századi Londonba helyezték őt és barátját. A britek egyik jó szokása, hogyha sorozatot készítenek, akkor inkább azt preferálják, ha kevesebb de hosszabb részek vannak. Ezt láthatjuk itt is: két éved, hat rész, hatszor másfél óra tömör gyönyör. Lássuk csak.

Már az első rész első jeleneteiben kiderül, hogy itt nem csupán ostoba áttranszformálásról van szó, ahol logikátlanságok egész sora követi egymást és erőltetett kötődések vannak az eredeti novellák és a sorozat részei között. Watson, akit Martin Freeman játszik nagyszerűen, blogot ír, nem pedig naplót. Talán ezzel a példával lehetne legjobban leírni azt, hogy miért is imádjuk ezt a sorozatot. Amit kellett, meghagytak az eredeti formájában, de ha valamilyen mód nyílott rá, hogy modernebbé tegyék a történetet, megtették, de közben hagytak olyan kikacsintásokat, amelyek akkor válnak érthetővé, ha az ember már igazán otthonosan mozog a Doyle-művek világában.

A mű egyik legerősebb pontja a színészek kiválasztása volt. Benedict Cumberbatch remekül hozza a különc nyomozót, aki ráadásul itt megmarad a Conan Doyle féle vonalon, mégis kissé vagányabb, mint a Jeremy Brett által megformált elődje. A nőkhöz való viszonya nem változik, egyedül abban, hogy Irene Adlerhez nem csak intellektuális indokból vonzódik. Sikeresen hozza azt az elsőre megközelíthetetlennek és barátok nélküli alakot, aki a második évad végére annyira a szívünkhöz nő, hogy sokkal jobban fájlaljuk az elvesztését, mint Rober Downey Jr. akcióhősének halálát. Ne feledjük el azt sem, hogy annak ellenére, hogy szegény Benedict valami szívfájdítóan randa, valami olyan kisugárzással és megjelenéssel rendelkezik (plusz ne feledjük el, hogy az öltözködése egész egyszerűen fantasztikus!), hogy egy pillanat alatt elhisszük neki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mikor a köröm méretéből megmondja, hogy hány kutyája van valakinek.

Mellette alakít hatalmasat Martin Freeman, mindenki Bilbója, aki itt is fantasztikusan játssza a rá kiosztott szerepet. Az író által megálmodott alapkoncepcióval összhangban Watson itt igencsak be van fenyítve kedvenc szociopatánk (nem pszichopata, nagy különbség!) által, nem pattog annyit, mint Jude Law vagy Lucy Liu, de mégis sokkal szeretetreméltóbb figura, mint a másik kettő. Aranyos próbálkozásai, hogy barátjának imponáljon, barátnőivel való jelenetei és úgy általában amit leművel, mikor a képernyőn van, minden idők legjobb Watsonává teszi. Még a régi verziónál is jobb, pedig itt nincs is bajsza (még).

Külön érdemes kiemelni a Moriartyt játszó Andrew Scottot, aki annyira túljátssza szerepét, hogy mégis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ő egy ördögi zseni. Pont a teátrálisság az, ami hihetővé teszi azt az amúgy teljesen irreális feltevést, hogy valaki puszta unatkozásból robbant, gyilkos, öl és rabol keresztül-kasul Anglián. Legjobb jelenetei a két záró epizódban való szereplése - egyszerűen hihetetlen. Olyan gonosz és pszichopata, hogy még a képernyőn keresztül is süt az a gonoszság, ami még a mi Sherlockunkat is megfogja.

Az egyébként feltűnő szereplőkről még érdemes néhány szót szólni. Mycroft egész egyszerűen fantasztikus, olyan elegáns és megfontolt, mintha tényleg ő maga lenne az egész brit kormány, míg Irene Adler egyszerre intelligens és borzasztóan szexi. „Brainy is the new sexy.” Mrs. Hudson pedig pont olyan imádnivaló angol öregasszony, aki tökéletes házvezetőnője főbérlője a két barátnak.

A forgatókönyv nem meglepően, de szintén remek. Az összes részen végigfut a Moriarty-szál, így a második évad fináléja igazán jól van felvezetve. A párbeszédek egyszerre szellemesek, modernek és mégis „Holmesszosak” a rejtvények pedig igazán rejtvényesek. Annak köszönhetően, hogy sokszor mi is látjuk azokat a dolgokat, amiből Holmes következtet, mi is megpróbálhatjuk azt, hogy valamiféle eredményre jussunk a tudott információkból és később, mikor kiderül, hogy végig rossz nyomon jártunk, verhetjük a fejünket a falba. Egyetlen gyenge láncszem fedezhető fel: az első évad második része bizony kilóg lefele az összképből, bár még így is teljesen nézhető.

Az operatőri munka egészen kiemelkedő, néha többször is érdemes megnézni az egészen különleges vágásokat és kameraállásokat. A részek nem bővelkednek akcióban (mármint konkrét lövöldözés vagy robbantások), de mégis folyamatosan érezzük a feszültséget a levegőben.

Ez pedig legnagyobbrészt a zenének köszönhető. Érdemes lenne erre áldozni egy külön kritikát, de mivel sajnos a filmsorozatzene-kritikáknak manapság nincs túl nagy piaca, így itt kell röviden beszámolni arról, hogy miért érdemes letölteni a két évad zenéit külön is.

Az első évad filmzenéi közül igazán kiemelkedőt csak az "Opening Credits" tud nyújtani. A sorozat készítőinek sikerült egy majdnem olyan jól sikerült és biztosra veszem, hogy később még ikonikussá váló zenét megalkotniuk, mint a Granada televízióé volt. A második évadból azonban több is érdemes arra, hogy külön beszéljünk róla.

Az „Irene’s Theme” végre megint egy olyan szám, amit Sherlock valóban játszhat a hegedűjén, ezt szerencsére meg is teszi nekünk a sorozatban. Szívbemarkoló és gyönyörű, remek és kiemelkedő szám.

A „The Woman” és a „Sherlocked” is az Irene-témát bontja tovább, ebben különösen a második jeleskedik. Gyönyörű melódia, ami olyan érzéseket kavar fel az emberben, amit csak a legjobban sikerült és legmelodikusabb komolyzenei darabok szoktak. Hangszerelésileg és minden szempontból egyszerűen olyan gyöngyszemek, amelyekről kár lemaradni.

A „Prepared To Do Anything”- nek leginkább az eleje az, amit a kedves olvasók figyelmébe ajánlanék. A Sherlock és Moriarty közötti végső leszámolást aláfestő zeneként kellően epikus de közben végig ott bujkál az a szomorúság és gyász, amit később érezni fogunk. Ahogy fokozódik a zene és belépnek a fúvósok is, mi is érezzük, ahogy felborzolódik a szőr a hátunkon és a karunkon és kiüt rajtunk a libabőr. Nyugodtan lehetne nevezni az év legjobb filmzenéi közé ezt a számot, olyan fantasztikusan megírt. A később belépő szomorúság és Watson-téma már csak kiteljesíti a gyász érzetét.

Mindenképpen ajánlom mindenkinek a filmzenét is, többszöri hallgatással.

A sorozatot pedig nézésre, angolul, magyarul, mindenképpen lenyűgöző a hang és a poénok is ugyan úgy ülnek mindkét nyelven.

Gratuláció a készítőknek, és várjuk a harmadik évadot!

A sorozat: 10/10

A filmzene: 9/10