A képregényadaptációk totális térnyerése előtt, 2010-ben
jelent meg a Hot Fuzz-t és a Shaun of the Dead- et is jegyző Edgar Wright
rendezésében. A geek körökben már elég széles ismertségi körre szert tevő
sorozat így elérhetővé vált azok számára is, akik nem rajonganak a
képregényfüzetekért, és filmtechnikailag egyértelműen Edgar eddig legjobban
sikerült filmje lett.
A történet röviden: Scott Pilgrim, a Torontóban élő srác
találkozik élete nőjével de mint később kiderül, ahhoz, hogy megszerezhesse,
meg kell küzdenie a lány korábbi barátaiból alakult ligával, ami célul tűzte ki
maga elé, hogy irányítsa a lány későbbi szerelmi életét. Hogy hogyan lehet egy
ilyen elég egyszerűnek és blődnek tűnő történetből mégis egy rendkívül érdekes,
akárhányszor megnézős filmet kihozni, amiben még tizedjére is fel lehet valami
újat fedezni? A film leglényegesebb erősségének azt tartom, hogy sikerült
megragadni a fiataloknak azt az életérzését, amivel előbb utóbb mindenkinek
szembesülnie kell a mai világban.
A karakterrel, aki csak úgy él bele a világba, és amúgy tök
átlagos, lehetetlen nem együtt érezni és beleképzelni magunkat a helyzetébe, a
van barátnő az a baj- nincs barátnő, az a baj problémáját pedig minden férfi ismeri,
aki csak élt ezen a planétán. Véleményem szerint az egyik fő elemeznivaló az
exek szerepe és megjelenítése, így kezdjünk is azzal.
Az elsőként felbukkanó fickó az egzotikus vetélytársat testesíti meg. Mint kiderül, Ramona (Scott álmainak nője) is csak azért állt össze vele korábban, mert ő volt az egyetlen
nem fehér srác a környékükön. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor valaki
olyannal kell rivalizálnunk, akikkel egyszerűen lehetetlen, tekintettel annak
veleszületett „képességeire” avagy hogyismondjamhogynehangozzzonrasszistának külföldi(lásd:
brit akcentus az amerikaiaknál). Itt szembesülünk először azzal a speciális
akcióbemutatással, amiről majd később is szó lesz, de nyugodjunk bele, ez már
csak ilyen fog maradni a végéig. Érdemes még megemlíteni a jelenet végén
szerzett cointokat, amik mint kiderülnek, még a buszra sem elegendőek. Ez tehát
az első ex, akivel valljuk be, elég könnyen elbánik Scottunk.
A következő a deszkás színész, aki a sportoló ellenfelet jelképezi. Mit tud tenni csórikám, mikor egy
olyan férfi mellett kéne férfiasnak tűnnie, aki kétszer olyan széles és egy
fejjel magasabb mint ő, és amellett, hogy kiemelkedő sportoló, egész jó színész
is? A hírnév és a bicepsz igen komoly vonzerő (főleg a mai felszínes
ismerkedési módszereket ismerve), így hát az ilyen téren nem túl tehetséges
Scott igencsak hátrányban van (ismét). Ne felejtsük el, hogy neki az a
legnagyobb sportteljesítménye, hogy a gimnazista barátnőjével néha lenéz a
játékterembe, és ott ninjásat játszik. Emellett röhöghetünk egy jót a hülye
sportolókon és a rendező nagyszerűen utal a „hogyan győzzük le az erősebb
ellenfelet ésszel” ősrégi toposzára.
Pilgrim igazából csak egy dologban jeleskedik, vagy legalábbis
próbál jeleskedni, ez pedig a zenélés. Egy átlagos, sőt, talán inkább átlag
alatti rockbandában játszik basszusgitárosként és néha vokálozni is beszáll, de
mint kiderül, nem megy nekik kifejezetten jól. A harmadik ex viszont ebben is
felülmúlja őt. Az ostoba, ámde helyes és
tehetséges zenész porba döngöli kis barátunkat a basszusgitárpárbajban,
ami, ne feledjük el, az egyik legjobban sikerült zenei jelenete a filmnek. A
jelenet nagyszerűen tör borsot azon vegák orra alá, akik valami különlegeset
remélnek a húsnélküli étrendtől és a lelküket pénzért eladó zenészeknek.
A következő szereplő nem mondanám, hogy a legnehezebben
értelmezhető karakter, de nem ad könnyű munkát a lelkes elemzőknek. A nő, mint expasi felbukkanása egyrészt
vicces, de Scott számára rettentő megdöbbentő is. Ahogy szembesül azzal, hogy
álomnője rengeteg dolgot kipróbált már előtte, kirobban belőle az eddig
elfojtott feszültség és bizonyos fokú féltékenység is. Ahogy az ember képes
féltékeny lenni szerelmének korábbi kalandjainak résztvevőire, úgy főszereplőnk
sem örömmel értesül arról, hogy milyen kikacsintásai voltak Ramonának.
Vélhetőleg felmerül benne a félelem érzése is, hogy ő biztosan nem tudja majd
ugyanazt nyújtani, mint a hölgy, de kifakadása véget vet románcuknak.
A zenekar közben bejut a helyi tehetségkutató döntőjébe, ahol a Katayanagi ikrekkel kell szembenézniük.
Az ikrek az elektronikus zene képviselőiként lépnek fel a tökös garage/punkrockot
játszó banda ellen, de erről még később lesz szó. Na, ezek az ikrek azok,
akiket nehéz kielemezni. Egyszerre van bennük az első exnél felfedezhető
egzotikum (japán származás ugyebár) és a fentebb említett másféle egzotikum,
miszerint valami újat akart kipróbálni Ramona (lánnyal- ikrekkel randizni).
Őket, minthogy szerepük kimerül a keverőpad nyomogatásában, kénytelen vagyok
később megemlíteni, de csak mint a zenei szál elemei.
A
főgonosz. A számítógépes játékokban fellelhető elemként itt is megjelenik a
boss, de itt a mindenki számára ismerős „big ex”. Az, akit nem lehet sehogyan
sem kiégetni párunk múltjából, aki folyamatosan kísért és a legrosszabb esetben
megpróbál visszatérni. Ez a szál Scottnál is felfedezhető, de a Gedeon elleni
párharc talán még fontosabb. A nagy szerelem, aki azért vonzó a lánynak, mert
ugyan a rajongását semmibe veszi, de mikor elfordul tőle, akkor elkezd utána
futni - a valódi életet hiperreálisan
leképző és egyben mintegy tükröt állítva elénk nevetségessé tévő szereplő
nagyszerűen ragadja meg minden férfi/nő problémáját, aki valaha is szenvedett
attól, hogy a másik félnek van egy régi volt nagy szerelme. Mint kiderül a
filmből, hiába próbáljuk elpusztítani, nem fog sikerülni. Legalábbis nem
egyedül.
Az exek boncolgatása után egy pár szót az egyéb összetevőiről a
filmnek: minthogy képregényadaptációról beszélünk, rengeteg olyan megoldással
találkozunk, amely mintha a füzetecske lapjairól kerülne elénk. Szó szerint
ilyenek Ramona visszaemlékezései az exbarátaira, de érdemes még megemlíteni a
képen megjelenő feliratokat illetve a néha feltűnő „BANG!”-eket és „KROWW!”-okat. A rendező remekül játszik máskor
is az osztottképernyő adta előnyökkel, így megalkotva ezzel az utóbbi évek
egyik legremekebb vágási/operatőri munkáját prezentáló filmet.
A zene egyszerűen annyira tökéletes, hogy az minimum külön cikket
érdemelne. Lévén ez azonban egy hatalmas, összefoglaló jellegű Scott Pilgrim
kritika/elemzés, következzen most ez.
A filmzene:
Az albumon, amelyet feltétlenül érdemes letölteni, egyszerre
találhatók külön a filmhez írt számok és a már készen kapott muzsikák is. Külön
dicséretre méltó a képek zenével való összehangolása illetve az adott
hangulatot remekül megragadó számok tökéletes kiválasztása.
Az album a „We Are Sex
Bob-.omb” című, rendkívül erős számmal nyit, amely struktúrálisan és
hangzásvilágilag teljesen megegyezik a későbbi, általuk énekelt összes számmal.
A halálig torzított gitárt remek dobkíséret segíti, illetve majdnem végig
hallgatunk valamiféle éneklést, ami vagy vokálozásban vagy rendes éneklésben
merül ki.
A „Scott Pilgrim” sem
sokban különbözik ettől, azzal a kitétellel, hogy itt női hang énekel, illetve
kapunk egy egész kellemes kis szóló-szerűséget, legalábbis egy instrumentális
átvezetést.
Az „I Heard Ramona Sing”
talán az, amelynek a kezdése mindenkiben megragad, mint annak a pillanatnak a
zenéje, mikor a buliban keresed álmaid nőjét/pasiját. Később ugyan kicsit
ellaposodik, de még így is az egyik legaddiktívabb szám lesz a lemezről.
Nem úgy, mint a „By Your
Side” és az „O Katrina!”. Az
egyik csöpögős lassúsága és tötymörgése, míg a második az eddigi számokat is
felülmúló primitívséggel. Bár az utóbbi még mindig nagyon jó néha, de hamar meg
lehet unni.
Az „I’m Sad So Very Very
Sad” és a „We Hate You, Please Die”
talán a legfenomenálisabb viccek hordozói mind a filmben mind a filmzenei
albumon. Rövidségük miatt sosem lehet őket megunni, és mindig mosolyra
fakasztja az embert az egyénieskedő alterbandák paródiája.
A „Garbage Truck” beletartozik az elsőként felsorolt csoportba,
tehát az egyszerű, kellemes, dallamos, nem összetett, de mégis ütős, kemény
altergaragerock kategóriába.
Sem a „Teenage Dream” ,
sem a „Sleazy Bed Track” nem
tartozik az albumot domináló trackek közé, mindkettő feledhető, a sodrot
lassító tényezőként van jelen a korongon. Bár a film adott szituációjába
remekül illeszkedtek, valahogyan mégsem illenek bele az összkoncepcióba, ha
annak a punk-vonalat vesszük.
„It’s
Getting Boring By The Sea”, egy újabb színvonalas de mégsem kiemelkedő
garage szerzemény, amelynek stílusa sokban hasonlít a „Black Sheep” című, ezt követő számhoz. Ez a második nagyszerűen
mutatja be azt a dallamos, kicsit csillám kicsit nyálas zenét, amely manapság
sokszor fut „rock” címszó alatt. Nem véletlen, hogy Scott úgy fogalmazza meg,
hogy: „aláírt egy szerződést egy nagy lemezvállalattal, eladta a lelkét, és egy
hatalmas ribanc lett”.
A döntőben hallható „Thresold”
talán a legbaljóslatúbb az összes szám közül, nem véletlen, hogy ez tud
szembeszállni az elektrozajjal, amit az ikrek művelnek. zseniális lábdobok, jól
sikerült vokálok, rettentően imádnivaló felvezető szöveg. Ó igen, ez a punk!
Az utolsó két számot már leginkább levezető számként lehet
értelmezni, mindkettő szerelmes és boldog. „Anthems for a Seventeen Year Old Girl” és az „Under My Thumb” örök klasszikusa remekül teljesít, mint a happy
ending aláfestése.
Összességében? Remek film, ha nem tetszik elsőre, nézd meg még egyszer.
Mindenképpen angolul nézzük meg, rengeteg poén csak úgy jön át. A zene remek, a
vágás Pazar, az idegesítő főszereplőt meg rengetegszer elverik. És tényleg
sokat lehet rajta gondolkozni, hogy mi mire utal és mit akar ábrázolni. Igazi
palimpszeszt uzsonnáskosárka!
A film:
15/10
A filmzene
a film közben: 10/10
A filmzene
külön: 7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése