Árnyjáték (A Game Of Shadows) - filmzenekritika

Az előző részhez hasonlóan ez a munka is nagyszerűen sikerült. A főbb szereplők sem cserélődtek, így ismét Hans Zimmer ült a zeneszerzői székbe, hogy valamivel feldobja az akciókalandokat.  Sikerült neki? Felülmúlta korábbi önmagát? Lássuk csak szépen sorjában.

Az I See Everything egy intró, amely a legalapabb, már az előző részből ismert Sherlock-motívumot mutatja be zongora által prezentálva.

A That is My Curse is már kicsit tovább megy, mind hosszúságban, mind új ötletekben. A vészjósló, mélyben dübörgő vonósok mellett feltűnik egy fuvola és valami egyéb, mélyebb fúvóshangszer is, majd ezek együtt szólalnak meg. A következő számhoz egy igen felemelő végkifejlettel jutunk el. Alakul ez.

A Tick Tock címéhez híven a sakkóra kattogásával indít, amely végig a háttérben szólni fog. A baljóslatú felvezetés nagyon ügyesen lett megvalósítva, a számok is fantasztikusan folnyak egymásba, mintha csak egy nagy mű lenne az egész. Az első percekben még a feszültségfokozás folytatódik, de aggódjunk, a katarzis már egészen közel jár, és a szám több mint nyolc perces játékideje ad a kibontakozásra időt. 1.40-nél meg is érkezik az új dallam, ami kicsiben hajaz a Karib-tenger kalózai filmzenéjére, de a nagy felbuzdulásnak hamar vége szakad és ismét hallhatjuk a tik-takot. Az óra azonban új motívumhoz vezet minket. Lelkesítő, dinamikus, fülbemászó rész ez, amelyet főleg a vonóshangszerek dominálnak. Az egész albumban megfigyelhető az, ahogyan együtt dolgoznak a vonósok és a fúvósok, sokkal inkább, mint az első részben. A fokozódó izgalom mellé a szám közepén kapunk igazán a film hangulatát idéző részletet, ahol aztán idővel a cintárnyér is zúzni kezd. Az újabb elhalkulás majd tiktak után még egy cimbalom is megszólal, a dallam folyamatosan száguldozik a magas és mély hangok között. 

A háromba szabott Shadows track harmadik fele, a Chess talán a leggyengébb az összes közül. Itt egy furcsán hamis trombitaszóval kezdünk, majd elkezdenek a Sherlock-motívum hangjai felhangzani, szépen lassan, feldarabolva. A szám szinte egészében csak feszültségfokozást hallunk, amit önálló zeneként értékelni igen nagy kihívás, sőt inkább lehetetlen.

It’s So Overt It’s Covert a Sherlock formulát hozza elénk kellőképp felhígítva, kissé részegesen. Itt már hallatszódnak a később kiteljesedő cigány dallamok hatásai, de még teljesen felismerhető az előző részhez alkotott motívum.

Romanian Wild. Egy teljesen tradicionális cigánynóta, hegedűszó, kancsódobolás, minden ami kell. Cimbalom. Akár a Dankó Rádión is szólhatna, annyira originál. Hatásos kis szám, talán a legenergikusabb az albumról.

Did You Killed My Wife? –kérdezi Watson belassulva, kissé kótyagosan az előző esti buli után. A kicsit mexikói hangulatú trombiták uralta szám nyugis, dallamos, kellemes, de nem hagy bennünk semmilyen különleges emléket.

He’s All Me Me Me- ismét a népzenei vonal erősödik egy számmal, annak ellenére, hogy lényegében ismét a Sherlock-téma tűnik fel, csak éppen kicsit feltúrbózva az eddig nem túlhasznált hangszerek által.

The Mycroft Suite folyamatosan arra emlékeztet, hogy micsoda csalódás volt nekem Sherlock bátyja mind a filmvásznon mind pedig zeneileg. Annyira kisstílű és játékos ez a dallam, hogy semmiképp sem festi le hűségesen azt az embert, aki egy személyben önmaga a brit kormány. Jelentőségét csökkentették, és ez zeneileg is megjelenik.

Következik az album legerősebb száma, amely a film legerősebb jelenete alatt csendül fel: To the Opera! A Hans Zimmer szerezte zene és a Don Giovanni fantasztikus mixelése egyszerűen fantasztikus lett, az opera vidámabb részeit remekül váltják fel a vészjósló taktusok míg mikor már az opera is drámába fordul, a hatás leírhatatlan.

A Two Mules for Sister Sara-t már a Django Unchainedben is hallhattuk, itt egy kicsit vidámabbra vették a figurát a zeneszerzők, néhány apróbb plusz-dallamot is belecsempésztek, amik a képekkel együtt nagyszerűen működnek.

A Die Forelle remixelt verziója valami egészen érdekes, de közben rémisztő is. És itt a rémisztő alatt ijesztőt értek, mivel a hozzáadott hanghatások azokra a hanghatásokra hajaznak, amiket a filmekben akkor szoktak használni, mikor valaki drogos befolyásoltság alatt áll. Ezzel szöges ellentétben áll az eredeti szám vidám gondtalansága, de itt kevésbé jól jön ki, mint a To the Opera!-nál.

Zu viele Füsche für euch Hansel, egy klasszikus akciófilmzene. Dinamikus, nem túl érzelmes, inkább a pörgős ritmusok, mint a gyönyörű melódiák dominálnak. Semmi különös, millió ilyet hallottunk már, nem nagyon tud újat nyújtani.

A végső csavar alatt hallható The Red Book megérdemli a második legjobb szám címét a lemezen, ügyesen kombinálja a szépet az energikussal és egy olyan számot hoz össze nekünk, ami tényleg az album egészének a leírásaként is értelmezhető. Szinte tökéletes, bár az itt is fellelhető fölvezetés már kezd kicsit unalmas lenni az album tizenharmadik száma tájékán.

Ki tanít kit?

A Moral Insanity, a zuhanást aláfestő zene nem túlságosan súlyos darabja a soundtracknek, nem is érdemes róla túl sokat beszélni. Hozza az eddigi (elég közepes) színvonalat, de semmit nem tesz hozzá.

Memories of Sherlock. Alap téma, szomorú zongorapöntyögéssel. Itt Watson is ügyesen játszik a filmben, a zene is jól fest alá, elég szomorú és könnyfakasztó ahhoz, hogy egy pillanatra mi is megsajnáljuk a nagypofájú detektívet akciófigurát.

De szerencsére következik a The End?, amely lerántja a leplet a nagy titokról, nem is halt meg, ne aggódjunk. Mivel mással tudná ezt kifejezni a zeneszerző, mint a klasszikus dallammal, ami egyébként nagyon kellemes felüdülés a sok hangulatfokozás és felvezetés után. Végre hallhatunk valami igazán dallamosat, kétségtelenül hatásos lezárás.

Legalább annyira, mint amennyire kétségtelenül gyengébb lett ez a lemez, mint az előző. A rengeteg hangulatfokozó "zene" csak csökkenti a lemez zenei értékét, bár a filmben nagyon jól mutatott. Hans Zimmer nem túl sokat újított, használta a jól bevált receptet illetve egykét régi klasszikust remixelt, amiből az egyik sikerült (Don Giovanni). Reméljük, ha lesz harmadik, akkor valami egyedibbet fog villantani.

6/10

A következő rész az amerikai Elementary sorozat első részét fogja darabokra szedni.

Sherlock Holmes- Árnyjáték (A Game Of Shadows) – kritika

Az első rész sikere után egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX. századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől, lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.

A főszereplők terén nem történt túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.

Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.

Watson megházasodott, de jellemén ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”, visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk, akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest: megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben, céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy Tony Stark szerepét.

Az előző film Bond-lány szerepét most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki, hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból  (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt tehát egyel gyengébb lett a film.

És végül talán a legnagyobb probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon). 

Engem külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 

Na és a látványvilág? Hát az ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést tudnám felhozni leginkább.

Történet? Itt érződik leginkább a második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább – mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!) cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen (amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.

De ez nem egy rossz film. Sőt, akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre, ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és visszaemlékezésről.

Külön gondolkodni való: miért Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?

De valami mégsem stimmel. A nagy rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.

Ugyanaz, mint az egynél:

Ha akciófilm: 10/10

Ha Sherlock Holmes film: 4/10

Folytatás az adott rész filmzenéjével.

Sherlock Holmes- filmzenekritika

A filmhez tartozó album szinte tökéletes, így hát bőven megérdemel egy külön írást, mivel nagyon ritka manapság az olyan gonddal megkomponált alkotás, amely akár a filmtől elkülönítve is hallgatható lenne. Az album szerzője Hans Zimmer, akinek helye véleményem szerint minimum megkérdőjelezhető a „legjobb filmzeneszerző” posztján, ahol jelenleg ül, de ebben az esetben nem lőtt mellé (azt nem is szokott, csak éppen egy dallamot ad el milliószor).

A Discombubolate egy kellemes kis pöntyögéssel indít, amely később a zene alapmotívumát fogja jelenteni. Majd bekezd a zenekar: dinamikusan, energikusan játszanak mind a vonósok, mind a fúvósok. A hangzásvilágot leginkább a vonósok uralják, az egész zene a viktoriánus London pezsgő, nyüzsgő ám mégis koszos és piszkos világot tárja lelki szemeink elé. A szám vége előtt még kapunk egy gyönyörű dallamot, amely dallammotívum bármelyik komolyzenei alkotásnak díszére válna. A valódi lezárás frappáns és rövid. Beszippant Sherlock világa.

