A most
kezdődő, hatalmas, átfogó, fergeteges Sherlock Holmes kritikák tömkelegét
megnyitó írás nem véletlenül a Granada Sherlock Holmesáról fog szólni. A mai
napig rengetegen vannak, akik úgy gondolják, hogy a legeredetibb és hitelesebb
Sherlock máig a fent említett verzióban található. Én is közéjük tartozom,
lássuk hát, miért lehet az 1984 és 1994 között sorozatot a végletekig imádni.
1. Maga a
címszereplő. Egész egyszerűen annyira fantasztikusan hozza a különc nyomozó
karakterét, mintha csak a lapok közül lépett volna ki. Brett maga is sokban
hasonlított Holmesra és mindezt nagyszerűen adja át a képernyőn keresztül is.
Nagyon szerethető.
2. Watson. Bár
két különböző színész alakítja, mégis mindkettő kitűnően alakítja a bajszos
doktort. Nincs itt fölösleges macsóskodás vagy okoskodás. Itt bizony az a
Watson van, aki rácsodálkozik barátja zsenijére, nem tud semmit egyedül
rendesen megcsinálni, így tökéletesen azonosulni tudunk vele mi, egyszerű nézők
is.
3. A sorozat
rendkívül jól hozza a kor hangulatát és küllemét. A Guy Ritchie verzióval
ellentétben itt nem bukkannak fel indokolatlanul modern dolgok, minden olyan,
mintha a viktoriánus Angliában forgatták volna. A látványvilágon nem spóroltak-
a külső helyszíneken készült képek egészen nagyszerűek, mintha mi magunk is a
ködös lápon lennénk a két baráttal együtt egy-egy kaland közben.
4. A karakterek
sem térnek el a Conan Doyle által megálmodottól. Ahogy ezt már az első két
pontban kifejtettem, de ehhez csatlakoznak az egyéb mellékszereplők is. Mind
Lestrade, mind pedig Irene Adler megfelel annak a figurának, aminek az író
eredetileg szánta őket.
5. Ne feledjük az
egyik legfontosabb összetevőt egy adaptációnál: a stílus. A készítők itt is
felülmúlták önmagukat. A beszélgetések stílusba és modorban is remekül repítik
el a nézőt a korabeli Londonba, a főgonoszok sem modernizálódtak, hanem olyanok
maradtak, amilyenek a regényben: sokszor elegánsak és hidegen zseniálisak.
6. A fantasztikus
aláfestő zene csak dob az eddigieken.A később
tárgyaltak közül ez az egyetlen változat, ahol Holmes olyan főcímzenét kap,
amit tud is hegedűn játszani. Minden bizonnyal sokunk számára már a zene
megszólalása is valami egészen emberfeletti izgalmat idéz elő. Pacsi a
szerzőknek.
7. A rendezők nem
spóroltak a részekkel. Bár az eredeti tervekkel ellentétben nem sikerült az
összes létező novellát és regényt megfilmesíteni, de még így is nagyon sok rész
elkészült, ergo van mit néznünk ködös őszi estéken, miközben teát
szürcsölgetünk a kanapéban.
8. Az atmoszféráról sem szabad elfelejtkeznünk.
Bár ezt úgy is mondhatjuk, hogy az előző pontok összessége, de én mégis külön
venném, tekintettel arra, hogy ez az egyik legerősebb érdeme a sorozatnak. A
filmezésben nincsenek nagy bravúrok, a vágás sem korszakalkotó, de mégis, az
egész úgy passzol össze, ahogy van, egy teljes egész.
9. Mert brit.
Egyrészről odavagyunk a britekért a humoruk és eleganciájuk miatt, másrészt
pedig meggyőződésem, hogy Sherlock Holmest igazán jól csak angolok tudnak
adaptálni, köszönhetően hagyománytiszteletüknek és annak a finom humornak,
amely az eredeti novellákban is rejtőzik.
10. Egy plusz
adalék Jeremy Brettről: mikor Holmes egyre népszerűbbé vált a fiatalok körében,
egy kérdéssel fordult a rendezőkhöz. A kérdés a következő volt: engedjék meg,
hogy Holmes valamilyen módon elforduljon a drogoktól, hogy ne mutasson rossz
példát a fiatalságnak. Ez egyébként „Az ördög patája” című részben meg is
történik. Hát lehet egy ilyen színészt nem imádni? Hát lehet egy ilyen
sorozatot nem imádni?
A legszöveghűbb adaptáció. 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése