Az internet virtuális közvéleménye is felbolydult a hírre, miszerint a Muse új albumot jelentet meg, amelynek stúdiófelvételei mintegy három évig (!) húzódtak el. A valóságos társadalommal együtt megdöbbenéssel és enyhe undorral vették tudomásul a virtuális tér felhasználói, hogy valószínűsíthető, hogy a Muse-t is be fogja darálni az egyre nagyobb teret hódító dubstep mánia.
Beszéljünk egy kicsit a dubstepről. Nem kétlem, hogy ennek is megvan a maga helye a zenében, ám nem gondolom úgy, hogy eddig a dubstep elég olyan alkotást tud bemutatni, ami kellően mély és tartalmas legyen ahhoz, hogy igazán zeneként lehessen rá gondolni, ne pedig csak egy basszus alapként. Persze, erre lehet azt mondani hogy nem is célja az, hogy bonyolult legyen, hogy erre bulizni kell, ám én mégis úgy gondolom, hogy a zenének ennél sokkal nagyobb feladata, szerepe van az ember életében. Mert végülis mit tekintünk zenének? Lehet ez alapján azt, ami megfelel annak a célnak, amire írták. Ha ezt vesszük rendezési alapnak, akkor a dubstep nem csak hogy zene, de ezek közül is az egyik legjobb stílus, mivel olyan maradéktalanul teljesíteni a célt, amiért írták , és mindenki számára befogadható maradni - ez szinte egyik zenei stílus sem tudja nyújtani ilyen szinten. De ennél a zene sokkal több értéket tud közvetíteni, így én megvárom a dubstep bevezetését a zenei könyvtáramba, míg sikerül valami igazán jelentőset letenni az asztalra ebben a műfajban. Hasonlót, mint a Muse- The 2nd Law című lemezének néhány száma.
Rengeteg kritikát olvastam a lemezről, sokan mondták, hogy "nem a régi", "zseniális", "túl elektro". A kritikák tükrében azt a megállapítást tudom tenni, hogy mindenki a saját legjobban szeretett zenei stílusába próálba beilleszteni az albumot, és ez alapján értékeli. Mert a 'The 2nd Law' iszonyat sokrétegű, helyesebben fogalmazva vegyes hangvételű, teljesen különböző számokkal van tele. Én magam is vegyes várakozással indítottam el a letöltött...illetve megvásárolt albumot a gépen. És teljesen le voltam nyűgözve. Mármint az első számtól. Teljesen hozza a szokásos Muse formulát - ütős gitárrifhez hozzápasszintott operaszerű, de még nem idegesítő éneklés. Az énekes egyedi hangja miatt nálam az együttes azon számai mennek át a szűrőn, amelyek nem szomorúak, lassúak és szenvedősek, mivel itt legtöbbször a hang olyan mértékben elnyújtottá és fülsértővé válik, hogy inkább felhagyok a hallgatásával. Ez tehát az album nyitószáma, a 'Supremacy'.
Ám a következő szám, a 'Madness' máris beleesik abba a hibába, amit már leírtam az imént. Ehhez jön még a elektronikus szerencsétlenkedés a háttérben, így maga a szám teljes érdektelenségbe és unalomba fullad. Nem úgy, mint a következő, a 'Panic Station'. A könnyed alapon is érződik némi elektronikus hatás, de legalább lehet hallani, hogy elsősorban hangszerrel csinálták. Tipikusan az a szám, amit a buszon hallgatva elfogja az embert a kényszer, hogy a fejét lóbálva elkezdje énekelni. Ez a szám, be kell valljam, a Muse eddigi munkásságát ismerve teljes meglepetés volt. És az eddigi sorozatot megszakítva a 'Prelude' is megüti a szintet, bár ezt rengeteg helyen "ez nem is külön szám" kritikával kezelik. De szép.
Aki nézett olimpiai közvetítéseket, azoknak biztosan ismerős lehet a 'Survival' című track, erről talán nincs is mit mondani, talán csak annyit, hogy a videoklippel együtt megnézve önkéntelenül is szőrborzolódást és küzdeni akarást vált ki az emberből, nagyszerűen megragadva ezzel az olimpia lényegét. A 'Follow Me' az egyik olyan szám, amire negatívan hatott a túlzott elektronika, még az énekes hangja sem tudja élvezhetővé tenni. Az 'Animals' sok kritika szerint Radiohead koppintás, vagy minimum stílusutánzat. A lényeg, hogy jól sikerült, minden a helyén van. A Radiohead hatás folytatódik az 'Explorers'-ben, de ez már sokkal gyengébbre sikerült, ez is a túlzott lassúzás és nyáladzás csapdájába esett.Ha már rossz számok, a Muse rátett még egy lapáttal - a teljes egészében lopott következő dal, a 'Big Freeze' közel sem üti meg az eddigi, jobban sikerült számok szintjét, ráadásul valójában egy U2: Where The Streets Have No Name eszenciát kapunk, így rövidebben le lehet pörgetni ugyan azt a számot. Könnyed csillámrock három percben.
A 'Save Me' egy rosszabbul sikerült Porcupine Tree számra emlékeztet, ami még nem forrot ki egészen, mégis felvették, de ez még így is hatalmas dicséret, azok a a részek, mikor több szólamban hallhatjuk az énekeseket, egyszerűen nagyszerű, az akusztikus alap pedig gyönyörű. A 'Liquid State'-ben ismét visszatér az első szám óta hiányolt zúzós riff, amire az ember igazán headbangelhet. Úgy gondolom, a basszusgitáros, aki ezt a két számot írna, igazán kijöhetne egy szólólemezzel. Vagy mondjuk kiszoríthatná a zenék jelenlegi íróját.
A 'The 2nd Law: Unsustainable' az a szám, ami talán a legprogresszívebb az egész lemezről, és ami megnyugtatott, hogy talán van a Muse előtt is fejlődés, hogy egyszer a progresszív zene mennyországába léphessenek. A vonósokkal indító szerzemény egy hirtelen vált át őrjöngő dubsteppe, úgy, hogy az ember szinte fel sem ocsúdott, de közben még ott sír a fülében a hegedű. A basszus alap tovább folytatódik, miközben visszatér a hegedű, majd az ének is, kicsit elnyújtva, a szokásos stílussal, majd ismét vissza a James Bond filmzenének is használható vonósokhoz. Maga a szám egy nagyszerű szerzemény, ami a dubstep előtt is megnyitja a 'valódi zenékhez' vezető utat. Az utolsó szám 'The 2nd Law: Isolated Sistem' egy teljes egészében szöveg nélkül marad, és nagyszerűen kiteljesedve zárja le az albumot, a visszahallgatás kötelező vágyát kiváltva a zeneélvezőtől.
Összességében egy pocsék számokkal teletűzdelt, de még így is rendkívül élvezhető lemez, ami túlmutat az Muse eddigi teljesítményén, és az érettség és a fejlődés jeleit mutatja. Meg persze a progresszióét.
7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése