The World's End (Világvége) - kritika

A Cornetto-trilógia befejező része tavaly került a mozikba (boldogabb országokban), itthon azonban valamiért csak DVD-n jött ki. Annak fényében, hogy a három film közül (Shaun of the Dead, Hot Fuzz) ez a második legjobb, számomra teljesen érthetetlen, hogy miért fosztották meg az itthoniakat egy olyan élménytől, ami üde színfolt lenne az akció –és szuperhősfilmek folytatásától túltelített mozikínálatban.  Nem tudom megérteni, hogy hogyan kerülhet a mozikban egy Will Smith film, amikor egy ilyen remekművet eldugnak a DVD kiadások közé, így nem csoda, hogy itthon ez a mű nem kifejezetten tartozik az ismertek közé, annak ellenére, hogy színvonala sokkal többre predesztinálja. Nézzük hát, mi teszi ezt a filmet többé, mint egy átlag bugyuta vígjáték, és miért lehet azt mondani, hogy ez a trilógia többször nézhető és nézendő.

A Simon Pegg -Edgar Wright szerzőpáros ismét egy olyan teljesen átlagos alapsztoriból indult ki, amiből már rengeteg tucatvígjáték készült: összejönnek a régi haverok. Itt a motiváció azonban teljesen más: egy húsz évvel korábban sikertelenül megkísérelt kocsmatúrát próbálnak beteljesíteni. Illetve közülük csak egy, Gary King (Simon Pegg) az, aki mindenáron véghez akarja vinni korábban sikertelen küldetésüket. És itt már el is kezdődik az, hogy mitől is több ez a film. A kis társaság ezt a túrát felnőtté válásuk első állomásának tekinti, azonban míg a többiek túl tudtak lépni ezen a "sikertelenségen", addig az addig legmenőbbnek számító falkavezér megragad ennél a kudarcnál, és több mint húsz év után is ezen pörög. Érdemes megfigyelnünk a nyitójelenet helyszínét- később ki fog derülni, hogy milyen szinten - nem - sikerült feldolgoznia ezt a traumát Kingnek.

A visszaemlékezést mindenkinek érdemes alaposan végignéznie: minden egyes másodpercnek meglesz később a helye és a funkciója, még akkor is, ha azt nem gondolnánk. Egészen rémisztő részletességgel van felépítve ez az univerzum, még harmadik nézésre is van olyan, amit még nem szúrt ki az ember. Ezek a motívumok és jelenetek a szülővárosba visszatéréskor fognak majd visszaköszönni, sokszor egészen váratlan formában.

De vissza a történet vezérfonalához: miután Garynek nagy nehezen sikerül összetrombitálnia a régi csapatot, régi ruhájában és ósdi autójával elindulnak vissza szülővárosukba. Mikor megérkeznek, végigzongorázzák ugyanazokat a cselekvéseket, amiket húsz évvel korábban, majd elkezdődik maga a kocsmatúra. Az „öt muskétás” már az első pillanatban megdöbben, mikor belépnek az első csehóba: a multikulti jegyében teljesen elvesztek a pub jellemző jegyei. Ez később csak még rosszabb lesz: a cégéren kívül az épületek belsejében lényegében mindenhol ugyanaz a hely fogadja a túrázókat, amin annak rendje és módja szerint fel is háborodnak. Miközben haladnak előrefele útjukon, folyamatosan derülnek ki a múltbéli események, egyfajta analitikus dráma stílusban: főleg, mivel itt sokkal komolyabb történetek is vannak, mint a kocsmázás be- nem-fejezése. Természetesen bekövetkezik egy váratlan esemény, ami elsőre legalább annyira blődnek tűnhet, mint a Shaun of the
Dead zombi inváziója, de itt is minden a helyére kerül a történet végére.

Érdemes külön kiemelni azokat a motívumokat, amelyek egybekötik a három művet. Korántsem állítom, hogy az összeset megtaláltam, vagy hogy erre egyáltalán bárki képes lenne, de ennek ellenére vannak pontok, amelyek egyértelműek: sör, Cornetto, kerítések, bunyók, stb. Az, hogy ilyen következetesen végigvitték ezeket a mintákat mindhárom filmen, mutatja azt, hogy mennyire nem csak vígjátékként kell ezeket a filmeket kezelnünk, hanem olyan művekként, amelyek művészeti értéket is képviselnek.

Ebben az értékteremtésben segít az operatőri munka is, amely egészen kimagasló, a vágással együtt. Egyértelműen érződik a Scott Pilgrim hatása, sokkal képregényszerűbb a film történetmesélése, mint a korábbiaké, és a jelenetek közötti átmenetek is sokszor könnyen elképzelhetőek egy füzet lapjain. Annak ellenére, hogy ez a fajta beszédmód sokban könnyíti a befogadást, mégis éles kontrasztot képez a film vége felé egyre komolyabbá váló mondanivalóval.

Az utolsó nagy párbeszédet tanítani kéne. Úgy tud humoros lenni, hogy közben minden egyes mondatát érdemes alaposan megrágni, több oldalról megvizsgálni, elemezni, majd a végén megbeszélni a többiekkel. Az, ahogyan ez a párbeszéd egyszerre int be a gondolkodás nélküli „énkeresésnek” és a mindent önmagának alárendelő egyén szabadságának, a teljes globalizációnak és teljes technika nélküliségnek, az egész egyszerűen zseniális. Kevés ilyen remekül megírt dialógust találunk a filmtörténelemben, annak ellenére, hogy egyeseknek ez a párbeszéd már „unalmas” lehet (bár van, aki ezt a Hobbitban található Smaug monológra is rásütötte).

A többi színészt is érdemes megemlíteni, bár ez a film nekem elsősorban Gary King drámájáról szól. A társaság többi része is remekül játszik, mindenki hozza a szerepét, és személyes kedvencünk, mindenki Bilbója is lenyűgözőt alakít, ezúttal szerencsére nagyobb szerepet kapva, mint a Hot Fuzzban.

A zeneválasztást is komoly dicséret illeti. Az, hogy a szöveg és az aktuális jelenet sokszor összekapcsolódik, az egy dolog, de már a számok kiválasztása is szinte tökéletes. A képhez rendszeresen hozzátesznek, és már hangulatukban is azt idézik meg, hogy hogyan próbálják meg feldolgozni ifjúságukat ezek a meglett, sokszor családos emberek. És természetesen a Cornetto is felbukkan újra, hogy senkinek ne legyen hiányérzete.

Ahogy már írtam, ez "csak" a második legjobb film a trilógiából, de az biztos, hogy méltó lezárása ennek a nagy munkának, és nem lehet okunk panaszra- egy többször nézhető, színvonalas, sokrétegű, humoros filmet kapunk, ha megnézzük ezt a filmet: hát ne habozzunk!

10/10