The World's End (Világvége) - kritika

A Cornetto-trilógia befejező része tavaly került a mozikba (boldogabb országokban), itthon azonban valamiért csak DVD-n jött ki. Annak fényében, hogy a három film közül (Shaun of the Dead, Hot Fuzz) ez a második legjobb, számomra teljesen érthetetlen, hogy miért fosztották meg az itthoniakat egy olyan élménytől, ami üde színfolt lenne az akció –és szuperhősfilmek folytatásától túltelített mozikínálatban.  Nem tudom megérteni, hogy hogyan kerülhet a mozikban egy Will Smith film, amikor egy ilyen remekművet eldugnak a DVD kiadások közé, így nem csoda, hogy itthon ez a mű nem kifejezetten tartozik az ismertek közé, annak ellenére, hogy színvonala sokkal többre predesztinálja. Nézzük hát, mi teszi ezt a filmet többé, mint egy átlag bugyuta vígjáték, és miért lehet azt mondani, hogy ez a trilógia többször nézhető és nézendő.

A Simon Pegg -Edgar Wright szerzőpáros ismét egy olyan teljesen átlagos alapsztoriból indult ki, amiből már rengeteg tucatvígjáték készült: összejönnek a régi haverok. Itt a motiváció azonban teljesen más: egy húsz évvel korábban sikertelenül megkísérelt kocsmatúrát próbálnak beteljesíteni. Illetve közülük csak egy, Gary King (Simon Pegg) az, aki mindenáron véghez akarja vinni korábban sikertelen küldetésüket. És itt már el is kezdődik az, hogy mitől is több ez a film. A kis társaság ezt a túrát felnőtté válásuk első állomásának tekinti, azonban míg a többiek túl tudtak lépni ezen a "sikertelenségen", addig az addig legmenőbbnek számító falkavezér megragad ennél a kudarcnál, és több mint húsz év után is ezen pörög. Érdemes megfigyelnünk a nyitójelenet helyszínét- később ki fog derülni, hogy milyen szinten - nem - sikerült feldolgoznia ezt a traumát Kingnek.

A visszaemlékezést mindenkinek érdemes alaposan végignéznie: minden egyes másodpercnek meglesz később a helye és a funkciója, még akkor is, ha azt nem gondolnánk. Egészen rémisztő részletességgel van felépítve ez az univerzum, még harmadik nézésre is van olyan, amit még nem szúrt ki az ember. Ezek a motívumok és jelenetek a szülővárosba visszatéréskor fognak majd visszaköszönni, sokszor egészen váratlan formában.

De vissza a történet vezérfonalához: miután Garynek nagy nehezen sikerül összetrombitálnia a régi csapatot, régi ruhájában és ósdi autójával elindulnak vissza szülővárosukba. Mikor megérkeznek, végigzongorázzák ugyanazokat a cselekvéseket, amiket húsz évvel korábban, majd elkezdődik maga a kocsmatúra. Az „öt muskétás” már az első pillanatban megdöbben, mikor belépnek az első csehóba: a multikulti jegyében teljesen elvesztek a pub jellemző jegyei. Ez később csak még rosszabb lesz: a cégéren kívül az épületek belsejében lényegében mindenhol ugyanaz a hely fogadja a túrázókat, amin annak rendje és módja szerint fel is háborodnak. Miközben haladnak előrefele útjukon, folyamatosan derülnek ki a múltbéli események, egyfajta analitikus dráma stílusban: főleg, mivel itt sokkal komolyabb történetek is vannak, mint a kocsmázás be- nem-fejezése. Természetesen bekövetkezik egy váratlan esemény, ami elsőre legalább annyira blődnek tűnhet, mint a Shaun of the
Dead zombi inváziója, de itt is minden a helyére kerül a történet végére.

Érdemes külön kiemelni azokat a motívumokat, amelyek egybekötik a három művet. Korántsem állítom, hogy az összeset megtaláltam, vagy hogy erre egyáltalán bárki képes lenne, de ennek ellenére vannak pontok, amelyek egyértelműek: sör, Cornetto, kerítések, bunyók, stb. Az, hogy ilyen következetesen végigvitték ezeket a mintákat mindhárom filmen, mutatja azt, hogy mennyire nem csak vígjátékként kell ezeket a filmeket kezelnünk, hanem olyan művekként, amelyek művészeti értéket is képviselnek.

Ebben az értékteremtésben segít az operatőri munka is, amely egészen kimagasló, a vágással együtt. Egyértelműen érződik a Scott Pilgrim hatása, sokkal képregényszerűbb a film történetmesélése, mint a korábbiaké, és a jelenetek közötti átmenetek is sokszor könnyen elképzelhetőek egy füzet lapjain. Annak ellenére, hogy ez a fajta beszédmód sokban könnyíti a befogadást, mégis éles kontrasztot képez a film vége felé egyre komolyabbá váló mondanivalóval.

Az utolsó nagy párbeszédet tanítani kéne. Úgy tud humoros lenni, hogy közben minden egyes mondatát érdemes alaposan megrágni, több oldalról megvizsgálni, elemezni, majd a végén megbeszélni a többiekkel. Az, ahogyan ez a párbeszéd egyszerre int be a gondolkodás nélküli „énkeresésnek” és a mindent önmagának alárendelő egyén szabadságának, a teljes globalizációnak és teljes technika nélküliségnek, az egész egyszerűen zseniális. Kevés ilyen remekül megírt dialógust találunk a filmtörténelemben, annak ellenére, hogy egyeseknek ez a párbeszéd már „unalmas” lehet (bár van, aki ezt a Hobbitban található Smaug monológra is rásütötte).

A többi színészt is érdemes megemlíteni, bár ez a film nekem elsősorban Gary King drámájáról szól. A társaság többi része is remekül játszik, mindenki hozza a szerepét, és személyes kedvencünk, mindenki Bilbója is lenyűgözőt alakít, ezúttal szerencsére nagyobb szerepet kapva, mint a Hot Fuzzban.

A zeneválasztást is komoly dicséret illeti. Az, hogy a szöveg és az aktuális jelenet sokszor összekapcsolódik, az egy dolog, de már a számok kiválasztása is szinte tökéletes. A képhez rendszeresen hozzátesznek, és már hangulatukban is azt idézik meg, hogy hogyan próbálják meg feldolgozni ifjúságukat ezek a meglett, sokszor családos emberek. És természetesen a Cornetto is felbukkan újra, hogy senkinek ne legyen hiányérzete.

Ahogy már írtam, ez "csak" a második legjobb film a trilógiából, de az biztos, hogy méltó lezárása ennek a nagy munkának, és nem lehet okunk panaszra- egy többször nézhető, színvonalas, sokrétegű, humoros filmet kapunk, ha megnézzük ezt a filmet: hát ne habozzunk!

10/10

Farkas (Wolverine) - filmkritika

Az új filmötletektől (és a bennük rejlő potenciális bukástól) rettegő Hollywood úgy tűnik, hogy egyértelműen a mellett tette le a voksát, miszerint csak jól bejáratott neveket fognak futtatni. Ez leginkább akkor szúr szemet, mikor megnézzük a 2014-es „új” filmeket: kapunk 300 kettőt (!), Need For Speed-et, Pókember kettőt, Így neveld a sárkányodat kettőt, Supermant és Batmant egyszerre, valami tucatnyi Bosszúálló filmet illetve az X-men univerzum egy újabb darabját. Az, hogy ennyire egyértelműen zár az új ötletek felé az álomgyár, azt is előrevetíti, hogy ezek a sorozatok sem próbálnak majd egyediek lenni, mert az emberek nem azért fognak beülni egy filmre, mert minőségre vágynak, hanem mert azt akarják látni, amit előző évben is – legalábbis a stúdiók szerint. A tavalyi Wolverine/Farkas film is ebbe a csapdába esett bele- illetve amit újított, az rosszul sült el.

Az alaptörténet viszonylag egyszerű: a visszavonult, mizantróp Farkas (Hugh Jackman) az erdőben tengeti napjait, mikor eljön érte az egzotikus fejformájú Yukio (Rila Fukushima), hogy elvigye őt Japán leghatalmasabb urához, akit még a második világháború alatt Logan megmentett. Az öreg Yashida (Hal Yamanouchi) már a halálán van, ezért főhősünk elvállalja az utazást, hogy elbúcsúzzon tőle. Mikor azonban megérkezik, kiderül, hogy a helyzet sokkal összetettebb, mint gondolta volna. Az öreg felajánlja, hogy halandóvá teszi, pontosabban, hogy átadhatja neki (a vén iparmágnásnak) a halhatatlanságot. Farkas természetesen azért ezt nem vállalja, ellenben azt igen, hogy megvédi az öreg unokáját, Marikot (Tao Okamoto), akit a vénember szerint támadás fenyeget. E közben a karmos mutáns folyamatosan rémeket lát, a korábbi részekből ismert Jean Grey (Famke Janssen) folyamatosan feltűnik álmában egy indokolatlan fehér dresszben. Így tehát összesen három nő között őrlődik az embertelenül kigyúrt Jackman, amikor beüt a krach, az öreg meghal, a temetésén a jakuza megpróbálja elrabolni az unokát, akit természetesen megment a hebrencs hős. Közben elkezd legyengülni, öngyógyító képessége egyre kevésbé funkcionál és testi erejében sem bízhat annyira, mint korábban. Még egy nő feltűnik, a „Vipera” (Svetlana Khodchenkova), aki szintén mutáns és annak ellenére, hogy ő a legjobb nő a filmben, gonosz. Alapfelállásnak nem lenne rossz, főleg nem egy szuperhősfilmhez képest, de sajnos a film alkotói egy-két helyen igen csúnyán mellényúltak, és így alulmúlták az X-men filmek eddig viszonylagosan magas színvonalát.

Elsőre a történetvezetésről, csavarokról, fordulatokról. Röviden: iszonyatosan kiszámíthatóak. Néhány jelenetben annyira helyzetidegen párbeszédek hangzanak el, hogy egyértelmű, hogy később még szerepük lesz. Ilyen példának okáért az atomrobbanás utáni jelenet, ahol a hálás katona megmentőjének akarja adni a kardját, aki azt egy kézbe fogja, de a haláltól megmentett japán így szól: A japán kardot két kézzel kell fogni. Mi a halál! Természetesen ez vissza fog köszönni, hol máshol, mint a végső leszámolásban is, mint ahogy ilyen jelenet az is, mikor Japán leggazdagabb örökösnője megjegyzi, hogy iskolai versenyt nyert tőrdobásból (??). A csavar a film végén  tízes skálán mondjuk hatos, ami annak fényében, hogy lényegében ez az egyetlen igazán váratlan fordulat, igen gyenge filmet feltételeztet.

Sajnos a történethez kapcsolódóan meg kell jegyeznünk azokat a hatalmas lyukakat is, amelyeket a forgatókönyv hagyott a sztori vásznán. Számomra felfoghatatlan, hogy a japán belügyminiszter medencébe dobása hogy maradhatott retorziók nélkül, illetve maga a fickó hova tűnt el ez után a történetből, a nagypapa miért akarta fia helyett unokájának juttatni a céget, illetve hogy mi a jó halálért kell két kézre fogni a szuperrobot japánkardját ahhoz, hogy elkezdjen izzani?!?!  Ehhez társul még a tucat-akciófilmek legbénább kliséje, az, hogy a menekülők az üldözőket egyszerűen képtelenek lerázni, valahogyan mindig a nyomukra akadnak, még akkor is, ha az égegyvilágon senki sem látta, hogy hova mennek. Ennél már csak egy komikusabb jelenet van: mikor Logan önmagán kezd el szívműtétet végrehajtani, úgy, hogy felmetszi a gyomrát és benyúl a belsőségeibe, hogy megoperálja magát. 

Ezt követően mellette elkezdenek harcolni, arrébb lökik a röntgent, így Farkas teljesen vakon turkál saját magában, míg mellette a furcsa fejformájú anime csaj harcol egy már megmérgezett, így érthetetlenül feltámadt fickóval. Erre jön még rá az a rész, ahol a „Fekete Klán” minden tagja kötéllel felszerelt nyílvesszővel lövöldöz Loganra, aki sündisznóként esik össze a titkos erőd lábánál (titkos erőd. komolyan?). És sajnos nem hagyhatom megjegyzés nélkül a vonat tetején zajló párharcot sem, ami pont olyan, mint egy 2D-s telefonos játék, ahol néha fel kell ugrálni a táblák elől. Egy tipp a készítőknek: ez filmben nem működik. Mikor megláttam, egy darabig el sem hittem, hogy erre elpazaroltak öt percet, ez majdnem olyan, mintha a Torpedóból filmet csináltak…ja, az is megtörtént.

Az operatőri munkával semmi különösebb gond nincsen, sőt, vannak kifejezetten jó képek is. A helyzet a filmzenével ugyan hasonló. Korrekt munka lenne, a filmhez kifejezetten hozzátesz, de külön eléggé élvezhetetlen, főleg a miatt, hogy nem található benne egy kifejezett motívum, amire az egész felépülne, így az album inkább olyan mint egy montázs, nem pedig mint egy kész egész.

Összesítve elmondhatjuk, hogy a film sajnálatos módon mélyen alulmúlja a sorozat eddigi részeit, nem teljesíti be feladatát (miszerint közelebb hoz minket Logan személyiségéhez), ő maga sem tud meg többet magáról, az egész olyan, mintha a Halálos iramban széria egyik része lenne: béna alapsztori, másik városban. Hugh Jackman persze hozza a kötelezőt, macsó és férfias és néha rettentően szomorúan néz, de még ez sem indok arra, hogy hogyan tudta lefektetni Marikot, akit körülbelül egy napja ismert és addig a csaj le akarta koppantani. Aki nagyon szereti a szuperhősös filmeket, még annak sem tudom ajánlani, mert ebben körülbelül annyi a szuperhős, mint egy macisajtban, a többi része pedig kifejezetten gyenge.

4/10

Queens of the Stone Age- ...Like A Clockwork- kritika

A Youtube egyik legidegesítőbb húzása az utóbbi időkből a reklámok arcunkba tolása. Az egy dolog, hogy az ember nem tud egy lejátszási listát otthagyni, mert unos-untalan elindul valami reklám, de ezek sokszor harsányabbak is, mint a meghallgatandó zene, továbbá annyira kizökkenti az embert, hogy az felháborító. Nem, nem érdekel az, hogy milyen gagyi netes websorozat indul fiatal fekete afroamerikai „tehetségekkel”, ahogyan az sem, hogy a kínai vasalóval most ráncmentesebben főzhetek vagy pedig az új mosóporral most finomabban utazhatok távolnyugatra. A Youtube elmozdulása a minél több pénzbekasszírozás irányába természetesen a tv-re emlékeztet sokakat, főleg az a pofátlan megoldás, hogy csak bizonyos idő után tudjuk elpörgetni a videókat, így az első 5 másodperecet akkor is végigszenveded, ha ehhez semmi kedved nincs. Szerencsére vannak olyan üdítő kivételek, amikor az ember nem kapcsol el, sőt, érdeklődve nézi a „hirdetést”. Ez leginkább akkor fordul elő, ha az a valami elsősorban nem is hirdetés- így találtam én is rá a …Like a Clockwork című Queens of the Stone Age albumra.

A borítót alapvetően a vörös (piros?) szín uralja, ezen kívül még a fekete és a világoskék fedezhető fel. A középpontban két alak, egy Drakula köpenyére emlékeztető ruhában feszítő csontváz-hajjal!(vagy pedig valaki csontvázmaszkban, ez esetben viszont a fogsor megmagyarázhatatlan), illetve a vérszívásra kiszemelt síró nő található. Ezen a fekete, ámde mégis dögös szerkón láthatjuk a zenekar logóját, a széttöredező O betű akár arra a szürreális jövőképre is utalhat, amit az albumhoz készült, összefüggő videoklippekben láthatunk. Erre játszik rá még maga a koponya is, ami szintén fontos szerepet kap a „minifilmben”. Ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy a borító igazán eltalálta a lemez hangulatát, és üzenetében, kapcsolódási pontjaiban is problémásnak érzem a covert, főleg mivel annyira nem is néz ki jól,
hogy ennek érdekében legyen értelme eldobni a zenéhez és a
videókhoz szervesen kapcsolódó fedőlap ötletét.

A Keep Your Eyes Peeled, az album nyitószáma a lemez egészét tekintve inkább erős középmezőnybe tartozik, de ennek ellenére nagyon erős hangulatteremtő hangulata van. Dübörgő gitár, tipikus „lassúzós” rock, ami annak ellenére zúz, hogy nincsen benne semmi extravagáns vagy különösen innovatív. Olyan mint egy klasszikus western- úgy tud férfias és tökös lenni, hogy nem rohan, és robbant nagyot. Már a puszta jelenlétével is tiszteletet ébreszt, és megadja az egész lemez stílusát. A hangszerelés végig ehhez hasonló lesz, zeneileg nagyon egységes anyagról beszélünk.

A következő szám azonban már túlnő a nyitótracken: az I Sat By The Ocean már a kezdő akkordoknál is egyértelműen bátrabb és kezdeményezőbb. Dallamos, remek kis riff, amely az egész számon végighúzódik, és ehhez társul az a nem túlságosan összetett, de mégis színvonalas második gitárszólam, ami az ének alapját szolgáltatja. Az ütősöket hallva még akkor is önkéntelen légdobolásba kezdünk, ha eddig még csak a távoli ismeretségben voltunk ezzel a hangszerrel.

A következő számba való átívelést tanítani kéne, a lezárás remekül vezeti fel a kicsivel lassan, nyugodtabb, szomorkásabb számot, ami talán a borítóképet is ihlette. The Vampyre Of Time And Memory inkább az első számra hajaz, itt azonban inkább a zongora dominál, az eddig megismert agyontorzított gitár is csak a refrénben jön elő. (Mellesleg ez volt az a szám, amit hirdetésként bevágtak egy videó elé-így jutott el hozzám.)

Az If I Had A Tailt már legalább milliószor hallottam, de még így sem tudom teljesen megérteni a dob belépését a 11. másodpercben. Kicsit mindig kiesem az intenzív headbengelésből, amit már az első pillanattól kezdve elindít a nóta. Ha megnézzük a számok hosszát, rájövünk, hogy a zenekar nem rendelt alá mindent a rádiokompatibilitásnak: az összes szám három perc fölött van, legtöbbjük inkább a négyet közelíti. Ez leginkább azért dicséretes, mert szerény véleményem szerint egy zenei motívumnak nem elég három perc a kibontakozásra, minimum négy, de inkább öt-hat kell az igazán színvonalas, összetett zenéhez. Sajnos azonban itt az utolsó perc szinte fölösleges, inkább már csak annak van alárendelve, hogy legyen miből kirobbannia az album legjobb számának.

A My God Is The Sunnak már a kezdése is előrevetíti azt, hogy itt egy igazi slágert fogunk kapni- jó értelemben. Dögös riff, fülbemászó refrén színvonalas átvezetések a dal különböző részei között. Nincs semmi fölösleges sallang, annyira remekül össze van rakva a doboktól a basszusig, az énektől a kőkemény lezárásig, olyan vérbeli rocksláger, hogy még írni is nehéz róla.

Sajnos a következő szám (Kalopsia) ismét kicsit belassítja az album menetét, de ez sokkal gyengébb, mint a vámpíros. Itt az ének dallama a chorusban körülbelül négy hangból áll, és a refrén sem lesz sokkal erősebb. Egyetlen pozitívumának azt a váltást mondanám, ami azonban hamar visszasüllyed a teljes érdektelenségbe. Szerencsére a lemezen nem sok ilyet találunk, de ha így lenne, akkor valószínűleg nem lett volna akkora visszhangja sem, így hát megnyugodhatunk: a többi szám ismét színvonalas lesz.

Ez a felemelkedés a Fairweather Friendsszel el is kezdődik, amin ugyan még érződik néhol a belassulás és a leülés, de mégis azt mondhatjuk (főleg az instrumentális részek miatt), hogy a tíz dal fiktív listáján igen előkelő helyet foglal el. Egyedüli hiányérzetem az, hogy az elején hallott kórus később egyáltalán nem bukkan fel, csak lóg a levegőben, hat másodperces kis szerepe nem kapcsolódik szervesen a későbbi részekhez.

Ha bármi hiányérzetünk lenne azonban, azt a Smooth Sailing rövidesen eloszlatja. Bár akadozó magnóhanggal indít, a későbbiekben azonban kiderül, hogy ez a lemez egyik legjobban összerakott trackje. Tökéletesen illeszkedik a korábban felépített hangulatba, kellemes whiskyszagú ötperces macsóság. Hibátlan.

I Appear Missing, a leghosszabb és talán a legösszetettebb szám a lemezről. Több olyan dolog is van, amit első hallásra nem vesz észre az ember, és mint már mondtam, több idő alatt jobban ki lehet bontani egy motívumot: itt is ez történik. Annak ellenére, hogy a főtéma is elég izgalmat tartogat, körülbelül a felénél belefér egy érdekes dobtéma, egy remek kiállás, majd vissza a kezdetekhez, és ne feledkezzünk el az utolsó egy percben hallható egészen lenyűgöző gitárszólamról. Ha így lenne vége a lemeznek, maximum pontszámot is jó szívvel adnék, és tekerném vissza az elejére, újrahallgatásra.

Azonban itt még következik egy szám, ami csak egy ballaszt, annak ellenére, hogy az album címadó számáról beszélünk: …Like a Clockwork. Bár szép zongorafutammal indít, de az énekes már az első magas hangnál egy kicsit megbicsaklik (később szerencsére belelendül, de még így is azt kell mondjam, hogy egy kicsit túlbecsülték a hangterjedelmét). Az eddigi macsóság csak a második perc után bukkan fel, innentől kezd éledezni a dal is. Azonban visszatér a korábban már tapasztalt mederbe. Érdekes, hogy a zongorás rész meglepően hasonlít a The Assassination of Jesse James By The Coward Robert Ford című film filmzenéjében néhol fellelhető zongoradallamokra. Ha összevetjük az előző dal lezárásával az itt kapottat, rájövünk, hogy miért is volt rossz ötlet ez a sorrend (főleg annak tekintetében, hogy a Faithweather Friendstől kezdve csak zúzós számok vannak), és az, hogy egy ilyen kis lityi-lötyi, semmilyen trackkel zárták le ez az egyébként meglepően jó lemezt.

Az, hogy miért ilyen népszerű ez a lemez, leginkább abból származik, hogy egy olyan zenekar villantott nagyot, amit már mindenki leírt, továbbá az összefüggő videókkal valóban egy olyan területre merészkedtek, ahol még bőven van lehetőség újat mutatni. Viszont a hangulatból kilógó számok és az albumborító miatt nem adhatok tökéletes pontszámot, így legyen:

8/10