Kasabian-Velociraptor!- kritika

A legfrissebb album a zenekartól, ami vegyes, de többségében pozitív kritikákat kapott. Ellenben a Lángoló Gitárok szerkesztőivel, számomra az album egy az egyben lenyűgöző volt és újszerű. A Velociraptor! folytatja a West Ryder Pauper Lunatic Alysum által megkezdett utat, és végérvényesen megteremti azt a Kasabian hangzásvilágot és zenei dallamuniverzumot, amiről fel lehet őket ismerni.

Az album címe ugyebár azokra az ősragadozókra utal, akik csoportban (négyesével) kószálva rohangáltak az ősdzsungelben, és egyedüliként ők tudták legyőzni a félelmetes T- Rexet is. A borítón a zenekar négy tagja látható üvöltve, tollakba burkolva (a velociraptorok is tollasok voltak), illetve ők is négyen vannak. Üzenete az összetartás és az összhang a tagok között, ezt jól sikerül átvinni a címválasztással, a borítóval és a zenével is. Ügyes. A történelmi korok előtti időt próbálja visszahozni a cd coverje is, ami lentebb látható, kegyetlen zseniálisan néz ki.

A Let’s Roll Just Like We Used To az előző lemez vadnyugatias hangulatát menti át első percével, trombitaszóval és sarkantyúpöngéssel, de hamarosan beindul maga a verse is. Rettentően érződik a különbség az első albumhoz képest. Felhívnám a figyelmet a prechorus alatt hallható fúvós hangszerekre és a közben nagyszerűen megszólaló tapsról. A refrént pedig érdemes sokszor, nagyon odafigyelve meghallgatni-  tíz percembe került, míg teljesen egyértelműen meg tudtam hallani a háttérben zümmögő vonósokat illetve akinek van türelme, kutassa fel a fantasztikus zongorafutamot is, szintén a refrén alatt. Ezzel azonban nem ért véget-a harmadik perc környékén kapunk egy új dallammotívumot is, ami teljesen passzol a koncepcióba. Nagyszerű kezdés.

A korábbi számokra hajazó kezdéssel operáló Days Are Forgotten a később máshol is felhasznált „vinnyogással” indít, ami, bevallom, sokak számára embert próbáló feladat lehet élvezni. Nem úgy, mint a későbbi részeket, ahol ugyan még elő fog jönni egyszer-kétszer a „vinnyogás”, de a tökéletes refrén mindenért kárpótol. Ismét kapunk egy énekelhető dallamot, a háttérben pedig egy jól hangzó pönögést a gitárosoktól. Megjegyzés: érdemes meghallgatni az akusztikus változatát is.

A Goodbye Kiss kicsit megöli az előző két szám által felpörgetett hangulatot, és nem is stimmel a velociraptorok dinamikus világába. Ezek ellenére jól sikerült dal, kifejezetten szép, a hangszerelés is kellemesen van adagolva. Lassúzós, szerelmesenösszebújós nóta.

La Fée Verte, egy fura zsibongással vagy nem is tudom, valami meghatározhatatlan furcsasággal kezdődő track, amibe később a gitár is belecsatlakozik. Akusztikus akkordozás, ami szinte egy az egyben leköveti az éneklés dallamát. A lábdob hatásosan dübörög, ismét köszönetet mondhatunk annak, hogy a Kasabian ilyen ügyesen használja a nagyzenekart. A refrén szokás szerint fülbemászó, de összességében inkább atmoszférateremtő hangulata van, mint hogy egy valódi sláger legyen.

Velociraptor!:  gyors, gyilkos, egyszerű, rövid. Többet nem is érdemes róla elmondani. Talán még annyit, hogy annak ellenére, hogy ez a címadó szám, talán ez sikerült a leggyengébbre az albumon található trackek közül.

Az Acid Turkish Bath (Shelter From The Storm) erős hangulatkeltő, törökös hegedűszóval indít, később ebbe csatlakozik be a dob és a már korábban tapasztalt nyávogás. A gitár megjelentével eltűnik a hegedű, de marad a keleties hangulat, köszönhetően a ritmusnak és az elnyújtott vokálnak. Amint viszont a verséhez érünk, eltűnik minden és megkapjuk azt a Kasabiant, amit az első két számban megismertünk. Letisztult, gitárcentrikus, könnyen szerethető. A refrénre visszajön a turkish hatás és a nyávogás, majd az átvezető részben ismét ezt kapjuk. Viszont érdemes vele „szenvedni” (már akinek ez az)- a végén gyönyörűséges egyveleget kapunk az eddigiekből, mindenből tökéletesen annyit, amennyi az adott hozzávalóból szükséges.

Az I Hear Voices elején furcsa bizsergéssel és pszicho-szintizéssel hallhatunk, ami a versére elhalkul, így megkapjuk a lábdobot és az éneket, amik hihetetlen hatásosak. Hangszerelésben kicsit hasonlít az első számhoz, de itt nagyobb szerephez jut a szintetizátor és az ének. Jó kis szám, tökéletes felvezető a Velociraptor! legenergikusabb, legslágerebb számához.

A Re- Wired az a szám, amihez kötelező a videoklip:

Lenyűgöző riffel nyit, amit csak tetéz a dobolás perfekcionizmusa. Annyira nincs is róla mit mondani, minden összetevője tökéletes, így kell slágert írni, így kell klippet forgatni hozzá, így kell zenélni basszameg!

A Man Of Simple Pleasures eleje egy az egyben a Gorillaz-Clint Eastwood című számára hajaz, de úgy vélem itt fennáll az a helyzet, mikor különbséget kell tenni lopás és utalás között. Minthogy a két szám végső kicsengése és dallamvilága teljesen különbözik, el kell fogadnunk azt, hogy a Kasabian nem lopott. Az együttess eddigi talán legszebb dalát kapjuk meg, amiről a frontember így nyilatkozott: A Man Of Simple Pleasures szívszorító.A több szólamban való éneklés ismét kiteljesedik és fantasztikust alkot.

Switchblade Smiles. A szám, ami mégis szakít az eddig jól kidolgozott dallamvilággal és rendszerrel és egy sokkal sötétebb, nyomasztóbb közeget vázol fel. Az elektronikusabb hangzás és a metálos refrén iszonyatosan félelmetes. Tökéletes koncerszám, annak ellenére, hogy akár egy sátánista-metálzenekarnak is becsületére válna. Itt is hallhatjuk az elnyújtott vokálokat, a „vinnyogást” és a végig dübörgő dobokat. Van viszont ami állandó: a refrén még így is énekelhető maradt és az egész track összességében nagyon emlékezetes. Tökéletes lezárás.

Nem, nem, ezt nem hiszem el! Négyből háromszor mellé lőni a lezáró számmal? Igen, én is alig hiszem el, de megint egy teljesen jellegtelen, töncsörgős dal az utolsó szám, megint hiányérzetet hagy bennünk és megint az utolsó előtti lett volna a tökéletes erre a szerepre. MIÉRT? A Neon Noon nyugodt, relaxációs, de tényleg unalmas és olyan seíze sebűze.

Még így is csak együtt tudok érteni az énekessel, aki a következőket nyilatkozta: nem értem, hogy hogy nem tetszhet bárkinek a Velociraptor!

Én sem értem.

9/10

Kasabian-West Ryder Pauper Lunatic Asylum- kritika

Az album máig a Kasabian legnagyobb sikere, mind a kritikusok mind az 'egyszeri emberek' körében nagy népszerűségnek örvend/örvendett. Nagyrészt ez az előző (Kasabian és Empire) albumokhoz képest könnyedebb hangzásvilágnak és a jól átgondolt EP megjelenítéseknek köszönhető. Lássuk hát mit tartogat számunkra ez a csoda.

Szokás szerint kezdjük a borítóval. Az album címe az 1880-as években Angliában épült pszichiátriai intézetekre utal, amelyek ugyanezzel a névvel futottak. Ahogy Serge az egyik interjúban kifejtette: „a borító a zenekar tagjait ábrázolja, akik a tükörben figyelik magukat, egy partira beöltözve az elmegyógyintézetben.” A zenekar tagjai máshol elmondták, hogy minden egyes szám egy-egy bentlakót próbál jelképezni az elmegyógyintézetből. Tegyünk hát mi is így!

A vezéregyéniség- Underdog

Gyönyörű riffel indít, belopja magát az ember szívébe és fülébe már az első percben. Jól eltalált szöveggel teperi le a hallgatóját, a hihetetlen torzítás a hatást csak még erőteljesebbé teszi. Néha egy-egy váratlan kiállással lep meg minket, de ne higgyük azt, hogy széplélek, mikor a dallam vagy a fantasztikus többszólamúság alapján azt feltételeznénk- egy pillanat alatt a földre felül kerekedik megint. Főleg a tökéletes szólóval, amit nem elég egyszer meghallgatni. Tökéletes, nem véletlenül ő a legerősebb fickó az asylumban.

A szerelembe beleőrült- Where Did All The Love Go?

Dinamikus, életerős figura. A versében mintha a saját történetét mondaná el, míg következik a refrén, ahol sír a szerelem után. Ez a rész rendkívül megható, de aztán visszatér újra az elbeszélésre. Kellemes vonószenekar kíséri dalát, mígnem ismét eszébe jut szerelme. Érdemes odafigyelni a második chorus után következő részre, ahol változik a dallam és valami újat kapunk, ami szintén hibátlan. Egy perccel később már egy kis keleti hatás is érződik az instrumentális átvezetőben, de a végére minden összeáll, és ismét megkapjuk a megváltozott és az eredeti refrént is, így gyönyörűen záródik le ez a történet.

A néma finn -Swarfiga

Felbukkanása kirobbant minket az előbb élvezett békés, nyugalmas hangulatból és félelemmel tölt el. De hamar megnyugszunk. A fickó, bár rémisztőnek látszik, valójában néma és békés. Hamar kiismerhető figura. Nem túl bonyolult lélek, de neki is megvan a helye ebben a fura közegben.

Az érző lelkű vagány- Fast Fuse

Kemény riffel jelenik meg a színen, bár a szintetizátor kicsit lágyítja a kemény fellépést, ellenben az énekkel, ami tökösen, keményen, huligánosan szól. Nincs is refrén egy jó darabig, de egyszer csak elhal a torzítás és meglátjuk a szép lelkét ennek a srácnak is. (Az érző lélekhez a hangot Serge szolgáltatja.) De nem ad azért túl sok bepillantást- gyorsan továbbvágtat, és próbálja megtartani a keményfiú imidzst.

A depressziós kocsmáros- Take Aim

Vadnyugatis trombitaszó a belépője, kicsit disszonens gitárakkordozás a felvezetője. Vállalhatóan elnyújtott éneklés, de a szöveg figyelembevételével teljesen elfogadható, sőt zseniális. Hosszú szám, hosszú szöveg, jó szám, hangulatos hangszerelés. Atmoszférateremtő. Felvezeti cimboráját, a…

Magát őrültnek álcázó tolvaj- Thick As Thieves

Érződik rajta, hogy teljesen normális. Higgadtan, értelmesen van kitalálva imidzse, amivel be próbál olvadni a többiek közé, de nem teljesen sikerül. Nem, erről baromi nehéz így beszélni. (Fantasztikusan eltalált, hangulatos akkordozás, kiváló éneklés –végre tényleg éneklés!- elképesztő háttérvokálok, epikus refrén. Hibátlan szám. Hibátlan.) Szép halkan, akusztikusan próbál észrevétlen maradni. Sajnos kiválóságával így is felhívja magára a gyanútlan látogató figyelmét.

A magát vadnyugati pisztolyhősnek képzelő autószerelő- West Ryder Silver Bullett

Az egész fickó úgy van felöltözve, mintha valóban a Vadnyugaton élne, akár egy filmbe is elmehetne szereplőnek, olyan tökéletes a jelmeze. Drámai belépőkkel operál, néha lelassul, mintha párbajra készülne. De nem, sehol senki, Willy a kölyök is halott már. A többi őrült remek háttérvokállal kíséri marháskodásait. Lassan már mi is a távoli prérin érezzük magunkat. Megérkezünk a kocsmába. Letelepszünk, rendelünk egy whiskyt. Valaki berúgja az ajtót. Megfordulunk.

A tömeggyilkos- Vlad The Impaler

Haláli riffel nyit és ez később sem változik. A hangja agresszív és erőteljes, mintha mindig kiabálna. Odasiet a zongorához. Néha pöntyög rajta egy-két fals futamot. A vendégek rettegve néznek össze, de valójában imponál nekik ez a fickó. Ritka jelenség ő, meg kell becsülni. Egy igazi kemény fickó, mindenféle érzelem vagy gátlás nélkül.

A benyugtatózott beteg- Ladies & Gentlemen

Az előző figura után kifejezetten fura ránézni. Fura, emberfeletti nyugalmát a nyugtatók okozhatják. Lassan, dallamosan beszél. Egy gitáron pönög közben, halkan kíséri önmagát. Végül már önmagát lassítja, de jó érzés egy kicsit belassulni nekünk is.

A kómából ébredező ápolt- Secret Alphabets

Első pillanataiban még azt sem tudja hol van. Miután kitisztulnak gondolatai, belekezd mondanivalójába. Hamar felveszi a többiek ritmusát, de kissé még érződik rajta a szédülés. Néhány pillanatig nekünk is megpróbálja felvázolni a kómában látottakat, de miután belátja a feladat lehetetlenségét, feladja, és folytatja a kérdezősködést a mindennapokról. Elkezdenek remegni a pillái. Lassan mély álomba zuhan megint.

A szabadságra vágyódó- Fire

Energikus,erőtől duzzadó, remek srác. Kicsit rajta is lehet érezni a vadnyugat szelét, de nem tudjuk megállni, hogy hatalmas atmoszférájába be ne rántson minket. Szinte irányít minket. Hatalmas energiákat felszabadítva üvölt, és mi is kénytelenek vagyunk vele üvölteni. (Zseniális riff ismét, tökéletes hangszerelés, slágergyanú, dúdolható, üvölthető, koncertremenjünk, a legjobb szám az albumon.) Hihetetlen figura!

És ismét elrontották! Én ezt nem tudom elhinni. Happiness. Egy faszt. Az első lemez balul sikerült lezárása után megint képesek voltak idetenni az egyszeri hallgató elé egy alapvetően semmilyen, hipstermajomkodós lassúzást, ami teljesen elrontja a Fire hangulatát és az egész albumról egy kellemetlen utóízt hagy bennünk. A kurva életbe.

Összességében egy nagyszerűen átgondolt alapkoncepció, jó végrehajtás, zseniális számok, amiből néhány kiemelkedő. Ügyes borító, kiváló hangszerelés, hibátlan hosszúságú számok. Szar lezárás, de egye fene.

9/10

Kasabian különrovatunk utolsó száma a Velociraptor!-t fogja cincálgatni.

Kasabian-Empire-kritika

Az Empire című albummal folytatjuk Kasabian-különkiadásunkat. A zenekar második lemezének egyik fontos pontja az, hogy az egyik zeneszerző, Cristopher Karloff a lemez készítése közben hagyta el a zenekart, vélhetőleg személyes okok miatt. Három szám kötődik a nevéhez az albumon.

A borító egy kártyára hajaz, nagyon jól néz ki. Furcsa, hogy a kártyákon szokásos elrendezéshez képest itt itt a két fél nem ugyanolyan. Az alsó felén a nő már nem csak védtelenül és kitárulkozva fekszik a harcos karjaiban, hanem hozzásimul és szempillát remegtet. A K nyilvánvalóan a Kasabianra utal. Nagyon jól néz ki, de az album meghallgatása után fog csak kiderülni, hogy mi köze van a muzsikához.

A címadó szám egy hihetetlen erős felütés. Az Empire nagyon erősen kezdődik, az énekes hangja fejlődött az előző lemezhez képest, itt is, mint már sokszor ezelőtt, sokkal inkább beszédhez hasonlít a verse, mint tényleges szöveghez. A refrén könnyen megjegyezhető, rendkívül erőteljes. Vonósokkal fejeződik be ez a rész. Ismét verse, a dobra automatikusan elkezd rugózni az ember lába. A refrénnél beindul a szimfonikus zenekar-gyönyörű. A második chorus után egy kis hatásszünet következik, ahol majdnem minden zene elhal, így aztán még hatásosabban tud berobbanni a „Stop, I said, it’s happening again” szövegű rész.  10/10

A Shoot The Runnerben felfedezhető az a változás, amit a zeneszerző elhagyása okozott. Sokkal ritmusosabb, dinamikusabb szám, mint az előző számon található darabok, ezzel együtt kicsit poposabb is, de mégsem süllyed egyszerű közönségességbe. A ritmusa remekül eltalált, minden gitárosnak érdemes legalább egyszer megnéznie ezt a riffet. A közepén ismét található egy kis belassulás, pontosabban ritmusváltás, ami megint remekül illeszkedik az egész szám koncepciójába. Jó, bár kicsit rövidecske szóló is található benne. Ütős rock and roll.

A Last Trip (In Flight) egy kicsit lazábbra veszi a figurát, de a változás itt is nagyon érződik. Nem túl emlékezetes dal, de nem sikerült rosszul. A legjobb megfogalmazás talán erre a jó munka- nem forradalmi, nem is rossz, egy korrekt szám, ami fenntartja az érdeklődést az album következő részire is.

A Me Plus One kicsit vadnyugatis hangulattal indít, Serge éneklésével. Fantasztikus háttérvokált, remek gitárfutamokat hallhatunk a sajnos csak két és félperces szám alatt. Sajnos a modern popszakma átka a Kasabiant sem kímélte, nem hajlandóak négy-öt percnél hosszabb számok elkészítésével kísérletezni. De említsük meg azt is mindenképpen, hogy itt is szerepet kapnak a klasszikus hangszerek, a vonósok.

Sun/Rise/Light/Flies- ezzel le is írtam a dalszöveg első három sorát. Egy kicsit vinnyogósra, töketlenre és úgy általában kicsit olyan semmilyenre sikeredett ez a szám, annak ellenére, hogy itt is található egy gyönyörű betét, ahol besegít a nagyzenekar (illetve most hallom, a refrénnél is. Aminek szövege megegyezik a címmel. ) Itt bezzeg belefért a négy perces játékidő.

Az Apnoea az, ami talán leginkább hasonlít az előző albumról megismert stílusra. Rommá torzított hangszerek, nem túl gyakran használt ritmusban megszólaló dob, furcsa gajdalolás, beszédszerű éneklés.  Szerencsére ez inkább csak átvezető jellegű, 1.45-ös hosszúsággal rendelkezik, így nem kell sokáig emlékeznünk a Kasabian (music album) rosszabbul sikerült számaira.

És át is adja a helyét a By My Sidenak, egy nagyon jól sikerült szerzeménynek. Gyönyörűen duruzsoló gitárral indít, majd egy kicsit „lebegős” énekléssel. Ezt váltja fel az a rész, amit talán refrénnek lehetne nevezni, Ismét a vonósok és a fülbemászó dallam, bár itt sajnos eggyel lejjebb kell értékelni a számot, mert a refrén mégsem az igazi. Az átkötő rész itt is egész elfogadhatóra sikerült, bár nem hagy túl mély nyomot maga után az emberben. Itt is visszaköszönnek még a már eltávozott zeneszerző stílusjegyei, de már érződik az új felé való nyitás.

Stuntman- kellemes szintizéssel indító, több mint öt perces szerzemény. A kellemeset viszont elég gyorsan felváltja egy sokkal agresszívabb változata a szintetizátornak, majd következnek a gépdobra hasonlító hangok. Egy rossz diszkó-alap is lehetne a szám első másfél perce, majd elkezdődik az éneklés, ami semmit sem javít a tracken. A megszokotthoz hasonlóan itt a refrén alatt nem halkulnak el a hangszerek, ugyan úgy dübörög tovább minden, emlékeztetve minket a mostani szórakozóhelyeken hallható mesterművekre. Az album mélypontjának is nevezhetnénk, igénytelen, egysíkú, átgondolatlan szám, amely sehogyan sem passzol az alapkoncepcióba (még a Kasabian c. albumba se passzolt volna.)

Sajnos a Seek & Destroy sem sikerült sokkal különbre. Elektronikus, egyszerű szerencsétlenkedés a háttérben. Szerencsére az ének most segít a számon, de teljesen megmenteni mégsem tudja. Elég könnyen át lehet fölötte siklani, nem veszt vele senki sokat.

A British Legion egy Artic Monkeys számra hajazó dal, de abból is a jobb féle. Aranyos, romantikus kis dalocska, Sergével és a gitárjával egy kellemesen eltöltött három perc. Nem túl bonyolult, de annál nyugalmasabb, kedvesebb és érzelmesebb-egyszóval könnyed  ámde színvonalas nóta.

The Doberman. Lassú, de később annál hatásosabbá váló track, ami talán leginkább mutatja az utat a következő lemez felé. Gitárcentrikus, zseniálisan van keverve és egész egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van. Ismét külön pirospont annak, hogy két ilyen fasza hangú énekes van egy zenekarban és annak, hogy ők ilyen fantasztikusan tudnak együttműködni. A körülbelül a közepén található egy olyan rész, ami sokak számára embertpróbáló lehet, de bizonyos számú hallgatás után már az indián törzsi dallamokra hajazó gajdalolást is meg lehet szeretni, ahogy ezt az egész számot is. A lezárás pedig egészen fantasztikus-a trombita szólamát mintha maga Ennio Morricone  írta volna. Ah. 10/10 Tökéletes lezárása az albumnak.

Illetve lenne, de érdemes még meghallgatni a speciális kiadásokban Ketang című, erőteljes, de nem túlbonyolított, fülbemászó de cserébe rövid nótának. Be kell vallanom, személy szerint a Dobermant szívesebben látom zárószámként, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy a Ketang is egy jól sikerült szám, 

ami sikeresen levetkőzte a kilépett dalszerző hatását.

És mindez elmondható erről az egész albumról. Sikeresen továbblépett Karloff kiugrása után és elkezdték a saját útjukat keresni. Ez sikerült is, de még nem teljesen. Az csak a következő albumban fog sikerülni.

7/10

Következő kritika: West Ryder Pauper Lunatic Alysum 

Kasabian- Kasabian- kritika

Sokak számára ismerős lehet a brit Kasabian nevű zenekar. Leginkább legutóbbi két lemezük ismert, de mindenképp érdemes meghallgatni korábbi munkáikat is. A cím nélkül kijött első lemez legyen hát az, amivel elkezdjük vizsgálódásunkat a zenekar háza táján.

Az albumborító jól néz ki, számomra valamiféle keleti/egyiptomi nő alakja az, ami kirajzolódik a fehér figura sziluettjéből. Ha elfogadjuk a keleti szálat, akkor viszont csak egyetlen számmal tudjuk rokonítani, de a Running Battle elég sovány indok az coverválasztáshoz. Viszont ha kicsit utánanézünk, több érdekességet is felfedezhetünk. A Kasabian egy gyakori örmény név, jelentése hentes vagy mészáros. Így egyszerre nyer értelmet a keleti szál és a Butcher Blues nevű szám is. Jól sikerült, találó borító. 

A Club Foot valami érdekes bizsergéssel indul, talán vonós/fúvós hangszer lehet, de nemsokára meghalljuk a szám igazi riffjét is. Alaposan torzított gitár, tökéletes ritmusban dübörgő dob. A verse alatt kicsit elhalkulnak a hangszerek, de cserébe a riff egy kicsit átalakított verzióját játsszák. A refrén egy nagyon hatásos –nevezzük ennek, mivel nincs jobb szó rá- „kórussal” indít, de ez inkább csak afféle felkiáltás. A szám hangulata kicsit hasonló a Switchblade Smiles című, a Velociraptoron megjelent trackhez. Később a többé-kevésbé csak instrumentális részben megkapjuk azt, ami miatt az első két album különbözik a későbbi kettőtől- kicsit elektrocentralizáltabb és pszichedelikusabb, ezzel együtt nehezebben is emészthető.

A Processed Beasts zongorapöntyögéssel indít, majd mindenféle átkötés nélkül ismét gitárba csap alá. A zene ismét elhalkul az ének alatt, ami hasonlóan az előzőhöz, itt is kicsit élőbeszédszerű. A háttérben folyamatosan lehet hallani a kis zongorázgatást, illetve egyszer a nyitómotívum is visszajön. A refrénnél besegít Sergio Pizzorno is az éneknél, bár itt kicsit zavaró a magas szintizés a háttérben.  A számban végig a basszusgitár és a dob a domináns hangszer, de a lezárás szintetizátorral történik.

Reason is Treason, az egyik legkönnyebben feldolgozható szám a lemezről. Már az intróban feltűnik egy könnyen énekelhető motívum, amit szöveg nélkül, csupán „gajdalolással” ültetnek az emberbe. A szám első két perce elég monoton, de itt következik egy váltás, ami sajnos nem válik előnyére a dallamnak. Hála a dalszerzőnek, ezt a motívumot nem erőltetik túl sokáig, nagyjából egy percen belül vissza is térnek a már bejáratott refrénhez. Már itt is hallatszik a két szólamban éneklés-legalábbis egy gyengécske próbálkozás, ami erre vonatkozik.

Az I.D. talán a leggyengébb szám a lemezről. Az első egy perc teljesen monoton elektroszerencsétlenkedéssel megy el, míg a váltás után hiába jön be az ének, semmit sem javít az összképen. Leül, ellaposodik, unalmassá válik könnyedén az ének és az instrumentális rész is, talán a legjobb lenne, ha ezt a zenekar soha sem vallaná be, mint saját szerzeményt.

Orange, előzőhöz hasonló, de szerencsére csak 45 másodperces, nem is érdemes külön számként kezelni, de az albumban való funkcionalitása erőteljesen megkérdőjelezhető.

Az L.S.F. (Lost Souls Forever) máig az együttes egyik legnagyobb slágere, és ezt nem csak az ütősre sikerült videoklippnek köszönthetik. A verse alatt végig kiválóan dübörög a dob és a basszusgitár, míg a szinti olyan futamokat játszik, amik előrevetítik a refrént, amit egy jól sikerült na-na-nazás vezet fel. Majd következik maga a chorus, ami immár valódi két szólam (egy háttérből szóló szöveg nélküli, és egy erőteljesebb, szöveggel rendelkező). Nagyon erős koncertszám, mindenki könnyen meg tudja jegyezni a refrént, mégis gyönyörű a szöveg és a muzsika. Rettentő színvonalas, mégis nagy közönség számára is élvezhető szám. 10/10.

Elég nehéz elődjéhez méltónak lennie, a Running Battlénak nem is sikerül. Kezdése egy kicsit vadnyugatis hangulatot kölcsönöz a track elejének, de sajnos itt az ének ront rajta. A gitár keleties színt visz a dalba, vele együtt a vonósok is feltűnnek. Gyengécskére (vagy legalábbis nem olyan erősre) sikerült sajnos,  relaxációhoz tökéletes, elrontja az előző szám által okozott felpörgetett hangulatot.

A Test Transmissionionban Serge hangját hallhatjuk, nagyon ígéretes kezdéssel rendelkezik a dal. Kicsit erőtlen a verse, könnyen átsiklik fölötte az ember. A refrén alatt hallható tapsolás szöges ellentétben áll az amúgy elég pszichedelikus hangszerelésű zenével. Rengeteg felfejtendő réteggel megáldott szám, azoknak ajánlom, akik vonzódnak a már fent is említett elektro-pszichedelikus vonalhoz.

A Pinch Roller szintén egy átvezető, nehezen értelmezhető funkcionalitással, könnyen megérvelhető fölöslegességgel. A szám alatt elkezdenek a vonósok zümmögni, de az ő kiteljesedésük csak a következő számban fog elkövetkezni.

A fuvolával indító, majd nagyon energikusan berobbanó Cut Off az album száma. A videóklipptől eltekintve, ami itt is zseniális, a dal könnyen pályázhat a Kasabian legjobb száma címre is. A chorust felvezető nananázást Serge nagyszerűen oldja meg, a verse alatt végre levettek kicsit a gitár torzításából, így rá lehet jönni, hogy milyen hangszerrel opreálnak, a refrén fülbemászó és headbangelésre késztet, a szöveg elgondolkodtató. Az egyetlen hiba az a szám albumverziójában található: szerény véleményem szerint kicsit túl lett nyújtva a befejezés, főleg mivel a maradék másfél perc nem az eddig megszokottat hozza… illetve de, épp az eddig megszokottat hozza. A furcsa szintetizátorozás nem a legtökéletesebb befejezés ennek az amúgy tökéletes számnak, ami a refrénben vonósokkal támogatja meg a dallamot.15/10

A Butcher Bluesról nem is lehet sokkal többet elmondani, mint hogy egy jó blues szám, váratlan húzásoktól mentesen. Egyedül a csillámszintizés maradt rejtély számomra, de még ez sem tudja eloszlatni a Cut Off okozta eufórikus állapotot.

Az Ovary Stripénél nem tudom elkerülni, hogy a kezdő hangoknál ne a Vad Fruttik slágere jusson eszembe (Lehetek én is), de még így is el kell ismernem, hogy remek hangulatteremtő szám az említett. Nagyszerű példa ez arra, hogy hogyan kell összehangolni a különböző hangszereket. Ismét feltűnnek a vonósok, bár a gitár ismét vissza lett torzítva. Összességében egy olyan szám, amit hallani kell, és csak azután lehet dönteni róla.

U Boat, a lemez lezáró száma- hát olyan semmilyen. Nem ad katarzist, nem ad maradandó élményt, ellenben ad egy közepes szintű, kissé nyálas, tinisláger szintű dallamot, egy elég balul sikerült Serge éneklést és szép akusztikus gitárjátékot néhány pillanatban Szenvedős, balul sikerült lezárása egy erős-közepes albumnak, amelyen két zseniális szám található.

. 6/10

A Kasabian különkiadás az Empire című lemezzel folytatódik.

10 indok, amiért szeretjük a Kasabiant

1. A legevidensebb indok, amiért érdemes a Kasabiant szeretni: Sergio Pizzorno. Nem félünk bevallani, hogy a ezért a fickóért bátran feláldoznánk heteroszexuális beállítottságunkat. Egyrészt zseniális zenész, másrészt egy félisten. De továbblépve:
2. A videók. A zenék nagy része akkor teljesedik ki igazán, ha az ember már a videót is látta. Mindenkinek csak ajánlani tudom őket. Bármelyiket. Az összeset.
3. A hihetetlen koncertek. Elég csak egy felvételt megnézni és már az alapján is vad ugrálásba kezd az ember.
4. A zseniális refrének. Könnyen megjegyezhetőek és énekelhetőek, fülbemászóak mégsem primitívek.
5. Az akusztikus feldolgozásaik. Nemcsak a saját számaik, de mások akusztikus coverjei is sokkal jobbá válnak a kezük alatt. Elég csak ezt felhoznom példának:                                                                                                                 
6. A több szólamban való éneklés. Több számban is felfedezhető, és Sergének köszönhetően rendkívül magas színvonalú. Gyönyörű részletek.
7. Ütős és jól megírt riffek. Nincs rajta túl sokat magyarázni, a gitár hangzása tökéletesen van eltalálva, az ütem is hibátlan, igazi headbangelős témákkal dolgoznak.
8. Igényes albumborítók. Személyes kedvencem a Velociraptor!-é, de a többi is figyelemre méltó. Mintha törődnének azzal hogy színvonalas csomagolásba burkolják a zenéjüket. Pirospont.
9. Az interjúkban is hallható zabálnivaló brit akcentusuk.
10.                                  

                                                        Nem,ezzel nem lehet betelni.

Fall Out Boy- Save Rock And Roll-kritika

“These days a cover…a cover representation of the music  has been reduced to just a piece of paper in a crystal case, hasn’t it? A vinyl cover was something really tangible and aesthetic. You could hold it in your hands, you could feel the texture. It was like a painting. Tom e the cover is part of the piece. You know the music on the CD or the record or whatever it is, is part of the presentation. And the other part of the presentation is the artwork. I’ve never understood why some musicians are happy to make a great record and then put it in a functional piece of shit sleeve. Visually, so many artists just don’t seem to give a shit about the way their art is presented. “

Száz százalékosan osztom Steven Wilson progresszív félisten véleményét a mai albumborítókról. És csalódásként éltem meg azt is, mikor megláttam a Fall Out Boy újraalakuló lemezének artworkjét. Egyetlen egy kérdés fogalmazódott meg bennem, először halkan, majd egyre hangosabban követelve a választ, amire még én sem jöttem rá: MI A HALÁL EZ A BORÍTÓ?! Félreértés ne essék: jól néz ki. Csak éppen a buddhista szerzetesnek és rosszéletű haverjának körülbelül semmi köze nincs a rock and rollhoz, és remélem a megmentéséhez sem lesz. A funkciótlan albumborítót elfeledve próbáljuk ki azt, hogy inkább a nélkül hallgatjuk meg a lemezt, hogy tudjuk, az alkotói tesznek arra, hogy hogyan prezentálják korongjukat.

Az album nyitódala a The Phoenix címmel fut, a rádióknak és TV adóknak hála már-már slágernek is nevezhető. A hatásos kezdés (vonósok, plusz pont) beindul az énekes majd elkezd dübörögni a lábdob is. A számban tényleg megvan minden, ami egy slágerhez szükséges, de mégis többet nyújt, mint egy átlagos toplistavezető. A dalolászható, ugrabugrálós refrén természetesen könnyen megjegyezhető, egyetlen problémám, hogy a sok önjelölt énekesek közül nagyon kevesen rendelkeznek olyan kiművelt hanggal, hogy az énekessel együtt ki tudják énekelni a „like a phoenix” szövegű részletet, így ezt a számot inkább magányos hallgatásra javaslom (vagy akkora tömegben, ahol már nem számít, hogy hányan próbálnak magas hangon süvíteni). Később kapunk egy egész tökös háttérvokált is illetve a refrén alatt érdemes a gitárra is odafigyelni, király ámde kellően primitív riffet alkottak. Később visszatérnek még a vonósok, és külön bónuszpont jár azért is, mert nem a szokásos három percben zavarják le a számot.

A My Songs Know What You Did In The Dark (Light Em Up) című, kellemesen hosszú című szám a Petőfinek köszönhetően már sokaknak ismerős lehet. A gépies tapsikolással és huligánkórussal operáló fent említett című második track egy valódi, nagybetűs, dallamtapadásos sláger. Rettentően egyszerű refrén, és még dallamosabb verse. Jó pillanatban megejtett kiállások, tökéletesen kevert dobok. Ismét lecsap a fejhang, fent említett kitétel itt is érvényes. (Külön bónusz: a második Percy Jackson film nyitójelenetéhez zseniálisan passzolt.)

A rock and roll eddig egész jól meg lett mentve.

Alone Together. Kellemes, kissé szirupus csillámrock, ismét egy könnyen megjegyezhető refrénnel. Furán elhaló/felcsattanó/biztosangéppelcsinálták (amúgy ez szerintem gyerekkórus akar lenni néhol) kiáltások random elszórva a számban, kellemes akusztikus szelet körülbelül a közepén. A „my heart is like a stallion” résznél minden alkalommal kicsit megfojtanám a dalszövegírót, de még ez is beleférne, ha egy kellemes pop-rock lemezről beszélnénk, és nem pedig a rock and roll megmentőiről. Így viszont nagyon erősen kilóg lefele főleg azután a nagyon ütős kezdés után, amit a zenekar az első két számmal prezentált.

Where Did The Party Go-lábdobbal és jókis gitárpönögéssel indít, majd ismét bekúszik a kórus (úgy tűnik, nagyon beleszerettek). Kicsit az előzőhöz hasonló, egy fokozattal itt viszont már feljebb kapcsol a fejrázómérő, főleg az elektro-80asévek refrénnél, ahol úgy érezzük, a party bizony nem ment sehova, hisz épp abban ugrálunk.

Rolling In The Deep Just One Yesterday. Teljesen rendben lenne, sőt az album legerősebb számaihoz sorolnám, ha ezt már nem hallottuk volna máshol. A refrén alatt itt viszont kapunk egy teljesen érthetetlen elektromos zajt (nem, nem a fejhallgatóm romlott el, már megnéztem). De tekintsünk el attól, hogy szinte teljes egészében lopott dallamról beszélünk- fantasztikus! Nem olyan, mint az első kettő stílusában, de cserébe minőségben rájuk ver körülbelül még egy kört és (bár nem győzöm hangsúlyozni, nagyon kopigyanús) bekerült az album erős számainak körébe.

És a pozitív hangulatot szétzúzza a mikuláscsengettyűkkel, babakórussal és rappel sokkoló The Mighty Fall. Legszomorúbb aspektusa az ennek az album közepén található tracknek, hogy jó lehetett volna. Elbaszták. A kórus itt is feltűnik, ahogy a fejhang is, de az ember nem tudja eléggé beleélni magát a szám hangulatába (mikuláscsengettyűk ugyebár). Nagy csalódás. Ismét egy kisebb hullámvölgy.

Popos-szirupos, mézes-mázos, työcsögős-möcsögős és még sorolhatnám a Miss Missing You című, már címe alapján is törlésre ítélendő szám jelzőit. A MySpace korszak legrosszabb zenéire emlékeztető tininyáladzás tovább folytatja az elődje által elkezdett utat a lejtőn (lefele), még szerencséje, hogy rögtön utána következik egy másik szám, ami szintén bekerült a lemez élmezőnyébe.

Dobbal, kórussal és gitárral indít az album talán legerősebb és legszínvonalasabb száma a Death Valley. Az ének elkezdődik, a akusztikus gitár pönögése, bejön a lábdob, a prechorussal elindul a basszusgitár is, fantasztikus kis töltelékgitár, majd a refrénre mindenki megőrül és zúz. Klasszikus rock and roll szám receptje, és a FOB remekül találta meg ezt a régi trükköt a hozzávalókat megfelelő arányban felkeverték, kicsit felfrissítették (sőt egy kis belassítással meg is fűszerezték) és elénk tették azt a számot, amivel meg kellett volna menteniük a rockot. De cserébe.. ne, ezt hagyjuk a végére.

Young Vulcanoes, Bruno Mars szám egy elviselhető hangú énekessel. Nem is rossz. Egyszerű, alapvetően akusztikus gitáros darabbal van dolgunk jól megvisszhangosítva. sítva. Sajnos ennél többet nem nagyon lehet róla elmondani róla, középerős mezőny.

Rat A Tat, egy vegyes szerzemény, már megint. Ír kocsmahangulatot varázsolna elénk a férfikórus, de egy géphangú nő is elkezd zúzni, majd új dallamba fogva előhúzzák a kalapból az énekest, aki egy teljesen korrekt számot kezd el felépíteni, ismét bejön a kórus a prechorusra, de a refrén (ami fülbemászó) megint az énekesé. Majd ismét az elején hallott ordibálás a háttérből míg valaki rappel rá, és vissza a stafétabot az énekesnek, aki megpróbálja menteni a menthetetlent amit csak tud. Ez is lehetett volna jobb, főleg a szerencsétlen vendégfellépők és az elkeseredett próbálkozás nélkül, hogy ide is belekeverjék valahogyan a kórust (lehet hogy felbéreltek egy kórust, és mivel ők órabérre dolgoztak, próbálták őket minél több számra ráénekeltetni, hogy ne menjen kárba a pénz).

És a záródal,(Save Rock And Roll) hogy a pofám szakad le, de az egész lemez legnagyobb mélypontja egy legendával, aki nem tudja elfogadni hogy megöregedett de ennek ellenére soha semmilyen köze nem volt a zenéjének és a rocknak illetve egy érzelmes hangú énekes tinibálvánnyal, aki remélem nem gondolta komolyan, hogy ezzel fogja megmenteni a rock and rollt. Érzelgős ámde primitív, nyáladzós de cserébe még idegesítő is az átkötőkben hallatszódó női robothang. A gépies tapsikolás a háttérben még a zongorát és a néha felcsendülő vonósokat is elrontja. Pofátlan szemen köpése egy közepesen erős lemeznek, amin néhány szám érdemes arra hogy külön is meghallgassa az ember, de egy az egyben mint egész is élvezhető lenne.

Ajánlom mindenkinek, hogy ezt a szennyet törölje le a végéről és tekintse úgy, mintha sosem lett volna rajta. Mindenki jobban jár, Elton John emlékét sem rontjuk el egy ilyennel és mi sem rövidítjük meg az életünket közel öt perccel. És a lemez?

Összességében: 7/10

Ha azt számoljuk, hogy hány számot lehet külön is meghallgatni: 3/11

Into the wild-filmkritika

Hogy mi késztetett arra, hogy a tőlem oly’ távol álló világba kalauzoló „Into the wild” (inkább ezt a címet használnám, mivel úgy érzem, a magyar címfordítók ha nem is bakot lőttek, de mégsem találták el az eredeti cím igazi pikantériáját) című filmet megnézzem? A zenéje. Miután hallottam az egyik számot, megnéztem az előzetest és úgy döntöttem, hogy egy kicsit a hippikultúrába is mélyebben behatolok. A film története valós eseményeken alapul és Jon Krakauer azonos című regénye alapján készült Sean Penn rendező-forgatókönyvíró kezeiben.

A film alapvetően két idősíkban játszódik: az egyik jelenetben már az alaszkai ősvadonban van főhősünk, míg a másik szálon az odajutását követhetjük nyomon. A főszereplőnk egy bizonyos Cristopher McCandless, aki friss diplomásként, ígéretes tehetségként a társadalmi elvárásokra fittyet hányva, kötelezettségeit maga mögött hagyva nekivág a vadonnak, hogy „igazán szabad legyen”.

Váratlan elutazásának hátterében családja áll: szülei kölcsönös megcsalásokkal és folyamatos veszekedésekkel mérgezték gyermekeik életét, akikben ezek az élmények, mivel igen fiatal korukban érték őket, maradandó nyomot hagynak. Bár a szülők nem válnak el (vélhetően a gyerekek miatt), a fiatal Cristopher mégis úgy érzi, hogy nélkülük tud csak igazán kiteljesedni. Mint kiderül a filmben, a fiú megszállott olvasó, folyamatosan falja a könyveket- főként a romantika nagy alakjaitól (pl: Tolsztoj). Mint egy modern-kori Don Quijote száll szembe mindennel, hogy elérjen a maga által kitűzött célhoz, ami nem más, mint a távoli Alaszka. Útja során rengeteg különböző emberrel összetalálkozik, akikre nagy hatással van- de ne feledjük el, hogy hatás nincs ellenhatás nélkül. A korai Cristopherhez képest az (SPOILER) agonizáló Cristopher már teljesen másként látja a dolgokat.

Mondhatjuk azt is, hogy a film a felnőtté válás története. A szülők viharos életének árnyékában a két gyermek valószínűleg nem tudott rendesen felnőni és megérni –ezt támasztja alá az is, hogy a film közben folyamatosan halljuk a húg narrációját. A lány szilárdan hisz benne, akárcsak a kisgyerekek, hogy bátyja tévedhetetlen és minden úgy van jól ahogy a nagytestvér csinálja.

A nagytestvér pedig kapja magát, és a kor divatja szerint útra kel. Személyazonosság és pénz nélkül indul útnak, de egy idő után kénytelen rádöbbenni, hogy ebben a világban bizony semmit sem lehet ingyen megkapni. Dolgozni kezd, hogy megszerezze a pénzt ahhoz az utazáshoz, ami úgy gondolja, majd elszakítja őt az anyagi világtól való függéstől. Ne feledjük el azt sem, hogy a huszonhárom éves fiú otthonról egy szó nélkül megy el, majd két évig semmiféle életjelet nem ad magáról. A fiúk eltűnésébe majdnem beleroppannak a szülők, majd végül a testvére is kételkedni kezd benne, miközben ő maga csak él, és legnagyobb gondjának azt tartja, hogy megtalálja az élet igazságát.

Gyermeki felelőtlenségét utolsó pillanatában megbánja és azt vizionálja, hogy szülei tárt karokkal üdvözlik, és mikor ő átöleli őket, akkor majd ők is megértik azt,amit ő itt megértett. Tehát mint egy gyermek, mint aki egy nagy táborból ér haza, elmeséli kalandjait és reméli, hogy a szülők is átérzik ugyan azt, amit ő is átérzett.

Érdekes, hogy hogyan talál magának új apaképet a régi helyett, akiben mélységesen csalódott. Az értelmiségi, kétkezi munkával nem foglalkozó apa helyett talál magának egy öreg, ex-alkoholista, de mostanra már jó útra tért fickót, aki bőrdíszművesedéssel keresi mindennapi kenyerét. Itt is észre lehet venni, hogy mennyire tudja élvezni a civilizációból kiszakadt ember a kétkezi munka gyönyörét.

Az utazást néhol megszakítják kisebb-nagyobb kitérők, de csak elér céljához. Alaszkában egy kivénhedt buszban teremti meg saját kis civilizációját, XX. századi Robinsonként. Természetesen mindezt nem tudná megtenni bizonyos segédeszközök nélkül, amelyek végeredményben mégiscsak a civilizációból származnak. Ezeket többnyire az imént említett pótapjától kapja, akit egyébként szintúgy cserbenhagy öregkora legvégső szakaszában, hogy álmait hajszolja, mint vér szerinti szüleit.

Megérkezése után két hónappal megpróbál visszatérni a civilizációba, mivel egy Tolsztoj mű alapján rájön, hogy csak akkor éri meg élni, hogyha másokért is tesz az ember. És itt érik férfivá az a gyerek, aki szülei elől a hegyekbe menekült, és megpróbál visszamenni hozzájuk. Sikertelenül.

A filmmel csak néhány apró problémám van, és ezek közül is csak nagyon kevés technikai. Először is Kristen Stewart. Ő tényleg nem jó semmiféle szerep eljátszására, bár úgy, hogy egy hippi nőszemélyt játszik még egész elfogadható a körülbelül nulla arcjátéka, de ez is csak abban az esetben, ha azt feltételezzük, hogy 0-24 be van lőve. Másodjára senkinek sem ajánlom a magyar szinkront, elég elhibázott. Harmadjára pedig sokszor idegesítővé tudnak válni a véletlenszerűen elszórt okos mondások, amik néha már szinte coelhoi magasságokba emelkednek. (És a bónusz: én néha indokolatlannak tartom a lassításokat. Persze, sokkal epikusabb, ha lassan rázza a vizes haját, de azért na.)

És a másik problémám, ami viszont üzenetbeli. A főszereplőt egy rendkívül szimpatikus figurának ismerjük meg, de hogyha jobban belegondolunk, egy felelőtlen, gyerekes, közveszélyes, többszörösen törvényszegő alak, aki nemcsak az egész családját rendítette meg lelkileg eltűnésével, de utána több szabályt és rendeletet szeg meg, mint James Bond egész karrierje során pedig ő sem volt kispályás, továbbá később egy öregembert is magára hagy,összetöri egy fiatal lány és egy kissé öregedő hölgy szívét (anyakoplexus, vagy mifranc).

De nehogy tévedésbe essen az olvasó: nekem tetszett ez a film. A maga műfajában kifejezetten jó road-movie, kiváló zenékkel, gyönyörű képekkel, és végeredményben pozitív végkicsengéssel, egy olyan mű, amit érdemes megnézni. Jó színészek meg Kristen Stewart- élvezetes, megnézendő darab az Into the wild (Út a vadonba).

ui: néhány szó a filmzenéről.

Külön is érdemes meghallgatni, számomra leginkább a No Ceiling és a Long Nights volt kiemelkedő, de aki kedveli a kellemes country/alternative/ John Fruiscante stílusú zenét, annak mind a harminchárom percnyi játékidő élmény lesz.

A film: 6/10
Filmzene: 8/10