Queens of the Stone Age- ...Like A Clockwork- kritika

A Youtube egyik legidegesítőbb húzása az utóbbi időkből a reklámok arcunkba tolása. Az egy dolog, hogy az ember nem tud egy lejátszási listát otthagyni, mert unos-untalan elindul valami reklám, de ezek sokszor harsányabbak is, mint a meghallgatandó zene, továbbá annyira kizökkenti az embert, hogy az felháborító. Nem, nem érdekel az, hogy milyen gagyi netes websorozat indul fiatal fekete afroamerikai „tehetségekkel”, ahogyan az sem, hogy a kínai vasalóval most ráncmentesebben főzhetek vagy pedig az új mosóporral most finomabban utazhatok távolnyugatra. A Youtube elmozdulása a minél több pénzbekasszírozás irányába természetesen a tv-re emlékeztet sokakat, főleg az a pofátlan megoldás, hogy csak bizonyos idő után tudjuk elpörgetni a videókat, így az első 5 másodperecet akkor is végigszenveded, ha ehhez semmi kedved nincs. Szerencsére vannak olyan üdítő kivételek, amikor az ember nem kapcsol el, sőt, érdeklődve nézi a „hirdetést”. Ez leginkább akkor fordul elő, ha az a valami elsősorban nem is hirdetés- így találtam én is rá a …Like a Clockwork című Queens of the Stone Age albumra.

A borítót alapvetően a vörös (piros?) szín uralja, ezen kívül még a fekete és a világoskék fedezhető fel. A középpontban két alak, egy Drakula köpenyére emlékeztető ruhában feszítő csontváz-hajjal!(vagy pedig valaki csontvázmaszkban, ez esetben viszont a fogsor megmagyarázhatatlan), illetve a vérszívásra kiszemelt síró nő található. Ezen a fekete, ámde mégis dögös szerkón láthatjuk a zenekar logóját, a széttöredező O betű akár arra a szürreális jövőképre is utalhat, amit az albumhoz készült, összefüggő videoklippekben láthatunk. Erre játszik rá még maga a koponya is, ami szintén fontos szerepet kap a „minifilmben”. Ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy a borító igazán eltalálta a lemez hangulatát, és üzenetében, kapcsolódási pontjaiban is problémásnak érzem a covert, főleg mivel annyira nem is néz ki jól,
hogy ennek érdekében legyen értelme eldobni a zenéhez és a
videókhoz szervesen kapcsolódó fedőlap ötletét.

A Keep Your Eyes Peeled, az album nyitószáma a lemez egészét tekintve inkább erős középmezőnybe tartozik, de ennek ellenére nagyon erős hangulatteremtő hangulata van. Dübörgő gitár, tipikus „lassúzós” rock, ami annak ellenére zúz, hogy nincsen benne semmi extravagáns vagy különösen innovatív. Olyan mint egy klasszikus western- úgy tud férfias és tökös lenni, hogy nem rohan, és robbant nagyot. Már a puszta jelenlétével is tiszteletet ébreszt, és megadja az egész lemez stílusát. A hangszerelés végig ehhez hasonló lesz, zeneileg nagyon egységes anyagról beszélünk.

A következő szám azonban már túlnő a nyitótracken: az I Sat By The Ocean már a kezdő akkordoknál is egyértelműen bátrabb és kezdeményezőbb. Dallamos, remek kis riff, amely az egész számon végighúzódik, és ehhez társul az a nem túlságosan összetett, de mégis színvonalas második gitárszólam, ami az ének alapját szolgáltatja. Az ütősöket hallva még akkor is önkéntelen légdobolásba kezdünk, ha eddig még csak a távoli ismeretségben voltunk ezzel a hangszerrel.

A következő számba való átívelést tanítani kéne, a lezárás remekül vezeti fel a kicsivel lassan, nyugodtabb, szomorkásabb számot, ami talán a borítóképet is ihlette. The Vampyre Of Time And Memory inkább az első számra hajaz, itt azonban inkább a zongora dominál, az eddig megismert agyontorzított gitár is csak a refrénben jön elő. (Mellesleg ez volt az a szám, amit hirdetésként bevágtak egy videó elé-így jutott el hozzám.)

Az If I Had A Tailt már legalább milliószor hallottam, de még így sem tudom teljesen megérteni a dob belépését a 11. másodpercben. Kicsit mindig kiesem az intenzív headbengelésből, amit már az első pillanattól kezdve elindít a nóta. Ha megnézzük a számok hosszát, rájövünk, hogy a zenekar nem rendelt alá mindent a rádiokompatibilitásnak: az összes szám három perc fölött van, legtöbbjük inkább a négyet közelíti. Ez leginkább azért dicséretes, mert szerény véleményem szerint egy zenei motívumnak nem elég három perc a kibontakozásra, minimum négy, de inkább öt-hat kell az igazán színvonalas, összetett zenéhez. Sajnos azonban itt az utolsó perc szinte fölösleges, inkább már csak annak van alárendelve, hogy legyen miből kirobbannia az album legjobb számának.

A My God Is The Sunnak már a kezdése is előrevetíti azt, hogy itt egy igazi slágert fogunk kapni- jó értelemben. Dögös riff, fülbemászó refrén színvonalas átvezetések a dal különböző részei között. Nincs semmi fölösleges sallang, annyira remekül össze van rakva a doboktól a basszusig, az énektől a kőkemény lezárásig, olyan vérbeli rocksláger, hogy még írni is nehéz róla.

Sajnos a következő szám (Kalopsia) ismét kicsit belassítja az album menetét, de ez sokkal gyengébb, mint a vámpíros. Itt az ének dallama a chorusban körülbelül négy hangból áll, és a refrén sem lesz sokkal erősebb. Egyetlen pozitívumának azt a váltást mondanám, ami azonban hamar visszasüllyed a teljes érdektelenségbe. Szerencsére a lemezen nem sok ilyet találunk, de ha így lenne, akkor valószínűleg nem lett volna akkora visszhangja sem, így hát megnyugodhatunk: a többi szám ismét színvonalas lesz.

Ez a felemelkedés a Fairweather Friendsszel el is kezdődik, amin ugyan még érződik néhol a belassulás és a leülés, de mégis azt mondhatjuk (főleg az instrumentális részek miatt), hogy a tíz dal fiktív listáján igen előkelő helyet foglal el. Egyedüli hiányérzetem az, hogy az elején hallott kórus később egyáltalán nem bukkan fel, csak lóg a levegőben, hat másodperces kis szerepe nem kapcsolódik szervesen a későbbi részekhez.

Ha bármi hiányérzetünk lenne azonban, azt a Smooth Sailing rövidesen eloszlatja. Bár akadozó magnóhanggal indít, a későbbiekben azonban kiderül, hogy ez a lemez egyik legjobban összerakott trackje. Tökéletesen illeszkedik a korábban felépített hangulatba, kellemes whiskyszagú ötperces macsóság. Hibátlan.

I Appear Missing, a leghosszabb és talán a legösszetettebb szám a lemezről. Több olyan dolog is van, amit első hallásra nem vesz észre az ember, és mint már mondtam, több idő alatt jobban ki lehet bontani egy motívumot: itt is ez történik. Annak ellenére, hogy a főtéma is elég izgalmat tartogat, körülbelül a felénél belefér egy érdekes dobtéma, egy remek kiállás, majd vissza a kezdetekhez, és ne feledkezzünk el az utolsó egy percben hallható egészen lenyűgöző gitárszólamról. Ha így lenne vége a lemeznek, maximum pontszámot is jó szívvel adnék, és tekerném vissza az elejére, újrahallgatásra.

Azonban itt még következik egy szám, ami csak egy ballaszt, annak ellenére, hogy az album címadó számáról beszélünk: …Like a Clockwork. Bár szép zongorafutammal indít, de az énekes már az első magas hangnál egy kicsit megbicsaklik (később szerencsére belelendül, de még így is azt kell mondjam, hogy egy kicsit túlbecsülték a hangterjedelmét). Az eddigi macsóság csak a második perc után bukkan fel, innentől kezd éledezni a dal is. Azonban visszatér a korábban már tapasztalt mederbe. Érdekes, hogy a zongorás rész meglepően hasonlít a The Assassination of Jesse James By The Coward Robert Ford című film filmzenéjében néhol fellelhető zongoradallamokra. Ha összevetjük az előző dal lezárásával az itt kapottat, rájövünk, hogy miért is volt rossz ötlet ez a sorrend (főleg annak tekintetében, hogy a Faithweather Friendstől kezdve csak zúzós számok vannak), és az, hogy egy ilyen kis lityi-lötyi, semmilyen trackkel zárták le ez az egyébként meglepően jó lemezt.

Az, hogy miért ilyen népszerű ez a lemez, leginkább abból származik, hogy egy olyan zenekar villantott nagyot, amit már mindenki leírt, továbbá az összefüggő videókkal valóban egy olyan területre merészkedtek, ahol még bőven van lehetőség újat mutatni. Viszont a hangulatból kilógó számok és az albumborító miatt nem adhatok tökéletes pontszámot, így legyen:

8/10