Sherlock-sorozatkritika

A Guy Ritchie- féle Sherlock Holmes után a BBC-nél is elkészítették a maguk detektívjét, de ők csavartak rajta még egyet: a XXI. századi Londonba helyezték őt és barátját. A britek egyik jó szokása, hogyha sorozatot készítenek, akkor inkább azt preferálják, ha kevesebb de hosszabb részek vannak. Ezt láthatjuk itt is: két éved, hat rész, hatszor másfél óra tömör gyönyör. Lássuk csak.

Már az első rész első jeleneteiben kiderül, hogy itt nem csupán ostoba áttranszformálásról van szó, ahol logikátlanságok egész sora követi egymást és erőltetett kötődések vannak az eredeti novellák és a sorozat részei között. Watson, akit Martin Freeman játszik nagyszerűen, blogot ír, nem pedig naplót. Talán ezzel a példával lehetne legjobban leírni azt, hogy miért is imádjuk ezt a sorozatot. Amit kellett, meghagytak az eredeti formájában, de ha valamilyen mód nyílott rá, hogy modernebbé tegyék a történetet, megtették, de közben hagytak olyan kikacsintásokat, amelyek akkor válnak érthetővé, ha az ember már igazán otthonosan mozog a Doyle-művek világában.

A mű egyik legerősebb pontja a színészek kiválasztása volt. Benedict Cumberbatch remekül hozza a különc nyomozót, aki ráadásul itt megmarad a Conan Doyle féle vonalon, mégis kissé vagányabb, mint a Jeremy Brett által megformált elődje. A nőkhöz való viszonya nem változik, egyedül abban, hogy Irene Adlerhez nem csak intellektuális indokból vonzódik. Sikeresen hozza azt az elsőre megközelíthetetlennek és barátok nélküli alakot, aki a második évad végére annyira a szívünkhöz nő, hogy sokkal jobban fájlaljuk az elvesztését, mint Rober Downey Jr. akcióhősének halálát. Ne feledjük el azt sem, hogy annak ellenére, hogy szegény Benedict valami szívfájdítóan randa, valami olyan kisugárzással és megjelenéssel rendelkezik (plusz ne feledjük el, hogy az öltözködése egész egyszerűen fantasztikus!), hogy egy pillanat alatt elhisszük neki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mikor a köröm méretéből megmondja, hogy hány kutyája van valakinek.

Mellette alakít hatalmasat Martin Freeman, mindenki Bilbója, aki itt is fantasztikusan játssza a rá kiosztott szerepet. Az író által megálmodott alapkoncepcióval összhangban Watson itt igencsak be van fenyítve kedvenc szociopatánk (nem pszichopata, nagy különbség!) által, nem pattog annyit, mint Jude Law vagy Lucy Liu, de mégis sokkal szeretetreméltóbb figura, mint a másik kettő. Aranyos próbálkozásai, hogy barátjának imponáljon, barátnőivel való jelenetei és úgy általában amit leművel, mikor a képernyőn van, minden idők legjobb Watsonává teszi. Még a régi verziónál is jobb, pedig itt nincs is bajsza (még).

Külön érdemes kiemelni a Moriartyt játszó Andrew Scottot, aki annyira túljátssza szerepét, hogy mégis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ő egy ördögi zseni. Pont a teátrálisság az, ami hihetővé teszi azt az amúgy teljesen irreális feltevést, hogy valaki puszta unatkozásból robbant, gyilkos, öl és rabol keresztül-kasul Anglián. Legjobb jelenetei a két záró epizódban való szereplése - egyszerűen hihetetlen. Olyan gonosz és pszichopata, hogy még a képernyőn keresztül is süt az a gonoszság, ami még a mi Sherlockunkat is megfogja.

Az egyébként feltűnő szereplőkről még érdemes néhány szót szólni. Mycroft egész egyszerűen fantasztikus, olyan elegáns és megfontolt, mintha tényleg ő maga lenne az egész brit kormány, míg Irene Adler egyszerre intelligens és borzasztóan szexi. „Brainy is the new sexy.” Mrs. Hudson pedig pont olyan imádnivaló angol öregasszony, aki tökéletes házvezetőnője főbérlője a két barátnak.

A forgatókönyv nem meglepően, de szintén remek. Az összes részen végigfut a Moriarty-szál, így a második évad fináléja igazán jól van felvezetve. A párbeszédek egyszerre szellemesek, modernek és mégis „Holmesszosak” a rejtvények pedig igazán rejtvényesek. Annak köszönhetően, hogy sokszor mi is látjuk azokat a dolgokat, amiből Holmes következtet, mi is megpróbálhatjuk azt, hogy valamiféle eredményre jussunk a tudott információkból és később, mikor kiderül, hogy végig rossz nyomon jártunk, verhetjük a fejünket a falba. Egyetlen gyenge láncszem fedezhető fel: az első évad második része bizony kilóg lefele az összképből, bár még így is teljesen nézhető.

