Sherlock-sorozatkritika

A Guy Ritchie- féle Sherlock Holmes után a BBC-nél is elkészítették a maguk detektívjét, de ők csavartak rajta még egyet: a XXI. századi Londonba helyezték őt és barátját. A britek egyik jó szokása, hogyha sorozatot készítenek, akkor inkább azt preferálják, ha kevesebb de hosszabb részek vannak. Ezt láthatjuk itt is: két éved, hat rész, hatszor másfél óra tömör gyönyör. Lássuk csak.

Már az első rész első jeleneteiben kiderül, hogy itt nem csupán ostoba áttranszformálásról van szó, ahol logikátlanságok egész sora követi egymást és erőltetett kötődések vannak az eredeti novellák és a sorozat részei között. Watson, akit Martin Freeman játszik nagyszerűen, blogot ír, nem pedig naplót. Talán ezzel a példával lehetne legjobban leírni azt, hogy miért is imádjuk ezt a sorozatot. Amit kellett, meghagytak az eredeti formájában, de ha valamilyen mód nyílott rá, hogy modernebbé tegyék a történetet, megtették, de közben hagytak olyan kikacsintásokat, amelyek akkor válnak érthetővé, ha az ember már igazán otthonosan mozog a Doyle-művek világában.

A mű egyik legerősebb pontja a színészek kiválasztása volt. Benedict Cumberbatch remekül hozza a különc nyomozót, aki ráadásul itt megmarad a Conan Doyle féle vonalon, mégis kissé vagányabb, mint a Jeremy Brett által megformált elődje. A nőkhöz való viszonya nem változik, egyedül abban, hogy Irene Adlerhez nem csak intellektuális indokból vonzódik. Sikeresen hozza azt az elsőre megközelíthetetlennek és barátok nélküli alakot, aki a második évad végére annyira a szívünkhöz nő, hogy sokkal jobban fájlaljuk az elvesztését, mint Rober Downey Jr. akcióhősének halálát. Ne feledjük el azt sem, hogy annak ellenére, hogy szegény Benedict valami szívfájdítóan randa, valami olyan kisugárzással és megjelenéssel rendelkezik (plusz ne feledjük el, hogy az öltözködése egész egyszerűen fantasztikus!), hogy egy pillanat alatt elhisszük neki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mikor a köröm méretéből megmondja, hogy hány kutyája van valakinek.

Mellette alakít hatalmasat Martin Freeman, mindenki Bilbója, aki itt is fantasztikusan játssza a rá kiosztott szerepet. Az író által megálmodott alapkoncepcióval összhangban Watson itt igencsak be van fenyítve kedvenc szociopatánk (nem pszichopata, nagy különbség!) által, nem pattog annyit, mint Jude Law vagy Lucy Liu, de mégis sokkal szeretetreméltóbb figura, mint a másik kettő. Aranyos próbálkozásai, hogy barátjának imponáljon, barátnőivel való jelenetei és úgy általában amit leművel, mikor a képernyőn van, minden idők legjobb Watsonává teszi. Még a régi verziónál is jobb, pedig itt nincs is bajsza (még).

Külön érdemes kiemelni a Moriartyt játszó Andrew Scottot, aki annyira túljátssza szerepét, hogy mégis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ő egy ördögi zseni. Pont a teátrálisság az, ami hihetővé teszi azt az amúgy teljesen irreális feltevést, hogy valaki puszta unatkozásból robbant, gyilkos, öl és rabol keresztül-kasul Anglián. Legjobb jelenetei a két záró epizódban való szereplése - egyszerűen hihetetlen. Olyan gonosz és pszichopata, hogy még a képernyőn keresztül is süt az a gonoszság, ami még a mi Sherlockunkat is megfogja.

Az egyébként feltűnő szereplőkről még érdemes néhány szót szólni. Mycroft egész egyszerűen fantasztikus, olyan elegáns és megfontolt, mintha tényleg ő maga lenne az egész brit kormány, míg Irene Adler egyszerre intelligens és borzasztóan szexi. „Brainy is the new sexy.” Mrs. Hudson pedig pont olyan imádnivaló angol öregasszony, aki tökéletes házvezetőnője főbérlője a két barátnak.

A forgatókönyv nem meglepően, de szintén remek. Az összes részen végigfut a Moriarty-szál, így a második évad fináléja igazán jól van felvezetve. A párbeszédek egyszerre szellemesek, modernek és mégis „Holmesszosak” a rejtvények pedig igazán rejtvényesek. Annak köszönhetően, hogy sokszor mi is látjuk azokat a dolgokat, amiből Holmes következtet, mi is megpróbálhatjuk azt, hogy valamiféle eredményre jussunk a tudott információkból és később, mikor kiderül, hogy végig rossz nyomon jártunk, verhetjük a fejünket a falba. Egyetlen gyenge láncszem fedezhető fel: az első évad második része bizony kilóg lefele az összképből, bár még így is teljesen nézhető.

Az operatőri munka egészen kiemelkedő, néha többször is érdemes megnézni az egészen különleges vágásokat és kameraállásokat. A részek nem bővelkednek akcióban (mármint konkrét lövöldözés vagy robbantások), de mégis folyamatosan érezzük a feszültséget a levegőben.

Ez pedig legnagyobbrészt a zenének köszönhető. Érdemes lenne erre áldozni egy külön kritikát, de mivel sajnos a filmsorozatzene-kritikáknak manapság nincs túl nagy piaca, így itt kell röviden beszámolni arról, hogy miért érdemes letölteni a két évad zenéit külön is.

Az első évad filmzenéi közül igazán kiemelkedőt csak az "Opening Credits" tud nyújtani. A sorozat készítőinek sikerült egy majdnem olyan jól sikerült és biztosra veszem, hogy később még ikonikussá váló zenét megalkotniuk, mint a Granada televízióé volt. A második évadból azonban több is érdemes arra, hogy külön beszéljünk róla.

Az „Irene’s Theme” végre megint egy olyan szám, amit Sherlock valóban játszhat a hegedűjén, ezt szerencsére meg is teszi nekünk a sorozatban. Szívbemarkoló és gyönyörű, remek és kiemelkedő szám.

A „The Woman” és a „Sherlocked” is az Irene-témát bontja tovább, ebben különösen a második jeleskedik. Gyönyörű melódia, ami olyan érzéseket kavar fel az emberben, amit csak a legjobban sikerült és legmelodikusabb komolyzenei darabok szoktak. Hangszerelésileg és minden szempontból egyszerűen olyan gyöngyszemek, amelyekről kár lemaradni.

A „Prepared To Do Anything”- nek leginkább az eleje az, amit a kedves olvasók figyelmébe ajánlanék. A Sherlock és Moriarty közötti végső leszámolást aláfestő zeneként kellően epikus de közben végig ott bujkál az a szomorúság és gyász, amit később érezni fogunk. Ahogy fokozódik a zene és belépnek a fúvósok is, mi is érezzük, ahogy felborzolódik a szőr a hátunkon és a karunkon és kiüt rajtunk a libabőr. Nyugodtan lehetne nevezni az év legjobb filmzenéi közé ezt a számot, olyan fantasztikusan megírt. A később belépő szomorúság és Watson-téma már csak kiteljesíti a gyász érzetét.

Mindenképpen ajánlom mindenkinek a filmzenét is, többszöri hallgatással.

A sorozatot pedig nézésre, angolul, magyarul, mindenképpen lenyűgöző a hang és a poénok is ugyan úgy ülnek mindkét nyelven.

Gratuláció a készítőknek, és várjuk a harmadik évadot!

A sorozat: 10/10

A filmzene: 9/10 

Fish! – Konzervzene – kritika

A hardpop csúcsán

A magyar pop-rock egyik jelentős (vagy a magyar hard-pop egyetlen) képviselője a Fish!, mely immár sokadik lemezét jelenteti meg, melyek közül eddigi legnagyobb sikerét talán a Csinálj egy lemezt! aratott (legalábbis számomra eddig az a legjobban sikerült lemez). De a vadiúj album méltó kihívója a korábbi korongnak. Lássuk hát, miből élünk.

A borító mintha tényleg egy konzerv matricája lenne, a hal nyilván erős helyen indult, mint szimbólum. Megtudhatjuk továbbá a borítóról, hogy mikor alapult a zenekar, és úgy alapvetően, elég jól néz ki és illeszkedik az album koncepciójához, ami nem meglepő módon a konzerv és az e köré épülő fogalmak.

A Konzervzene, a lemez címadó száma egy nagyszerű összefoglalás abból, hogy mit fogunk később kapni. Mint egy konzervben, minden van itt: korábbi Fish! számra való utalástól (Mi vagyunk itt) egészen az Ákos legújabb borzalmainak zrikálásáig(Tipikus sztereó). A szám szövege kifejezetten önirónikus, látszik, hogy tisztában vannak azzal, hogy zenéjük nem azért lett népszerű, mert fantasztikus mélységet rejt zeneileg és szövegileg. Egyszerűen jó, ahogy van, az ilyenből bizony hiány van (színvonalas könnyed rock). Erős nyitószám, ami úgy fut végig különböző stílusokon zeneileg, hogy közben egy pillanatra sem zökkent ki minket a zene által biztosított energikus környezetből.

A Gyere ki a rétre a zenekar azon számaihoz tartozik, ami valamilyen módon a nőkről szól (igen, körülbelül két csoportra oszthatók a szövegek: amiben van valami nő/szerelem és a minden egyéb). Itt leginkább a prechorust és a refrént érdemes kiemelni, biztos vagyok benne, hogy az egyik legütősebb koncertszám lesz ez még az elkövetkező években. Könnyen beleragad az ember fülébe és egyébként is, humorosan szól a nőkhöz való viszonyuláshoz- esküszöm, siker lesz.

A szinte már-már megszokottá váló rappel dúsított szám a harmadik, Több a többnél, amiben Deniz működött közre. A tracknek akár a „Kicsikém” címet is lehetne adni. Ez az a szám, ami a régi bölcsességeket tömöríti. Az ősök okosságait felelevenítő szövegben így találhatóak igazán magvas gondolatok és kellemesen újraírt közmondások (a kevesebb néha több a többnél). Konzerv, abban az értelemben, hogy össze van tömörítve néhány régi dolog, de ha nincs időd vagy gusztusod valami igazán klasszikust enni, akkor ez is tökéletesen megteszi. Apró kis moráldózis (ne feledd el, hogy honnan jöttél; sose bánd, ami megtörtént, stb.).

A Ki van kivelnek érdemes kiemelni a videoklipjét, amely kiválóan sikerült. A szám tökéletesen illeszkedne akár a Csinálj egy lemezbe is, egyszerű, de mégis tökös riffek, a refrén pedig természetesen fülbemászó. A szám közepe táján kapunk egy kicsit metálosabb zúzást, majd egy kis Hiperkarma-Fish! palimszeszthalmazt (Mindenki függ valakitől, de attól függ, hogy ki van kivel.) Tehát egy újabb jó kis csillámrocksláger.

A Kelj fel a konzerv husija. A legjobb része a lemeznek, de kurva kevés van belőle. Ebből kéne jóllakni, de inkább meghallgatjuk többször. Nagyon gyorsan vége lesz, szívesen hallgattuk volna még három-négy percig. A riff igazán dicséretre méltó pedig, és végre valami többszólamúságot is villant a zenekar.

Ezek után igazi mélyrepülés a Hülyegyerek. Alapvetően a címe és a szöveg alapvető üzenete egy kicsit sántikál, a végén fellelhető gyermekded mondóka pedig már első hallásra is bántja az ember fülét. Persze van aki szereti például a székelykáposzta konzervet is, így biztos lesz olyan, akinek ez a szám is teljesen rendben lesz, de nekem ez volt az album mélypontja.

A Minden jó lesz az előző szám nevetséges és infantilis lezárásával (…lába iksz, töke gipsz) ellentétben azzal indít, hogy: Ha kevesebbet gondolkodnék: Ez így tekintve kifejezetten humoros, de még ez sem tudja megakadályozni, hogy ez a szám pályázzon a legjobb szám címére az albumból. A refrénben hallható „hej” minden erővel teli és biztos vagyok benne, hogy még rengeteg koncerten fog felzúgni a tömeg sorai közül. Az instrumentális illetve a szöveggel nem, de énekléssel rendelkező rész pedig kifejezetten színvonalas.

Szerencsére van vetélytársa is: A Sok a szó leginkább a refrénje miatt emelkedik ki a mezőnyből, mivel a verse dallama kifejezetten egyszerű. A kicsit reggies gitárakkordok viszont teljesen kárpótolnak minket, főleg, hogy egy olyan szöveggel párosul, ami nem annyira elcsépelt, így akár még el is tud minket gondolkoztatni. Sokszor hallgatható és hallgatandó része a lemeznek, a zene keverését pedig itt külön ki kell emelni.

Nyomot hagy. Legalább nem töri le a hangulatot, mint a Hülyegyerek. Ez is pörgős, ütős pop-rock szám, de nem nyújt semmi különlegeset. Hozza az alap-Fish!-t, de így is teljesen oké. Itt láthatjuk ismét a konzervlogikát- régi igazság (minden hatással van az emberre), modern csomagolásba burkolva, egy kis eszencia, ami jól jön, ha valakinek erre szottyan kedve.

A Te mit képviselsz talán az egyik legprovokatívabb track a korongról, és egyben az egyik legelgondolkodtatóbb is. Itt aztán mindenki magára veheti, akinek akár csak hasonlít erre az inge. A tapadós és mégis döntésképtelen emberek viszont biztosan magukra fogják venni, de ez nagyon helyes. Hiszen róluk szól a szám! Itt inkább a szöveg a lényeges, vannak rettentő frappáns megoldások (te úgy ragaszkodsz, mint egy makacs kosz).

A lezárás nem kiemelkedő, de nem is átlagon aluli. A Van ilyen is egy olyan szám, amit azért hallgat meg leginkább az ember, mert az albumon van, és így az egész alkotás része. Bár a refrén itt is kifejezetten ügyesen sikerült, de mégsem érzünk katarzist. Még szerencse, hogy olyanunk már volt is. Körülbelül négy.

Összességében tehát egy nagyszerűen sikerült pop-rock/ hardpop lemez, ami nem nyújt semmi többet, mint amit az első számban ígér: kellemes, nem túl összetett zenét, amit bármikor szívesen hallgat az az ember, akinek energiára van szüksége és olyan szövegeket, amik bár első hallásra nem tűnnek túl mélyenszántónak, rengeteg lehetőséget adnak azoknak, akik bele akarnak magyarázni dolgokat. Tökéletesen illeszkedik a Fish! koncepciójába, egy olyan lemez, ami hallgattatja magát.

Aki csak teheti töltse le, amíg lehet:

http://www.fishonline.hu/

8/10

Elementary (Sherlock és Watson) – kritikán alul

,avagy ilyen szutyokrossz Sherlock feldolgozást még nem hordott a hátán a föld

Töredelmesen bevallom, csak az első részt láttam ebből a sorozatból, de mivel egyszer élünk, kevés időnk meg túl drága ahhoz, hogy ilyen szutyokra pazaroljuk, ezért annak érdekében, hogy az olvasóknak időt spóroljak, lássuk hát, miért borzalmas a Sherlock amerikai változata. (A kritika olvasása legalább nem emészt fel 45 percet, mint egy rész megnézése, bár tele lesz személyeskedéssel és szubjektív véleményformálással.)

A Sherlock című remek brit tévésorozat után az amerikaiak is úgy gondolták, hogy elkészítik a maguk változatát. Ezt nyilván az amerikai közönség igényeire kellett formálni (ennek módszerét remekül kiparodizáló sorozat: Episodes), így lett belőle az a borzalom, amit a nézők elé toltak: Modernizáltuk Holmest!- felkiáltással.

Nézzük a pozitívumokat: a cím ügyesen lett kiválasztva, legalábbis az angol. Vége.

És a negatívumokra váltva: először is lássuk a szereplőket, akik a magyar címben mindketten címszereplővé avanzsáltak. Először Watson tűnik fel a vásznon, és mint kiderül, itt is nagyobb szerepet kapott, csakúgy, mint a Jude Law által megformált alteregója (főleg az Árnyjátékban).

A legmeglepőbb fordulat ebben a változatban, hogy a jó öreg, megfontolt, kissé lassú de mindenképpen szeretetreméltó Watson egész egyszerűen egy nő lett! Kínai nő. Lucy Liu egy olyan volt sebészt játszik, aki véletlenül annak idején megölte egy betegét (hol van itt már a háborúban részt vett, kitüntetett orvos?) és ezért a mentorkodásba menekül. Karaktere az első részben elég érdekesen van megjelenítve: ahhoz képest, hogy mi lenne a dolga, elég egyszerűen beleegyezik a különc Sherlock mindenféle marhaságába, vele tart nyomozni és végeredményben ő oldja meg az ügyet. Itt sem a behódoló Watsont kapjuk meg, folyamatosan visszaszólogat a pimasz detektívnek és nem hagy bennünk kétséget a felől, hogy később lett itt még csörte közöttük.

Apropó, visszaszólogatásak: a Sherlock című sorozat intelligens ugratásaiból itt csak a kifejezetten bunkó, alpári oltogatások maradtak meg (igazodjunk ugyebár a nézőkhöz…), a Holmes álnéven futó karakter pedig összes megmaradt, még el nem szívott megfigyelőképességét arra használja fel, hogy a mentorát megszívassa. Első megjelenéséhez kapcsolódnak a legfurcsább dolog, pedig később is lesznek még dolgok. Az amerikai detektívnek tetoválásai vannak és ami még különösebb, szado-mazo szexszel tölti idejét. Nem akarom megkérdőjelezni az alkotók épelméjűségét, de kénytelen vagyok, mivel olyan szinten írták át a karaktert, hogy az már teljesen függetlenedett Conan Doyle-i eredetijétől és önálló életre kelt. Holmes a munkájával van eljegyezve, az egyetlen nő, aki megmozgatja fantáziáját, az Irene Adler, és ő is csak intellektuális szinten. Itt már nem is adaptációról beszélünk, hanem egy olyan sorozatról, ami új karaktert alkotott, egy Monkot egy ismert névvel, akitől ráadásul a legalapvetőbb jellemvonásait is elveszik. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekre ugrik, hogyha valaki addig alakítgatja, amíg már felismerhetetlenné válnak, de még mindig azon a néven futnak, amin az eredeti zseni megalkotta őket. Nekem ilyen példának okáért a Seven Nation Army gagyi popfeldolgozásai, az Eragon elcseszett adaptációját és a Sherlock Holmes ezen változata. Az eredeti soha nem mondana ilyet Watsonnak (főleg nem az első közös ügyüknél): „Össze vagyok zavarodva Watson” , ezen kívül néhány igazán nyálas és balul elsült szövegeket nyom, mint példának okáért: „Tudom, hogy jó nyomozó lenne magából Watson.”

És különben is: MÉHÉSZKEDÉS? MINT HOBBI?! Ez annyira nevetséges, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a forgatókönyvírók komolyan gondolták. Csak képzeljük el a jelenetet: Holmesnak kéne egy új hobbi. Mondjuk méhészkedés? Mekkora ötlet, megy a filmbe! Mi a jó édes hétszázát gondoltak? Szánalmas hulladék.  Közben természetesen a nyomozói módszerei sem maradtak sértetlenek: mint már említettem, képességei megkoptak, energiáit lefoglalja Watson szívatása, így a nyomozást inkább intuíció alapján vezeti.

„Vezeti.” Watson hasznosabb tagja a kis különítménynek, mint ő egyedül. Különben is, olyan logikátlanok azok a következtetések, amiket levon, hogy a legrosszabb ponyvakrimikben is csak vészötletként kerülnének bele. A nyomozó mozgása több mint komikus, mintha egyszerre próbálná Robert Downey Jr. vicces mozdulatait és egy robot mozgáskordinációját összehangolni, amiből egyszerűen annyira nevetséges ötvözet jön létre, hogy azt látni kell.

2:08-nál a megfordulást érdemes figyelni

Mellesleg a történet is tele van lyukakkal. Hogy a vérbe vette rá a férfi, hogy a felesége pont olyan alakúra műttesse át magát, mint a korábban meggyilkolt nő? Miért tette be a gyilkos a nőt a pánikszobába? Miért vitte el a gyűrűt? Miért éli valaki újra gyilkolási vágyát szteroidoktól? És különben is: honnan tudja egy volt elítélt, hogy a rizsbe tett telefon újra használható lesz? Az egész egy elhibázott marhaság.

A zenéről: a zenék pocsékok. A béna popdaloktól elkezdve a legbénább horror-kliséket másoló „feszültségfokozó” vinnyogásig minden borzalom fel lett vonultatva. Hát nem a zenéi mentik meg ezt a sorozatot, ahogy a színészei sem, akik mindketten pocsékok és ahogy a forgatókönyvírók sem, akik voltak akkora majmok és KIHAGYTÁK MRS. HUDSONT a sorozatból.

Egyszóval borzalmas. Ráadásul borzalmasan hosszú is ahhoz képest, hogy milyen rossz. 45 perc, amit az életedből vesztegetsz el. Ne tedd. Pocsék próbálkozás.

1/10

Folytatás a jóval jobban sikerült Sherlock című sorozattal.

Árnyjáték (A Game Of Shadows) - filmzenekritika

Az előző részhez hasonlóan ez a munka is nagyszerűen sikerült. A főbb szereplők sem cserélődtek, így ismét Hans Zimmer ült a zeneszerzői székbe, hogy valamivel feldobja az akciókalandokat.  Sikerült neki? Felülmúlta korábbi önmagát? Lássuk csak szépen sorjában.

Az I See Everything egy intró, amely a legalapabb, már az előző részből ismert Sherlock-motívumot mutatja be zongora által prezentálva.

A That is My Curse is már kicsit tovább megy, mind hosszúságban, mind új ötletekben. A vészjósló, mélyben dübörgő vonósok mellett feltűnik egy fuvola és valami egyéb, mélyebb fúvóshangszer is, majd ezek együtt szólalnak meg. A következő számhoz egy igen felemelő végkifejlettel jutunk el. Alakul ez.

A Tick Tock címéhez híven a sakkóra kattogásával indít, amely végig a háttérben szólni fog. A baljóslatú felvezetés nagyon ügyesen lett megvalósítva, a számok is fantasztikusan folnyak egymásba, mintha csak egy nagy mű lenne az egész. Az első percekben még a feszültségfokozás folytatódik, de aggódjunk, a katarzis már egészen közel jár, és a szám több mint nyolc perces játékideje ad a kibontakozásra időt. 1.40-nél meg is érkezik az új dallam, ami kicsiben hajaz a Karib-tenger kalózai filmzenéjére, de a nagy felbuzdulásnak hamar vége szakad és ismét hallhatjuk a tik-takot. Az óra azonban új motívumhoz vezet minket. Lelkesítő, dinamikus, fülbemászó rész ez, amelyet főleg a vonóshangszerek dominálnak. Az egész albumban megfigyelhető az, ahogyan együtt dolgoznak a vonósok és a fúvósok, sokkal inkább, mint az első részben. A fokozódó izgalom mellé a szám közepén kapunk igazán a film hangulatát idéző részletet, ahol aztán idővel a cintárnyér is zúzni kezd. Az újabb elhalkulás majd tiktak után még egy cimbalom is megszólal, a dallam folyamatosan száguldozik a magas és mély hangok között. 

A háromba szabott Shadows track harmadik fele, a Chess talán a leggyengébb az összes közül. Itt egy furcsán hamis trombitaszóval kezdünk, majd elkezdenek a Sherlock-motívum hangjai felhangzani, szépen lassan, feldarabolva. A szám szinte egészében csak feszültségfokozást hallunk, amit önálló zeneként értékelni igen nagy kihívás, sőt inkább lehetetlen.

It’s So Overt It’s Covert a Sherlock formulát hozza elénk kellőképp felhígítva, kissé részegesen. Itt már hallatszódnak a később kiteljesedő cigány dallamok hatásai, de még teljesen felismerhető az előző részhez alkotott motívum.

Romanian Wild. Egy teljesen tradicionális cigánynóta, hegedűszó, kancsódobolás, minden ami kell. Cimbalom. Akár a Dankó Rádión is szólhatna, annyira originál. Hatásos kis szám, talán a legenergikusabb az albumról.

Did You Killed My Wife? –kérdezi Watson belassulva, kissé kótyagosan az előző esti buli után. A kicsit mexikói hangulatú trombiták uralta szám nyugis, dallamos, kellemes, de nem hagy bennünk semmilyen különleges emléket.

He’s All Me Me Me- ismét a népzenei vonal erősödik egy számmal, annak ellenére, hogy lényegében ismét a Sherlock-téma tűnik fel, csak éppen kicsit feltúrbózva az eddig nem túlhasznált hangszerek által.

The Mycroft Suite folyamatosan arra emlékeztet, hogy micsoda csalódás volt nekem Sherlock bátyja mind a filmvásznon mind pedig zeneileg. Annyira kisstílű és játékos ez a dallam, hogy semmiképp sem festi le hűségesen azt az embert, aki egy személyben önmaga a brit kormány. Jelentőségét csökkentették, és ez zeneileg is megjelenik.

Következik az album legerősebb száma, amely a film legerősebb jelenete alatt csendül fel: To the Opera! A Hans Zimmer szerezte zene és a Don Giovanni fantasztikus mixelése egyszerűen fantasztikus lett, az opera vidámabb részeit remekül váltják fel a vészjósló taktusok míg mikor már az opera is drámába fordul, a hatás leírhatatlan.

A Two Mules for Sister Sara-t már a Django Unchainedben is hallhattuk, itt egy kicsit vidámabbra vették a figurát a zeneszerzők, néhány apróbb plusz-dallamot is belecsempésztek, amik a képekkel együtt nagyszerűen működnek.

A Die Forelle remixelt verziója valami egészen érdekes, de közben rémisztő is. És itt a rémisztő alatt ijesztőt értek, mivel a hozzáadott hanghatások azokra a hanghatásokra hajaznak, amiket a filmekben akkor szoktak használni, mikor valaki drogos befolyásoltság alatt áll. Ezzel szöges ellentétben áll az eredeti szám vidám gondtalansága, de itt kevésbé jól jön ki, mint a To the Opera!-nál.

Zu viele Füsche für euch Hansel, egy klasszikus akciófilmzene. Dinamikus, nem túl érzelmes, inkább a pörgős ritmusok, mint a gyönyörű melódiák dominálnak. Semmi különös, millió ilyet hallottunk már, nem nagyon tud újat nyújtani.

A végső csavar alatt hallható The Red Book megérdemli a második legjobb szám címét a lemezen, ügyesen kombinálja a szépet az energikussal és egy olyan számot hoz össze nekünk, ami tényleg az album egészének a leírásaként is értelmezhető. Szinte tökéletes, bár az itt is fellelhető fölvezetés már kezd kicsit unalmas lenni az album tizenharmadik száma tájékán.

Ki tanít kit?

A Moral Insanity, a zuhanást aláfestő zene nem túlságosan súlyos darabja a soundtracknek, nem is érdemes róla túl sokat beszélni. Hozza az eddigi (elég közepes) színvonalat, de semmit nem tesz hozzá.

Memories of Sherlock. Alap téma, szomorú zongorapöntyögéssel. Itt Watson is ügyesen játszik a filmben, a zene is jól fest alá, elég szomorú és könnyfakasztó ahhoz, hogy egy pillanatra mi is megsajnáljuk a nagypofájú detektívet akciófigurát.

De szerencsére következik a The End?, amely lerántja a leplet a nagy titokról, nem is halt meg, ne aggódjunk. Mivel mással tudná ezt kifejezni a zeneszerző, mint a klasszikus dallammal, ami egyébként nagyon kellemes felüdülés a sok hangulatfokozás és felvezetés után. Végre hallhatunk valami igazán dallamosat, kétségtelenül hatásos lezárás.

Legalább annyira, mint amennyire kétségtelenül gyengébb lett ez a lemez, mint az előző. A rengeteg hangulatfokozó "zene" csak csökkenti a lemez zenei értékét, bár a filmben nagyon jól mutatott. Hans Zimmer nem túl sokat újított, használta a jól bevált receptet illetve egykét régi klasszikust remixelt, amiből az egyik sikerült (Don Giovanni). Reméljük, ha lesz harmadik, akkor valami egyedibbet fog villantani.

6/10

A következő rész az amerikai Elementary sorozat első részét fogja darabokra szedni.

Sherlock Holmes- Árnyjáték (A Game Of Shadows) – kritika

Az első rész sikere után egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX. századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől, lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.

A főszereplők terén nem történt túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.

Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.

Watson megházasodott, de jellemén ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”, visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk, akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest: megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben, céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy Tony Stark szerepét.

Az előző film Bond-lány szerepét most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki, hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból  (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt tehát egyel gyengébb lett a film.

És végül talán a legnagyobb probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon). 

Engem külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 

Na és a látványvilág? Hát az ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést tudnám felhozni leginkább.

Történet? Itt érződik leginkább a második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább – mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!) cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen (amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.

De ez nem egy rossz film. Sőt, akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre, ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és visszaemlékezésről.

Külön gondolkodni való: miért Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?

De valami mégsem stimmel. A nagy rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.

Ugyanaz, mint az egynél:

Ha akciófilm: 10/10

Ha Sherlock Holmes film: 4/10

Folytatás az adott rész filmzenéjével.