The World's End (Világvége) - kritika

A Cornetto-trilógia befejező része tavaly került a mozikba (boldogabb országokban), itthon azonban valamiért csak DVD-n jött ki. Annak fényében, hogy a három film közül (Shaun of the Dead, Hot Fuzz) ez a második legjobb, számomra teljesen érthetetlen, hogy miért fosztották meg az itthoniakat egy olyan élménytől, ami üde színfolt lenne az akció –és szuperhősfilmek folytatásától túltelített mozikínálatban.  Nem tudom megérteni, hogy hogyan kerülhet a mozikban egy Will Smith film, amikor egy ilyen remekművet eldugnak a DVD kiadások közé, így nem csoda, hogy itthon ez a mű nem kifejezetten tartozik az ismertek közé, annak ellenére, hogy színvonala sokkal többre predesztinálja. Nézzük hát, mi teszi ezt a filmet többé, mint egy átlag bugyuta vígjáték, és miért lehet azt mondani, hogy ez a trilógia többször nézhető és nézendő.

A Simon Pegg -Edgar Wright szerzőpáros ismét egy olyan teljesen átlagos alapsztoriból indult ki, amiből már rengeteg tucatvígjáték készült: összejönnek a régi haverok. Itt a motiváció azonban teljesen más: egy húsz évvel korábban sikertelenül megkísérelt kocsmatúrát próbálnak beteljesíteni. Illetve közülük csak egy, Gary King (Simon Pegg) az, aki mindenáron véghez akarja vinni korábban sikertelen küldetésüket. És itt már el is kezdődik az, hogy mitől is több ez a film. A kis társaság ezt a túrát felnőtté válásuk első állomásának tekinti, azonban míg a többiek túl tudtak lépni ezen a "sikertelenségen", addig az addig legmenőbbnek számító falkavezér megragad ennél a kudarcnál, és több mint húsz év után is ezen pörög. Érdemes megfigyelnünk a nyitójelenet helyszínét- később ki fog derülni, hogy milyen szinten - nem - sikerült feldolgoznia ezt a traumát Kingnek.

A visszaemlékezést mindenkinek érdemes alaposan végignéznie: minden egyes másodpercnek meglesz később a helye és a funkciója, még akkor is, ha azt nem gondolnánk. Egészen rémisztő részletességgel van felépítve ez az univerzum, még harmadik nézésre is van olyan, amit még nem szúrt ki az ember. Ezek a motívumok és jelenetek a szülővárosba visszatéréskor fognak majd visszaköszönni, sokszor egészen váratlan formában.

De vissza a történet vezérfonalához: miután Garynek nagy nehezen sikerül összetrombitálnia a régi csapatot, régi ruhájában és ósdi autójával elindulnak vissza szülővárosukba. Mikor megérkeznek, végigzongorázzák ugyanazokat a cselekvéseket, amiket húsz évvel korábban, majd elkezdődik maga a kocsmatúra. Az „öt muskétás” már az első pillanatban megdöbben, mikor belépnek az első csehóba: a multikulti jegyében teljesen elvesztek a pub jellemző jegyei. Ez később csak még rosszabb lesz: a cégéren kívül az épületek belsejében lényegében mindenhol ugyanaz a hely fogadja a túrázókat, amin annak rendje és módja szerint fel is háborodnak. Miközben haladnak előrefele útjukon, folyamatosan derülnek ki a múltbéli események, egyfajta analitikus dráma stílusban: főleg, mivel itt sokkal komolyabb történetek is vannak, mint a kocsmázás be- nem-fejezése. Természetesen bekövetkezik egy váratlan esemény, ami elsőre legalább annyira blődnek tűnhet, mint a Shaun of the
Dead zombi inváziója, de itt is minden a helyére kerül a történet végére.

Érdemes külön kiemelni azokat a motívumokat, amelyek egybekötik a három művet. Korántsem állítom, hogy az összeset megtaláltam, vagy hogy erre egyáltalán bárki képes lenne, de ennek ellenére vannak pontok, amelyek egyértelműek: sör, Cornetto, kerítések, bunyók, stb. Az, hogy ilyen következetesen végigvitték ezeket a mintákat mindhárom filmen, mutatja azt, hogy mennyire nem csak vígjátékként kell ezeket a filmeket kezelnünk, hanem olyan művekként, amelyek művészeti értéket is képviselnek.

Ebben az értékteremtésben segít az operatőri munka is, amely egészen kimagasló, a vágással együtt. Egyértelműen érződik a Scott Pilgrim hatása, sokkal képregényszerűbb a film történetmesélése, mint a korábbiaké, és a jelenetek közötti átmenetek is sokszor könnyen elképzelhetőek egy füzet lapjain. Annak ellenére, hogy ez a fajta beszédmód sokban könnyíti a befogadást, mégis éles kontrasztot képez a film vége felé egyre komolyabbá váló mondanivalóval.

Az utolsó nagy párbeszédet tanítani kéne. Úgy tud humoros lenni, hogy közben minden egyes mondatát érdemes alaposan megrágni, több oldalról megvizsgálni, elemezni, majd a végén megbeszélni a többiekkel. Az, ahogyan ez a párbeszéd egyszerre int be a gondolkodás nélküli „énkeresésnek” és a mindent önmagának alárendelő egyén szabadságának, a teljes globalizációnak és teljes technika nélküliségnek, az egész egyszerűen zseniális. Kevés ilyen remekül megírt dialógust találunk a filmtörténelemben, annak ellenére, hogy egyeseknek ez a párbeszéd már „unalmas” lehet (bár van, aki ezt a Hobbitban található Smaug monológra is rásütötte).

A többi színészt is érdemes megemlíteni, bár ez a film nekem elsősorban Gary King drámájáról szól. A társaság többi része is remekül játszik, mindenki hozza a szerepét, és személyes kedvencünk, mindenki Bilbója is lenyűgözőt alakít, ezúttal szerencsére nagyobb szerepet kapva, mint a Hot Fuzzban.

A zeneválasztást is komoly dicséret illeti. Az, hogy a szöveg és az aktuális jelenet sokszor összekapcsolódik, az egy dolog, de már a számok kiválasztása is szinte tökéletes. A képhez rendszeresen hozzátesznek, és már hangulatukban is azt idézik meg, hogy hogyan próbálják meg feldolgozni ifjúságukat ezek a meglett, sokszor családos emberek. És természetesen a Cornetto is felbukkan újra, hogy senkinek ne legyen hiányérzete.

Ahogy már írtam, ez "csak" a második legjobb film a trilógiából, de az biztos, hogy méltó lezárása ennek a nagy munkának, és nem lehet okunk panaszra- egy többször nézhető, színvonalas, sokrétegű, humoros filmet kapunk, ha megnézzük ezt a filmet: hát ne habozzunk!

10/10

Farkas (Wolverine) - filmkritika

Az új filmötletektől (és a bennük rejlő potenciális bukástól) rettegő Hollywood úgy tűnik, hogy egyértelműen a mellett tette le a voksát, miszerint csak jól bejáratott neveket fognak futtatni. Ez leginkább akkor szúr szemet, mikor megnézzük a 2014-es „új” filmeket: kapunk 300 kettőt (!), Need For Speed-et, Pókember kettőt, Így neveld a sárkányodat kettőt, Supermant és Batmant egyszerre, valami tucatnyi Bosszúálló filmet illetve az X-men univerzum egy újabb darabját. Az, hogy ennyire egyértelműen zár az új ötletek felé az álomgyár, azt is előrevetíti, hogy ezek a sorozatok sem próbálnak majd egyediek lenni, mert az emberek nem azért fognak beülni egy filmre, mert minőségre vágynak, hanem mert azt akarják látni, amit előző évben is – legalábbis a stúdiók szerint. A tavalyi Wolverine/Farkas film is ebbe a csapdába esett bele- illetve amit újított, az rosszul sült el.

Az alaptörténet viszonylag egyszerű: a visszavonult, mizantróp Farkas (Hugh Jackman) az erdőben tengeti napjait, mikor eljön érte az egzotikus fejformájú Yukio (Rila Fukushima), hogy elvigye őt Japán leghatalmasabb urához, akit még a második világháború alatt Logan megmentett. Az öreg Yashida (Hal Yamanouchi) már a halálán van, ezért főhősünk elvállalja az utazást, hogy elbúcsúzzon tőle. Mikor azonban megérkezik, kiderül, hogy a helyzet sokkal összetettebb, mint gondolta volna. Az öreg felajánlja, hogy halandóvá teszi, pontosabban, hogy átadhatja neki (a vén iparmágnásnak) a halhatatlanságot. Farkas természetesen azért ezt nem vállalja, ellenben azt igen, hogy megvédi az öreg unokáját, Marikot (Tao Okamoto), akit a vénember szerint támadás fenyeget. E közben a karmos mutáns folyamatosan rémeket lát, a korábbi részekből ismert Jean Grey (Famke Janssen) folyamatosan feltűnik álmában egy indokolatlan fehér dresszben. Így tehát összesen három nő között őrlődik az embertelenül kigyúrt Jackman, amikor beüt a krach, az öreg meghal, a temetésén a jakuza megpróbálja elrabolni az unokát, akit természetesen megment a hebrencs hős. Közben elkezd legyengülni, öngyógyító képessége egyre kevésbé funkcionál és testi erejében sem bízhat annyira, mint korábban. Még egy nő feltűnik, a „Vipera” (Svetlana Khodchenkova), aki szintén mutáns és annak ellenére, hogy ő a legjobb nő a filmben, gonosz. Alapfelállásnak nem lenne rossz, főleg nem egy szuperhősfilmhez képest, de sajnos a film alkotói egy-két helyen igen csúnyán mellényúltak, és így alulmúlták az X-men filmek eddig viszonylagosan magas színvonalát.

Elsőre a történetvezetésről, csavarokról, fordulatokról. Röviden: iszonyatosan kiszámíthatóak. Néhány jelenetben annyira helyzetidegen párbeszédek hangzanak el, hogy egyértelmű, hogy később még szerepük lesz. Ilyen példának okáért az atomrobbanás utáni jelenet, ahol a hálás katona megmentőjének akarja adni a kardját, aki azt egy kézbe fogja, de a haláltól megmentett japán így szól: A japán kardot két kézzel kell fogni. Mi a halál! Természetesen ez vissza fog köszönni, hol máshol, mint a végső leszámolásban is, mint ahogy ilyen jelenet az is, mikor Japán leggazdagabb örökösnője megjegyzi, hogy iskolai versenyt nyert tőrdobásból (??). A csavar a film végén  tízes skálán mondjuk hatos, ami annak fényében, hogy lényegében ez az egyetlen igazán váratlan fordulat, igen gyenge filmet feltételeztet.

Sajnos a történethez kapcsolódóan meg kell jegyeznünk azokat a hatalmas lyukakat is, amelyeket a forgatókönyv hagyott a sztori vásznán. Számomra felfoghatatlan, hogy a japán belügyminiszter medencébe dobása hogy maradhatott retorziók nélkül, illetve maga a fickó hova tűnt el ez után a történetből, a nagypapa miért akarta fia helyett unokájának juttatni a céget, illetve hogy mi a jó halálért kell két kézre fogni a szuperrobot japánkardját ahhoz, hogy elkezdjen izzani?!?!  Ehhez társul még a tucat-akciófilmek legbénább kliséje, az, hogy a menekülők az üldözőket egyszerűen képtelenek lerázni, valahogyan mindig a nyomukra akadnak, még akkor is, ha az égegyvilágon senki sem látta, hogy hova mennek. Ennél már csak egy komikusabb jelenet van: mikor Logan önmagán kezd el szívműtétet végrehajtani, úgy, hogy felmetszi a gyomrát és benyúl a belsőségeibe, hogy megoperálja magát. 

Ezt követően mellette elkezdenek harcolni, arrébb lökik a röntgent, így Farkas teljesen vakon turkál saját magában, míg mellette a furcsa fejformájú anime csaj harcol egy már megmérgezett, így érthetetlenül feltámadt fickóval. Erre jön még rá az a rész, ahol a „Fekete Klán” minden tagja kötéllel felszerelt nyílvesszővel lövöldöz Loganra, aki sündisznóként esik össze a titkos erőd lábánál (titkos erőd. komolyan?). És sajnos nem hagyhatom megjegyzés nélkül a vonat tetején zajló párharcot sem, ami pont olyan, mint egy 2D-s telefonos játék, ahol néha fel kell ugrálni a táblák elől. Egy tipp a készítőknek: ez filmben nem működik. Mikor megláttam, egy darabig el sem hittem, hogy erre elpazaroltak öt percet, ez majdnem olyan, mintha a Torpedóból filmet csináltak…ja, az is megtörtént.

Az operatőri munkával semmi különösebb gond nincsen, sőt, vannak kifejezetten jó képek is. A helyzet a filmzenével ugyan hasonló. Korrekt munka lenne, a filmhez kifejezetten hozzátesz, de külön eléggé élvezhetetlen, főleg a miatt, hogy nem található benne egy kifejezett motívum, amire az egész felépülne, így az album inkább olyan mint egy montázs, nem pedig mint egy kész egész.

Összesítve elmondhatjuk, hogy a film sajnálatos módon mélyen alulmúlja a sorozat eddigi részeit, nem teljesíti be feladatát (miszerint közelebb hoz minket Logan személyiségéhez), ő maga sem tud meg többet magáról, az egész olyan, mintha a Halálos iramban széria egyik része lenne: béna alapsztori, másik városban. Hugh Jackman persze hozza a kötelezőt, macsó és férfias és néha rettentően szomorúan néz, de még ez sem indok arra, hogy hogyan tudta lefektetni Marikot, akit körülbelül egy napja ismert és addig a csaj le akarta koppantani. Aki nagyon szereti a szuperhősös filmeket, még annak sem tudom ajánlani, mert ebben körülbelül annyi a szuperhős, mint egy macisajtban, a többi része pedig kifejezetten gyenge.

4/10

Queens of the Stone Age- ...Like A Clockwork- kritika

A Youtube egyik legidegesítőbb húzása az utóbbi időkből a reklámok arcunkba tolása. Az egy dolog, hogy az ember nem tud egy lejátszási listát otthagyni, mert unos-untalan elindul valami reklám, de ezek sokszor harsányabbak is, mint a meghallgatandó zene, továbbá annyira kizökkenti az embert, hogy az felháborító. Nem, nem érdekel az, hogy milyen gagyi netes websorozat indul fiatal fekete afroamerikai „tehetségekkel”, ahogyan az sem, hogy a kínai vasalóval most ráncmentesebben főzhetek vagy pedig az új mosóporral most finomabban utazhatok távolnyugatra. A Youtube elmozdulása a minél több pénzbekasszírozás irányába természetesen a tv-re emlékeztet sokakat, főleg az a pofátlan megoldás, hogy csak bizonyos idő után tudjuk elpörgetni a videókat, így az első 5 másodperecet akkor is végigszenveded, ha ehhez semmi kedved nincs. Szerencsére vannak olyan üdítő kivételek, amikor az ember nem kapcsol el, sőt, érdeklődve nézi a „hirdetést”. Ez leginkább akkor fordul elő, ha az a valami elsősorban nem is hirdetés- így találtam én is rá a …Like a Clockwork című Queens of the Stone Age albumra.

A borítót alapvetően a vörös (piros?) szín uralja, ezen kívül még a fekete és a világoskék fedezhető fel. A középpontban két alak, egy Drakula köpenyére emlékeztető ruhában feszítő csontváz-hajjal!(vagy pedig valaki csontvázmaszkban, ez esetben viszont a fogsor megmagyarázhatatlan), illetve a vérszívásra kiszemelt síró nő található. Ezen a fekete, ámde mégis dögös szerkón láthatjuk a zenekar logóját, a széttöredező O betű akár arra a szürreális jövőképre is utalhat, amit az albumhoz készült, összefüggő videoklippekben láthatunk. Erre játszik rá még maga a koponya is, ami szintén fontos szerepet kap a „minifilmben”. Ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy a borító igazán eltalálta a lemez hangulatát, és üzenetében, kapcsolódási pontjaiban is problémásnak érzem a covert, főleg mivel annyira nem is néz ki jól,
hogy ennek érdekében legyen értelme eldobni a zenéhez és a
videókhoz szervesen kapcsolódó fedőlap ötletét.

A Keep Your Eyes Peeled, az album nyitószáma a lemez egészét tekintve inkább erős középmezőnybe tartozik, de ennek ellenére nagyon erős hangulatteremtő hangulata van. Dübörgő gitár, tipikus „lassúzós” rock, ami annak ellenére zúz, hogy nincsen benne semmi extravagáns vagy különösen innovatív. Olyan mint egy klasszikus western- úgy tud férfias és tökös lenni, hogy nem rohan, és robbant nagyot. Már a puszta jelenlétével is tiszteletet ébreszt, és megadja az egész lemez stílusát. A hangszerelés végig ehhez hasonló lesz, zeneileg nagyon egységes anyagról beszélünk.

A következő szám azonban már túlnő a nyitótracken: az I Sat By The Ocean már a kezdő akkordoknál is egyértelműen bátrabb és kezdeményezőbb. Dallamos, remek kis riff, amely az egész számon végighúzódik, és ehhez társul az a nem túlságosan összetett, de mégis színvonalas második gitárszólam, ami az ének alapját szolgáltatja. Az ütősöket hallva még akkor is önkéntelen légdobolásba kezdünk, ha eddig még csak a távoli ismeretségben voltunk ezzel a hangszerrel.

A következő számba való átívelést tanítani kéne, a lezárás remekül vezeti fel a kicsivel lassan, nyugodtabb, szomorkásabb számot, ami talán a borítóképet is ihlette. The Vampyre Of Time And Memory inkább az első számra hajaz, itt azonban inkább a zongora dominál, az eddig megismert agyontorzított gitár is csak a refrénben jön elő. (Mellesleg ez volt az a szám, amit hirdetésként bevágtak egy videó elé-így jutott el hozzám.)

Az If I Had A Tailt már legalább milliószor hallottam, de még így sem tudom teljesen megérteni a dob belépését a 11. másodpercben. Kicsit mindig kiesem az intenzív headbengelésből, amit már az első pillanattól kezdve elindít a nóta. Ha megnézzük a számok hosszát, rájövünk, hogy a zenekar nem rendelt alá mindent a rádiokompatibilitásnak: az összes szám három perc fölött van, legtöbbjük inkább a négyet közelíti. Ez leginkább azért dicséretes, mert szerény véleményem szerint egy zenei motívumnak nem elég három perc a kibontakozásra, minimum négy, de inkább öt-hat kell az igazán színvonalas, összetett zenéhez. Sajnos azonban itt az utolsó perc szinte fölösleges, inkább már csak annak van alárendelve, hogy legyen miből kirobbannia az album legjobb számának.

A My God Is The Sunnak már a kezdése is előrevetíti azt, hogy itt egy igazi slágert fogunk kapni- jó értelemben. Dögös riff, fülbemászó refrén színvonalas átvezetések a dal különböző részei között. Nincs semmi fölösleges sallang, annyira remekül össze van rakva a doboktól a basszusig, az énektől a kőkemény lezárásig, olyan vérbeli rocksláger, hogy még írni is nehéz róla.

Sajnos a következő szám (Kalopsia) ismét kicsit belassítja az album menetét, de ez sokkal gyengébb, mint a vámpíros. Itt az ének dallama a chorusban körülbelül négy hangból áll, és a refrén sem lesz sokkal erősebb. Egyetlen pozitívumának azt a váltást mondanám, ami azonban hamar visszasüllyed a teljes érdektelenségbe. Szerencsére a lemezen nem sok ilyet találunk, de ha így lenne, akkor valószínűleg nem lett volna akkora visszhangja sem, így hát megnyugodhatunk: a többi szám ismét színvonalas lesz.

Ez a felemelkedés a Fairweather Friendsszel el is kezdődik, amin ugyan még érződik néhol a belassulás és a leülés, de mégis azt mondhatjuk (főleg az instrumentális részek miatt), hogy a tíz dal fiktív listáján igen előkelő helyet foglal el. Egyedüli hiányérzetem az, hogy az elején hallott kórus később egyáltalán nem bukkan fel, csak lóg a levegőben, hat másodperces kis szerepe nem kapcsolódik szervesen a későbbi részekhez.

Ha bármi hiányérzetünk lenne azonban, azt a Smooth Sailing rövidesen eloszlatja. Bár akadozó magnóhanggal indít, a későbbiekben azonban kiderül, hogy ez a lemez egyik legjobban összerakott trackje. Tökéletesen illeszkedik a korábban felépített hangulatba, kellemes whiskyszagú ötperces macsóság. Hibátlan.

I Appear Missing, a leghosszabb és talán a legösszetettebb szám a lemezről. Több olyan dolog is van, amit első hallásra nem vesz észre az ember, és mint már mondtam, több idő alatt jobban ki lehet bontani egy motívumot: itt is ez történik. Annak ellenére, hogy a főtéma is elég izgalmat tartogat, körülbelül a felénél belefér egy érdekes dobtéma, egy remek kiállás, majd vissza a kezdetekhez, és ne feledkezzünk el az utolsó egy percben hallható egészen lenyűgöző gitárszólamról. Ha így lenne vége a lemeznek, maximum pontszámot is jó szívvel adnék, és tekerném vissza az elejére, újrahallgatásra.

Azonban itt még következik egy szám, ami csak egy ballaszt, annak ellenére, hogy az album címadó számáról beszélünk: …Like a Clockwork. Bár szép zongorafutammal indít, de az énekes már az első magas hangnál egy kicsit megbicsaklik (később szerencsére belelendül, de még így is azt kell mondjam, hogy egy kicsit túlbecsülték a hangterjedelmét). Az eddigi macsóság csak a második perc után bukkan fel, innentől kezd éledezni a dal is. Azonban visszatér a korábban már tapasztalt mederbe. Érdekes, hogy a zongorás rész meglepően hasonlít a The Assassination of Jesse James By The Coward Robert Ford című film filmzenéjében néhol fellelhető zongoradallamokra. Ha összevetjük az előző dal lezárásával az itt kapottat, rájövünk, hogy miért is volt rossz ötlet ez a sorrend (főleg annak tekintetében, hogy a Faithweather Friendstől kezdve csak zúzós számok vannak), és az, hogy egy ilyen kis lityi-lötyi, semmilyen trackkel zárták le ez az egyébként meglepően jó lemezt.

Az, hogy miért ilyen népszerű ez a lemez, leginkább abból származik, hogy egy olyan zenekar villantott nagyot, amit már mindenki leírt, továbbá az összefüggő videókkal valóban egy olyan területre merészkedtek, ahol még bőven van lehetőség újat mutatni. Viszont a hangulatból kilógó számok és az albumborító miatt nem adhatok tökéletes pontszámot, így legyen:

8/10

Sherlock-sorozatkritika

A Guy Ritchie- féle Sherlock Holmes után a BBC-nél is elkészítették a maguk detektívjét, de ők csavartak rajta még egyet: a XXI. századi Londonba helyezték őt és barátját. A britek egyik jó szokása, hogyha sorozatot készítenek, akkor inkább azt preferálják, ha kevesebb de hosszabb részek vannak. Ezt láthatjuk itt is: két éved, hat rész, hatszor másfél óra tömör gyönyör. Lássuk csak.

Már az első rész első jeleneteiben kiderül, hogy itt nem csupán ostoba áttranszformálásról van szó, ahol logikátlanságok egész sora követi egymást és erőltetett kötődések vannak az eredeti novellák és a sorozat részei között. Watson, akit Martin Freeman játszik nagyszerűen, blogot ír, nem pedig naplót. Talán ezzel a példával lehetne legjobban leírni azt, hogy miért is imádjuk ezt a sorozatot. Amit kellett, meghagytak az eredeti formájában, de ha valamilyen mód nyílott rá, hogy modernebbé tegyék a történetet, megtették, de közben hagytak olyan kikacsintásokat, amelyek akkor válnak érthetővé, ha az ember már igazán otthonosan mozog a Doyle-művek világában.

A mű egyik legerősebb pontja a színészek kiválasztása volt. Benedict Cumberbatch remekül hozza a különc nyomozót, aki ráadásul itt megmarad a Conan Doyle féle vonalon, mégis kissé vagányabb, mint a Jeremy Brett által megformált elődje. A nőkhöz való viszonya nem változik, egyedül abban, hogy Irene Adlerhez nem csak intellektuális indokból vonzódik. Sikeresen hozza azt az elsőre megközelíthetetlennek és barátok nélküli alakot, aki a második évad végére annyira a szívünkhöz nő, hogy sokkal jobban fájlaljuk az elvesztését, mint Rober Downey Jr. akcióhősének halálát. Ne feledjük el azt sem, hogy annak ellenére, hogy szegény Benedict valami szívfájdítóan randa, valami olyan kisugárzással és megjelenéssel rendelkezik (plusz ne feledjük el, hogy az öltözködése egész egyszerűen fantasztikus!), hogy egy pillanat alatt elhisszük neki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mikor a köröm méretéből megmondja, hogy hány kutyája van valakinek.

Mellette alakít hatalmasat Martin Freeman, mindenki Bilbója, aki itt is fantasztikusan játssza a rá kiosztott szerepet. Az író által megálmodott alapkoncepcióval összhangban Watson itt igencsak be van fenyítve kedvenc szociopatánk (nem pszichopata, nagy különbség!) által, nem pattog annyit, mint Jude Law vagy Lucy Liu, de mégis sokkal szeretetreméltóbb figura, mint a másik kettő. Aranyos próbálkozásai, hogy barátjának imponáljon, barátnőivel való jelenetei és úgy általában amit leművel, mikor a képernyőn van, minden idők legjobb Watsonává teszi. Még a régi verziónál is jobb, pedig itt nincs is bajsza (még).

Külön érdemes kiemelni a Moriartyt játszó Andrew Scottot, aki annyira túljátssza szerepét, hogy mégis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ő egy ördögi zseni. Pont a teátrálisság az, ami hihetővé teszi azt az amúgy teljesen irreális feltevést, hogy valaki puszta unatkozásból robbant, gyilkos, öl és rabol keresztül-kasul Anglián. Legjobb jelenetei a két záró epizódban való szereplése - egyszerűen hihetetlen. Olyan gonosz és pszichopata, hogy még a képernyőn keresztül is süt az a gonoszság, ami még a mi Sherlockunkat is megfogja.

Az egyébként feltűnő szereplőkről még érdemes néhány szót szólni. Mycroft egész egyszerűen fantasztikus, olyan elegáns és megfontolt, mintha tényleg ő maga lenne az egész brit kormány, míg Irene Adler egyszerre intelligens és borzasztóan szexi. „Brainy is the new sexy.” Mrs. Hudson pedig pont olyan imádnivaló angol öregasszony, aki tökéletes házvezetőnője főbérlője a két barátnak.

A forgatókönyv nem meglepően, de szintén remek. Az összes részen végigfut a Moriarty-szál, így a második évad fináléja igazán jól van felvezetve. A párbeszédek egyszerre szellemesek, modernek és mégis „Holmesszosak” a rejtvények pedig igazán rejtvényesek. Annak köszönhetően, hogy sokszor mi is látjuk azokat a dolgokat, amiből Holmes következtet, mi is megpróbálhatjuk azt, hogy valamiféle eredményre jussunk a tudott információkból és később, mikor kiderül, hogy végig rossz nyomon jártunk, verhetjük a fejünket a falba. Egyetlen gyenge láncszem fedezhető fel: az első évad második része bizony kilóg lefele az összképből, bár még így is teljesen nézhető.

Az operatőri munka egészen kiemelkedő, néha többször is érdemes megnézni az egészen különleges vágásokat és kameraállásokat. A részek nem bővelkednek akcióban (mármint konkrét lövöldözés vagy robbantások), de mégis folyamatosan érezzük a feszültséget a levegőben.

Ez pedig legnagyobbrészt a zenének köszönhető. Érdemes lenne erre áldozni egy külön kritikát, de mivel sajnos a filmsorozatzene-kritikáknak manapság nincs túl nagy piaca, így itt kell röviden beszámolni arról, hogy miért érdemes letölteni a két évad zenéit külön is.

Az első évad filmzenéi közül igazán kiemelkedőt csak az "Opening Credits" tud nyújtani. A sorozat készítőinek sikerült egy majdnem olyan jól sikerült és biztosra veszem, hogy később még ikonikussá váló zenét megalkotniuk, mint a Granada televízióé volt. A második évadból azonban több is érdemes arra, hogy külön beszéljünk róla.

Az „Irene’s Theme” végre megint egy olyan szám, amit Sherlock valóban játszhat a hegedűjén, ezt szerencsére meg is teszi nekünk a sorozatban. Szívbemarkoló és gyönyörű, remek és kiemelkedő szám.

A „The Woman” és a „Sherlocked” is az Irene-témát bontja tovább, ebben különösen a második jeleskedik. Gyönyörű melódia, ami olyan érzéseket kavar fel az emberben, amit csak a legjobban sikerült és legmelodikusabb komolyzenei darabok szoktak. Hangszerelésileg és minden szempontból egyszerűen olyan gyöngyszemek, amelyekről kár lemaradni.

A „Prepared To Do Anything”- nek leginkább az eleje az, amit a kedves olvasók figyelmébe ajánlanék. A Sherlock és Moriarty közötti végső leszámolást aláfestő zeneként kellően epikus de közben végig ott bujkál az a szomorúság és gyász, amit később érezni fogunk. Ahogy fokozódik a zene és belépnek a fúvósok is, mi is érezzük, ahogy felborzolódik a szőr a hátunkon és a karunkon és kiüt rajtunk a libabőr. Nyugodtan lehetne nevezni az év legjobb filmzenéi közé ezt a számot, olyan fantasztikusan megírt. A később belépő szomorúság és Watson-téma már csak kiteljesíti a gyász érzetét.

Mindenképpen ajánlom mindenkinek a filmzenét is, többszöri hallgatással.

A sorozatot pedig nézésre, angolul, magyarul, mindenképpen lenyűgöző a hang és a poénok is ugyan úgy ülnek mindkét nyelven.

Gratuláció a készítőknek, és várjuk a harmadik évadot!

A sorozat: 10/10

A filmzene: 9/10 

Fish! – Konzervzene – kritika

A hardpop csúcsán

A magyar pop-rock egyik jelentős (vagy a magyar hard-pop egyetlen) képviselője a Fish!, mely immár sokadik lemezét jelenteti meg, melyek közül eddigi legnagyobb sikerét talán a Csinálj egy lemezt! aratott (legalábbis számomra eddig az a legjobban sikerült lemez). De a vadiúj album méltó kihívója a korábbi korongnak. Lássuk hát, miből élünk.

A borító mintha tényleg egy konzerv matricája lenne, a hal nyilván erős helyen indult, mint szimbólum. Megtudhatjuk továbbá a borítóról, hogy mikor alapult a zenekar, és úgy alapvetően, elég jól néz ki és illeszkedik az album koncepciójához, ami nem meglepő módon a konzerv és az e köré épülő fogalmak.

A Konzervzene, a lemez címadó száma egy nagyszerű összefoglalás abból, hogy mit fogunk később kapni. Mint egy konzervben, minden van itt: korábbi Fish! számra való utalástól (Mi vagyunk itt) egészen az Ákos legújabb borzalmainak zrikálásáig(Tipikus sztereó). A szám szövege kifejezetten önirónikus, látszik, hogy tisztában vannak azzal, hogy zenéjük nem azért lett népszerű, mert fantasztikus mélységet rejt zeneileg és szövegileg. Egyszerűen jó, ahogy van, az ilyenből bizony hiány van (színvonalas könnyed rock). Erős nyitószám, ami úgy fut végig különböző stílusokon zeneileg, hogy közben egy pillanatra sem zökkent ki minket a zene által biztosított energikus környezetből.

A Gyere ki a rétre a zenekar azon számaihoz tartozik, ami valamilyen módon a nőkről szól (igen, körülbelül két csoportra oszthatók a szövegek: amiben van valami nő/szerelem és a minden egyéb). Itt leginkább a prechorust és a refrént érdemes kiemelni, biztos vagyok benne, hogy az egyik legütősebb koncertszám lesz ez még az elkövetkező években. Könnyen beleragad az ember fülébe és egyébként is, humorosan szól a nőkhöz való viszonyuláshoz- esküszöm, siker lesz.

A szinte már-már megszokottá váló rappel dúsított szám a harmadik, Több a többnél, amiben Deniz működött közre. A tracknek akár a „Kicsikém” címet is lehetne adni. Ez az a szám, ami a régi bölcsességeket tömöríti. Az ősök okosságait felelevenítő szövegben így találhatóak igazán magvas gondolatok és kellemesen újraírt közmondások (a kevesebb néha több a többnél). Konzerv, abban az értelemben, hogy össze van tömörítve néhány régi dolog, de ha nincs időd vagy gusztusod valami igazán klasszikust enni, akkor ez is tökéletesen megteszi. Apró kis moráldózis (ne feledd el, hogy honnan jöttél; sose bánd, ami megtörtént, stb.).

A Ki van kivelnek érdemes kiemelni a videoklipjét, amely kiválóan sikerült. A szám tökéletesen illeszkedne akár a Csinálj egy lemezbe is, egyszerű, de mégis tökös riffek, a refrén pedig természetesen fülbemászó. A szám közepe táján kapunk egy kicsit metálosabb zúzást, majd egy kis Hiperkarma-Fish! palimszeszthalmazt (Mindenki függ valakitől, de attól függ, hogy ki van kivel.) Tehát egy újabb jó kis csillámrocksláger.

A Kelj fel a konzerv husija. A legjobb része a lemeznek, de kurva kevés van belőle. Ebből kéne jóllakni, de inkább meghallgatjuk többször. Nagyon gyorsan vége lesz, szívesen hallgattuk volna még három-négy percig. A riff igazán dicséretre méltó pedig, és végre valami többszólamúságot is villant a zenekar.

Ezek után igazi mélyrepülés a Hülyegyerek. Alapvetően a címe és a szöveg alapvető üzenete egy kicsit sántikál, a végén fellelhető gyermekded mondóka pedig már első hallásra is bántja az ember fülét. Persze van aki szereti például a székelykáposzta konzervet is, így biztos lesz olyan, akinek ez a szám is teljesen rendben lesz, de nekem ez volt az album mélypontja.

A Minden jó lesz az előző szám nevetséges és infantilis lezárásával (…lába iksz, töke gipsz) ellentétben azzal indít, hogy: Ha kevesebbet gondolkodnék: Ez így tekintve kifejezetten humoros, de még ez sem tudja megakadályozni, hogy ez a szám pályázzon a legjobb szám címére az albumból. A refrénben hallható „hej” minden erővel teli és biztos vagyok benne, hogy még rengeteg koncerten fog felzúgni a tömeg sorai közül. Az instrumentális illetve a szöveggel nem, de énekléssel rendelkező rész pedig kifejezetten színvonalas.

Szerencsére van vetélytársa is: A Sok a szó leginkább a refrénje miatt emelkedik ki a mezőnyből, mivel a verse dallama kifejezetten egyszerű. A kicsit reggies gitárakkordok viszont teljesen kárpótolnak minket, főleg, hogy egy olyan szöveggel párosul, ami nem annyira elcsépelt, így akár még el is tud minket gondolkoztatni. Sokszor hallgatható és hallgatandó része a lemeznek, a zene keverését pedig itt külön ki kell emelni.

Nyomot hagy. Legalább nem töri le a hangulatot, mint a Hülyegyerek. Ez is pörgős, ütős pop-rock szám, de nem nyújt semmi különlegeset. Hozza az alap-Fish!-t, de így is teljesen oké. Itt láthatjuk ismét a konzervlogikát- régi igazság (minden hatással van az emberre), modern csomagolásba burkolva, egy kis eszencia, ami jól jön, ha valakinek erre szottyan kedve.

A Te mit képviselsz talán az egyik legprovokatívabb track a korongról, és egyben az egyik legelgondolkodtatóbb is. Itt aztán mindenki magára veheti, akinek akár csak hasonlít erre az inge. A tapadós és mégis döntésképtelen emberek viszont biztosan magukra fogják venni, de ez nagyon helyes. Hiszen róluk szól a szám! Itt inkább a szöveg a lényeges, vannak rettentő frappáns megoldások (te úgy ragaszkodsz, mint egy makacs kosz).

A lezárás nem kiemelkedő, de nem is átlagon aluli. A Van ilyen is egy olyan szám, amit azért hallgat meg leginkább az ember, mert az albumon van, és így az egész alkotás része. Bár a refrén itt is kifejezetten ügyesen sikerült, de mégsem érzünk katarzist. Még szerencse, hogy olyanunk már volt is. Körülbelül négy.

Összességében tehát egy nagyszerűen sikerült pop-rock/ hardpop lemez, ami nem nyújt semmi többet, mint amit az első számban ígér: kellemes, nem túl összetett zenét, amit bármikor szívesen hallgat az az ember, akinek energiára van szüksége és olyan szövegeket, amik bár első hallásra nem tűnnek túl mélyenszántónak, rengeteg lehetőséget adnak azoknak, akik bele akarnak magyarázni dolgokat. Tökéletesen illeszkedik a Fish! koncepciójába, egy olyan lemez, ami hallgattatja magát.

Aki csak teheti töltse le, amíg lehet:

http://www.fishonline.hu/

8/10

Elementary (Sherlock és Watson) – kritikán alul

,avagy ilyen szutyokrossz Sherlock feldolgozást még nem hordott a hátán a föld

Töredelmesen bevallom, csak az első részt láttam ebből a sorozatból, de mivel egyszer élünk, kevés időnk meg túl drága ahhoz, hogy ilyen szutyokra pazaroljuk, ezért annak érdekében, hogy az olvasóknak időt spóroljak, lássuk hát, miért borzalmas a Sherlock amerikai változata. (A kritika olvasása legalább nem emészt fel 45 percet, mint egy rész megnézése, bár tele lesz személyeskedéssel és szubjektív véleményformálással.)

A Sherlock című remek brit tévésorozat után az amerikaiak is úgy gondolták, hogy elkészítik a maguk változatát. Ezt nyilván az amerikai közönség igényeire kellett formálni (ennek módszerét remekül kiparodizáló sorozat: Episodes), így lett belőle az a borzalom, amit a nézők elé toltak: Modernizáltuk Holmest!- felkiáltással.

Nézzük a pozitívumokat: a cím ügyesen lett kiválasztva, legalábbis az angol. Vége.

És a negatívumokra váltva: először is lássuk a szereplőket, akik a magyar címben mindketten címszereplővé avanzsáltak. Először Watson tűnik fel a vásznon, és mint kiderül, itt is nagyobb szerepet kapott, csakúgy, mint a Jude Law által megformált alteregója (főleg az Árnyjátékban).

A legmeglepőbb fordulat ebben a változatban, hogy a jó öreg, megfontolt, kissé lassú de mindenképpen szeretetreméltó Watson egész egyszerűen egy nő lett! Kínai nő. Lucy Liu egy olyan volt sebészt játszik, aki véletlenül annak idején megölte egy betegét (hol van itt már a háborúban részt vett, kitüntetett orvos?) és ezért a mentorkodásba menekül. Karaktere az első részben elég érdekesen van megjelenítve: ahhoz képest, hogy mi lenne a dolga, elég egyszerűen beleegyezik a különc Sherlock mindenféle marhaságába, vele tart nyomozni és végeredményben ő oldja meg az ügyet. Itt sem a behódoló Watsont kapjuk meg, folyamatosan visszaszólogat a pimasz detektívnek és nem hagy bennünk kétséget a felől, hogy később lett itt még csörte közöttük.

Apropó, visszaszólogatásak: a Sherlock című sorozat intelligens ugratásaiból itt csak a kifejezetten bunkó, alpári oltogatások maradtak meg (igazodjunk ugyebár a nézőkhöz…), a Holmes álnéven futó karakter pedig összes megmaradt, még el nem szívott megfigyelőképességét arra használja fel, hogy a mentorát megszívassa. Első megjelenéséhez kapcsolódnak a legfurcsább dolog, pedig később is lesznek még dolgok. Az amerikai detektívnek tetoválásai vannak és ami még különösebb, szado-mazo szexszel tölti idejét. Nem akarom megkérdőjelezni az alkotók épelméjűségét, de kénytelen vagyok, mivel olyan szinten írták át a karaktert, hogy az már teljesen függetlenedett Conan Doyle-i eredetijétől és önálló életre kelt. Holmes a munkájával van eljegyezve, az egyetlen nő, aki megmozgatja fantáziáját, az Irene Adler, és ő is csak intellektuális szinten. Itt már nem is adaptációról beszélünk, hanem egy olyan sorozatról, ami új karaktert alkotott, egy Monkot egy ismert névvel, akitől ráadásul a legalapvetőbb jellemvonásait is elveszik. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekre ugrik, hogyha valaki addig alakítgatja, amíg már felismerhetetlenné válnak, de még mindig azon a néven futnak, amin az eredeti zseni megalkotta őket. Nekem ilyen példának okáért a Seven Nation Army gagyi popfeldolgozásai, az Eragon elcseszett adaptációját és a Sherlock Holmes ezen változata. Az eredeti soha nem mondana ilyet Watsonnak (főleg nem az első közös ügyüknél): „Össze vagyok zavarodva Watson” , ezen kívül néhány igazán nyálas és balul elsült szövegeket nyom, mint példának okáért: „Tudom, hogy jó nyomozó lenne magából Watson.”

És különben is: MÉHÉSZKEDÉS? MINT HOBBI?! Ez annyira nevetséges, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a forgatókönyvírók komolyan gondolták. Csak képzeljük el a jelenetet: Holmesnak kéne egy új hobbi. Mondjuk méhészkedés? Mekkora ötlet, megy a filmbe! Mi a jó édes hétszázát gondoltak? Szánalmas hulladék.  Közben természetesen a nyomozói módszerei sem maradtak sértetlenek: mint már említettem, képességei megkoptak, energiáit lefoglalja Watson szívatása, így a nyomozást inkább intuíció alapján vezeti.

„Vezeti.” Watson hasznosabb tagja a kis különítménynek, mint ő egyedül. Különben is, olyan logikátlanok azok a következtetések, amiket levon, hogy a legrosszabb ponyvakrimikben is csak vészötletként kerülnének bele. A nyomozó mozgása több mint komikus, mintha egyszerre próbálná Robert Downey Jr. vicces mozdulatait és egy robot mozgáskordinációját összehangolni, amiből egyszerűen annyira nevetséges ötvözet jön létre, hogy azt látni kell.

2:08-nál a megfordulást érdemes figyelni

Mellesleg a történet is tele van lyukakkal. Hogy a vérbe vette rá a férfi, hogy a felesége pont olyan alakúra műttesse át magát, mint a korábban meggyilkolt nő? Miért tette be a gyilkos a nőt a pánikszobába? Miért vitte el a gyűrűt? Miért éli valaki újra gyilkolási vágyát szteroidoktól? És különben is: honnan tudja egy volt elítélt, hogy a rizsbe tett telefon újra használható lesz? Az egész egy elhibázott marhaság.

A zenéről: a zenék pocsékok. A béna popdaloktól elkezdve a legbénább horror-kliséket másoló „feszültségfokozó” vinnyogásig minden borzalom fel lett vonultatva. Hát nem a zenéi mentik meg ezt a sorozatot, ahogy a színészei sem, akik mindketten pocsékok és ahogy a forgatókönyvírók sem, akik voltak akkora majmok és KIHAGYTÁK MRS. HUDSONT a sorozatból.

Egyszóval borzalmas. Ráadásul borzalmasan hosszú is ahhoz képest, hogy milyen rossz. 45 perc, amit az életedből vesztegetsz el. Ne tedd. Pocsék próbálkozás.

1/10

Folytatás a jóval jobban sikerült Sherlock című sorozattal.

Árnyjáték (A Game Of Shadows) - filmzenekritika

Az előző részhez hasonlóan ez a munka is nagyszerűen sikerült. A főbb szereplők sem cserélődtek, így ismét Hans Zimmer ült a zeneszerzői székbe, hogy valamivel feldobja az akciókalandokat.  Sikerült neki? Felülmúlta korábbi önmagát? Lássuk csak szépen sorjában.

Az I See Everything egy intró, amely a legalapabb, már az előző részből ismert Sherlock-motívumot mutatja be zongora által prezentálva.

A That is My Curse is már kicsit tovább megy, mind hosszúságban, mind új ötletekben. A vészjósló, mélyben dübörgő vonósok mellett feltűnik egy fuvola és valami egyéb, mélyebb fúvóshangszer is, majd ezek együtt szólalnak meg. A következő számhoz egy igen felemelő végkifejlettel jutunk el. Alakul ez.

A Tick Tock címéhez híven a sakkóra kattogásával indít, amely végig a háttérben szólni fog. A baljóslatú felvezetés nagyon ügyesen lett megvalósítva, a számok is fantasztikusan folnyak egymásba, mintha csak egy nagy mű lenne az egész. Az első percekben még a feszültségfokozás folytatódik, de aggódjunk, a katarzis már egészen közel jár, és a szám több mint nyolc perces játékideje ad a kibontakozásra időt. 1.40-nél meg is érkezik az új dallam, ami kicsiben hajaz a Karib-tenger kalózai filmzenéjére, de a nagy felbuzdulásnak hamar vége szakad és ismét hallhatjuk a tik-takot. Az óra azonban új motívumhoz vezet minket. Lelkesítő, dinamikus, fülbemászó rész ez, amelyet főleg a vonóshangszerek dominálnak. Az egész albumban megfigyelhető az, ahogyan együtt dolgoznak a vonósok és a fúvósok, sokkal inkább, mint az első részben. A fokozódó izgalom mellé a szám közepén kapunk igazán a film hangulatát idéző részletet, ahol aztán idővel a cintárnyér is zúzni kezd. Az újabb elhalkulás majd tiktak után még egy cimbalom is megszólal, a dallam folyamatosan száguldozik a magas és mély hangok között. 

A háromba szabott Shadows track harmadik fele, a Chess talán a leggyengébb az összes közül. Itt egy furcsán hamis trombitaszóval kezdünk, majd elkezdenek a Sherlock-motívum hangjai felhangzani, szépen lassan, feldarabolva. A szám szinte egészében csak feszültségfokozást hallunk, amit önálló zeneként értékelni igen nagy kihívás, sőt inkább lehetetlen.

It’s So Overt It’s Covert a Sherlock formulát hozza elénk kellőképp felhígítva, kissé részegesen. Itt már hallatszódnak a később kiteljesedő cigány dallamok hatásai, de még teljesen felismerhető az előző részhez alkotott motívum.

Romanian Wild. Egy teljesen tradicionális cigánynóta, hegedűszó, kancsódobolás, minden ami kell. Cimbalom. Akár a Dankó Rádión is szólhatna, annyira originál. Hatásos kis szám, talán a legenergikusabb az albumról.

Did You Killed My Wife? –kérdezi Watson belassulva, kissé kótyagosan az előző esti buli után. A kicsit mexikói hangulatú trombiták uralta szám nyugis, dallamos, kellemes, de nem hagy bennünk semmilyen különleges emléket.

He’s All Me Me Me- ismét a népzenei vonal erősödik egy számmal, annak ellenére, hogy lényegében ismét a Sherlock-téma tűnik fel, csak éppen kicsit feltúrbózva az eddig nem túlhasznált hangszerek által.

The Mycroft Suite folyamatosan arra emlékeztet, hogy micsoda csalódás volt nekem Sherlock bátyja mind a filmvásznon mind pedig zeneileg. Annyira kisstílű és játékos ez a dallam, hogy semmiképp sem festi le hűségesen azt az embert, aki egy személyben önmaga a brit kormány. Jelentőségét csökkentették, és ez zeneileg is megjelenik.

Következik az album legerősebb száma, amely a film legerősebb jelenete alatt csendül fel: To the Opera! A Hans Zimmer szerezte zene és a Don Giovanni fantasztikus mixelése egyszerűen fantasztikus lett, az opera vidámabb részeit remekül váltják fel a vészjósló taktusok míg mikor már az opera is drámába fordul, a hatás leírhatatlan.

A Two Mules for Sister Sara-t már a Django Unchainedben is hallhattuk, itt egy kicsit vidámabbra vették a figurát a zeneszerzők, néhány apróbb plusz-dallamot is belecsempésztek, amik a képekkel együtt nagyszerűen működnek.

A Die Forelle remixelt verziója valami egészen érdekes, de közben rémisztő is. És itt a rémisztő alatt ijesztőt értek, mivel a hozzáadott hanghatások azokra a hanghatásokra hajaznak, amiket a filmekben akkor szoktak használni, mikor valaki drogos befolyásoltság alatt áll. Ezzel szöges ellentétben áll az eredeti szám vidám gondtalansága, de itt kevésbé jól jön ki, mint a To the Opera!-nál.

Zu viele Füsche für euch Hansel, egy klasszikus akciófilmzene. Dinamikus, nem túl érzelmes, inkább a pörgős ritmusok, mint a gyönyörű melódiák dominálnak. Semmi különös, millió ilyet hallottunk már, nem nagyon tud újat nyújtani.

A végső csavar alatt hallható The Red Book megérdemli a második legjobb szám címét a lemezen, ügyesen kombinálja a szépet az energikussal és egy olyan számot hoz össze nekünk, ami tényleg az album egészének a leírásaként is értelmezhető. Szinte tökéletes, bár az itt is fellelhető fölvezetés már kezd kicsit unalmas lenni az album tizenharmadik száma tájékán.

Ki tanít kit?

A Moral Insanity, a zuhanást aláfestő zene nem túlságosan súlyos darabja a soundtracknek, nem is érdemes róla túl sokat beszélni. Hozza az eddigi (elég közepes) színvonalat, de semmit nem tesz hozzá.

Memories of Sherlock. Alap téma, szomorú zongorapöntyögéssel. Itt Watson is ügyesen játszik a filmben, a zene is jól fest alá, elég szomorú és könnyfakasztó ahhoz, hogy egy pillanatra mi is megsajnáljuk a nagypofájú detektívet akciófigurát.

De szerencsére következik a The End?, amely lerántja a leplet a nagy titokról, nem is halt meg, ne aggódjunk. Mivel mással tudná ezt kifejezni a zeneszerző, mint a klasszikus dallammal, ami egyébként nagyon kellemes felüdülés a sok hangulatfokozás és felvezetés után. Végre hallhatunk valami igazán dallamosat, kétségtelenül hatásos lezárás.

Legalább annyira, mint amennyire kétségtelenül gyengébb lett ez a lemez, mint az előző. A rengeteg hangulatfokozó "zene" csak csökkenti a lemez zenei értékét, bár a filmben nagyon jól mutatott. Hans Zimmer nem túl sokat újított, használta a jól bevált receptet illetve egykét régi klasszikust remixelt, amiből az egyik sikerült (Don Giovanni). Reméljük, ha lesz harmadik, akkor valami egyedibbet fog villantani.

6/10

A következő rész az amerikai Elementary sorozat első részét fogja darabokra szedni.