Az operatőri munka egészen kiemelkedő, néha többször is érdemes megnézni az egészen különleges vágásokat és kameraállásokat. A részek nem bővelkednek akcióban (mármint konkrét lövöldözés vagy robbantások), de mégis folyamatosan érezzük a feszültséget a levegőben.

Ez pedig legnagyobbrészt a zenének köszönhető. Érdemes lenne erre áldozni egy külön kritikát, de mivel sajnos a filmsorozatzene-kritikáknak manapság nincs túl nagy piaca, így itt kell röviden beszámolni arról, hogy miért érdemes letölteni a két évad zenéit külön is.

Az első évad filmzenéi közül igazán kiemelkedőt csak az "Opening Credits" tud nyújtani. A sorozat készítőinek sikerült egy majdnem olyan jól sikerült és biztosra veszem, hogy később még ikonikussá váló zenét megalkotniuk, mint a Granada televízióé volt. A második évadból azonban több is érdemes arra, hogy külön beszéljünk róla.

Az „Irene’s Theme” végre megint egy olyan szám, amit Sherlock valóban játszhat a hegedűjén, ezt szerencsére meg is teszi nekünk a sorozatban. Szívbemarkoló és gyönyörű, remek és kiemelkedő szám.

A „The Woman” és a „Sherlocked” is az Irene-témát bontja tovább, ebben különösen a második jeleskedik. Gyönyörű melódia, ami olyan érzéseket kavar fel az emberben, amit csak a legjobban sikerült és legmelodikusabb komolyzenei darabok szoktak. Hangszerelésileg és minden szempontból egyszerűen olyan gyöngyszemek, amelyekről kár lemaradni.

A „Prepared To Do Anything”- nek leginkább az eleje az, amit a kedves olvasók figyelmébe ajánlanék. A Sherlock és Moriarty közötti végső leszámolást aláfestő zeneként kellően epikus de közben végig ott bujkál az a szomorúság és gyász, amit később érezni fogunk. Ahogy fokozódik a zene és belépnek a fúvósok is, mi is érezzük, ahogy felborzolódik a szőr a hátunkon és a karunkon és kiüt rajtunk a libabőr. Nyugodtan lehetne nevezni az év legjobb filmzenéi közé ezt a számot, olyan fantasztikusan megírt. A később belépő szomorúság és Watson-téma már csak kiteljesíti a gyász érzetét.

Mindenképpen ajánlom mindenkinek a filmzenét is, többszöri hallgatással.

A sorozatot pedig nézésre, angolul, magyarul, mindenképpen lenyűgöző a hang és a poénok is ugyan úgy ülnek mindkét nyelven.

Gratuláció a készítőknek, és várjuk a harmadik évadot!

A sorozat: 10/10

A filmzene: 9/10 

Elementary (Sherlock és Watson) – kritikán alul

,avagy ilyen szutyokrossz Sherlock feldolgozást még nem hordott a hátán a föld

Töredelmesen bevallom, csak az első részt láttam ebből a sorozatból, de mivel egyszer élünk, kevés időnk meg túl drága ahhoz, hogy ilyen szutyokra pazaroljuk, ezért annak érdekében, hogy az olvasóknak időt spóroljak, lássuk hát, miért borzalmas a Sherlock amerikai változata. (A kritika olvasása legalább nem emészt fel 45 percet, mint egy rész megnézése, bár tele lesz személyeskedéssel és szubjektív véleményformálással.)

A Sherlock című remek brit tévésorozat után az amerikaiak is úgy gondolták, hogy elkészítik a maguk változatát. Ezt nyilván az amerikai közönség igényeire kellett formálni (ennek módszerét remekül kiparodizáló sorozat: Episodes), így lett belőle az a borzalom, amit a nézők elé toltak: Modernizáltuk Holmest!- felkiáltással.

Nézzük a pozitívumokat: a cím ügyesen lett kiválasztva, legalábbis az angol. Vége.

És a negatívumokra váltva: először is lássuk a szereplőket, akik a magyar címben mindketten címszereplővé avanzsáltak. Először Watson tűnik fel a vásznon, és mint kiderül, itt is nagyobb szerepet kapott, csakúgy, mint a Jude Law által megformált alteregója (főleg az Árnyjátékban).

A legmeglepőbb fordulat ebben a változatban, hogy a jó öreg, megfontolt, kissé lassú de mindenképpen szeretetreméltó Watson egész egyszerűen egy nő lett! Kínai nő. Lucy Liu egy olyan volt sebészt játszik, aki véletlenül annak idején megölte egy betegét (hol van itt már a háborúban részt vett, kitüntetett orvos?) és ezért a mentorkodásba menekül. Karaktere az első részben elég érdekesen van megjelenítve: ahhoz képest, hogy mi lenne a dolga, elég egyszerűen beleegyezik a különc Sherlock mindenféle marhaságába, vele tart nyomozni és végeredményben ő oldja meg az ügyet. Itt sem a behódoló Watsont kapjuk meg, folyamatosan visszaszólogat a pimasz detektívnek és nem hagy bennünk kétséget a felől, hogy később lett itt még csörte közöttük.

Apropó, visszaszólogatásak: a Sherlock című sorozat intelligens ugratásaiból itt csak a kifejezetten bunkó, alpári oltogatások maradtak meg (igazodjunk ugyebár a nézőkhöz…), a Holmes álnéven futó karakter pedig összes megmaradt, még el nem szívott megfigyelőképességét arra használja fel, hogy a mentorát megszívassa. Első megjelenéséhez kapcsolódnak a legfurcsább dolog, pedig később is lesznek még dolgok. Az amerikai detektívnek tetoválásai vannak és ami még különösebb, szado-mazo szexszel tölti idejét. Nem akarom megkérdőjelezni az alkotók épelméjűségét, de kénytelen vagyok, mivel olyan szinten írták át a karaktert, hogy az már teljesen függetlenedett Conan Doyle-i eredetijétől és önálló életre kelt. Holmes a munkájával van eljegyezve, az egyetlen nő, aki megmozgatja fantáziáját, az Irene Adler, és ő is csak intellektuális szinten. Itt már nem is adaptációról beszélünk, hanem egy olyan sorozatról, ami új karaktert alkotott, egy Monkot egy ismert névvel, akitől ráadásul a legalapvetőbb jellemvonásait is elveszik. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekre ugrik, hogyha valaki addig alakítgatja, amíg már felismerhetetlenné válnak, de még mindig azon a néven futnak, amin az eredeti zseni megalkotta őket. Nekem ilyen példának okáért a Seven Nation Army gagyi popfeldolgozásai, az Eragon elcseszett adaptációját és a Sherlock Holmes ezen változata. Az eredeti soha nem mondana ilyet Watsonnak (főleg nem az első közös ügyüknél): „Össze vagyok zavarodva Watson” , ezen kívül néhány igazán nyálas és balul elsült szövegeket nyom, mint példának okáért: „Tudom, hogy jó nyomozó lenne magából Watson.”

És különben is: MÉHÉSZKEDÉS? MINT HOBBI?! Ez annyira nevetséges, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a forgatókönyvírók komolyan gondolták. Csak képzeljük el a jelenetet: Holmesnak kéne egy új hobbi. Mondjuk méhészkedés? Mekkora ötlet, megy a filmbe! Mi a jó édes hétszázát gondoltak? Szánalmas hulladék.  Közben természetesen a nyomozói módszerei sem maradtak sértetlenek: mint már említettem, képességei megkoptak, energiáit lefoglalja Watson szívatása, így a nyomozást inkább intuíció alapján vezeti.

„Vezeti.” Watson hasznosabb tagja a kis különítménynek, mint ő egyedül. Különben is, olyan logikátlanok azok a következtetések, amiket levon, hogy a legrosszabb ponyvakrimikben is csak vészötletként kerülnének bele. A nyomozó mozgása több mint komikus, mintha egyszerre próbálná Robert Downey Jr. vicces mozdulatait és egy robot mozgáskordinációját összehangolni, amiből egyszerűen annyira nevetséges ötvözet jön létre, hogy azt látni kell.

2:08-nál a megfordulást érdemes figyelni

Mellesleg a történet is tele van lyukakkal. Hogy a vérbe vette rá a férfi, hogy a felesége pont olyan alakúra műttesse át magát, mint a korábban meggyilkolt nő? Miért tette be a gyilkos a nőt a pánikszobába? Miért vitte el a gyűrűt? Miért éli valaki újra gyilkolási vágyát szteroidoktól? És különben is: honnan tudja egy volt elítélt, hogy a rizsbe tett telefon újra használható lesz? Az egész egy elhibázott marhaság.

A zenéről: a zenék pocsékok. A béna popdaloktól elkezdve a legbénább horror-kliséket másoló „feszültségfokozó” vinnyogásig minden borzalom fel lett vonultatva. Hát nem a zenéi mentik meg ezt a sorozatot, ahogy a színészei sem, akik mindketten pocsékok és ahogy a forgatókönyvírók sem, akik voltak akkora majmok és KIHAGYTÁK MRS. HUDSONT a sorozatból.

Egyszóval borzalmas. Ráadásul borzalmasan hosszú is ahhoz képest, hogy milyen rossz. 45 perc, amit az életedből vesztegetsz el. Ne tedd. Pocsék próbálkozás.

1/10

Folytatás a jóval jobban sikerült Sherlock című sorozattal.

10 indok, amiért imádjuk a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmest

A most kezdődő, hatalmas, átfogó, fergeteges Sherlock Holmes kritikák tömkelegét megnyitó írás nem véletlenül a Granada Sherlock Holmesáról fog szólni. A mai napig rengetegen vannak, akik úgy gondolják, hogy a legeredetibb és hitelesebb Sherlock máig a fent említett verzióban található. Én is közéjük tartozom, lássuk hát, miért lehet az 1984 és 1994 között sorozatot a végletekig imádni.

1. Maga a címszereplő. Egész egyszerűen annyira fantasztikusan hozza a különc nyomozó karakterét, mintha csak a lapok közül lépett volna ki. Brett maga is sokban hasonlított Holmesra és mindezt nagyszerűen adja át a képernyőn keresztül is. Nagyon szerethető.

2. Watson. Bár két különböző színész alakítja, mégis mindkettő kitűnően alakítja a bajszos doktort. Nincs itt fölösleges macsóskodás vagy okoskodás. Itt bizony az a Watson van, aki rácsodálkozik barátja zsenijére, nem tud semmit egyedül rendesen megcsinálni, így tökéletesen azonosulni tudunk vele mi, egyszerű nézők is.

3. A sorozat rendkívül jól hozza a kor hangulatát és küllemét. A Guy Ritchie verzióval ellentétben itt nem bukkannak fel indokolatlanul modern dolgok, minden olyan, mintha a viktoriánus Angliában forgatták volna. A látványvilágon nem spóroltak- a külső helyszíneken készült képek egészen nagyszerűek, mintha mi magunk is a ködös lápon lennénk a két baráttal együtt egy-egy kaland közben.

4. A karakterek sem térnek el a Conan Doyle által megálmodottól. Ahogy ezt már az első két pontban kifejtettem, de ehhez csatlakoznak az egyéb mellékszereplők is. Mind Lestrade, mind pedig Irene Adler megfelel annak a figurának, aminek az író eredetileg szánta őket.

5. Ne feledjük az egyik legfontosabb összetevőt egy adaptációnál: a stílus. A készítők itt is felülmúlták önmagukat. A beszélgetések stílusba és modorban is remekül repítik el a nézőt a korabeli Londonba, a főgonoszok sem modernizálódtak, hanem olyanok maradtak, amilyenek a regényben: sokszor elegánsak és hidegen zseniálisak.

6. A fantasztikus aláfestő zene csak dob az eddigieken.A később tárgyaltak közül ez az egyetlen változat, ahol Holmes olyan főcímzenét kap, amit tud is hegedűn játszani. Minden bizonnyal sokunk számára már a zene megszólalása is valami egészen emberfeletti izgalmat idéz elő. Pacsi a szerzőknek.

7. A rendezők nem spóroltak a részekkel. Bár az eredeti tervekkel ellentétben nem sikerült az összes létező novellát és regényt megfilmesíteni, de még így is nagyon sok rész elkészült, ergo van mit néznünk ködös őszi estéken, miközben teát szürcsölgetünk a kanapéban.

8. Az atmoszféráról sem szabad elfelejtkeznünk. Bár ezt úgy is mondhatjuk, hogy az előző pontok összessége, de én mégis külön venném, tekintettel arra, hogy ez az egyik legerősebb érdeme a sorozatnak. A filmezésben nincsenek nagy bravúrok, a vágás sem korszakalkotó, de mégis, az egész úgy passzol össze, ahogy van, egy teljes egész.

9. Mert brit. Egyrészről odavagyunk a britekért a humoruk és eleganciájuk miatt, másrészt pedig meggyőződésem, hogy Sherlock Holmest igazán jól csak angolok tudnak adaptálni, köszönhetően hagyománytiszteletüknek és annak a finom humornak, amely az eredeti novellákban is rejtőzik.

10. Egy plusz adalék Jeremy Brettről: mikor Holmes egyre népszerűbbé vált a fiatalok körében, egy kérdéssel fordult a rendezőkhöz. A kérdés a következő volt: engedjék meg, hogy Holmes valamilyen módon elforduljon a drogoktól, hogy ne mutasson rossz példát a fiatalságnak. Ez egyébként „Az ördög patája” című részben meg is történik. Hát lehet egy ilyen színészt nem imádni? Hát lehet egy ilyen sorozatot nem imádni? 

A legszöveghűbb adaptáció. 10/10