Az Is It Poison, Nanny? az egyik gyengécske szám a lemezen. Szokásos hangulatfokozó zene, ahol az aktuális dallam nagyon kevés, így igazán csak a film alatt érvényesül. A háttérben azonban egyre inkább valami baljós árny rajzolódik ki a fúvósoknak hála, miközben valami furcsa nyikorgás is beleolvad a dallamba. Másfél perc után mintha eltűnne a felhő. Valami új kezdődik. Baljóslatú, de kisebb horderejű. Piti kis bűntény. Tán mérgezett a süti, dadus?

I Never Woke Up In Handcuffs Before. Az album egyik legérdekesebb száma, amely lemerül a londoni alvilág mocskába, és mindent felforgat. Van itt csaló bűvész, cigányjós és medvetáncoltató is. Köztük oson végig Holmesunk, aki a régi mondásnak megfelelően követi a nőt. A végére teljes őrületbe fulladó dallam teljes őrülettel is záródik le, és átadja a helyét valami nyugalmasabbnak.

A My Mind Rebels Against Stagnation lassan indul, körülbelül mint Robert Downey Jr. Sherlockja hat kupica pálinka után. Természetesen idővel beindul, és teljes színpompájában láthatjuk az épülő Londont. Az alapmotívum alap verziója ez- se nem lassú, se nem gyors, nincs benne különlegesség, itt láthatjuk, hogy mi a későbbi variációk alapja. Majd vált a szín- börtön. Valami félelmetes és gonosz, de hogy mi, nem tudjuk, mert a zene csak atmoszférát teremt. Nem ad dallamot. De, mégis! A fúvósok. Akkor ez Blackwood lesz. A szám végén valami újat kapunk: fantasztikus, szomorú és kifejezetten baljóslatú. Az egyik leggyönyörűbb melódia a lemezen és az egész filmben.

Egy töltelékszám: Data, Data, Data. Nem nagyon lehet vele mit kezdeni, csak annyit, hogy alapanyag nélkül mi sem tudunk építkezni.

Meg is kapjuk alapanyagnak a kutyás számot: He’s Killed The Dog Again. Felépítménye a következőkből áll: egy kis alapmotívum, egy csipetnyi Blackwood-variáció majd az egész egy nagyon hatásos és energikus részletbe összeolvasztva. Ahogy már eddig is, itt is félbeszakad a szám felénél a dallam és megint valami új kezdődik. Fúvósok, pöntyögő vonósok. Nem túl vidám és felvidító és ez a szám végéig nem is változik.

Marital Sabotage. Az első fél perc a felvezetés, majd alapmotívum, miközben folyamatosan fokozzák az izgalmat a háttérben dolgozó hegedűk és dobok. Kapunk egy minimotívumot egy szólistától, majd egy kis elcsendesedés után ismét a már hallott „dallam”. Feszültségfokozás, semmi több. Füst, de sehol a tűz.

A Not In Blood, But In Bond első felét a keleti motívumokkal ékes síró hegedűszó uralja, majd a felétől ismét a szimfonikus zenekart hallhatjuk, ahogy méltóságteljes szomorúsággal szólnak. Szép, de semmi különleges.

Ah, Putrefaction. Egy perces felvezető után következik az a rész, amely ismét a hallgató szívébe markol. Az ilyen pillanatokért érdemes filmzenéket hallgatni. A dallam felér a Granada filmsorozat zenéjéhez kidolgozottságában és melódiájában. Talán a legszebb szám az albumon.

A Panic, Shear Bloody Panic a nevéhez méltóan igencsak baljóslatú és rémisztő. Egy ideig visszatér az alapmotívum és ezt követően fel is élénkülnek a dallamok. Ismét hallhatjuk a már korábban hallott London-témát, amely egyszerre fülbemászó és kidolgozott. A számban remekelnek a dobok, egyszerűen fantasztikusan szólnak végig.

A Psychological Recovery…6 Months a legerősebb szám a lemezen. Ebben minden benne van, ami csak a filmben elhangzik, minden motívum, minden dallamocska, minden finomság. Ez az a zene, amit elküldünk egy barátunknak, ha megkérdezi, hogy milyen a Sherlock Holmes filmzenéje, ez az, amelyik bemutatja azt, hogy milyen egy jó soundtrack. Sokoldalú, mégis egységes, dinamikus, mégis remek melódiákkal dúsított. Meg kell hallgatni. Hans Zimmer egyik legjobban sikerült száma. Ne is menj tovább amíg meg nem hallgattad.

Catatonie. Szükségessége minimum megkérdőjelezhető, hisz az előző szám a tökéletes lezárás lett volna az albumhoz. Bár be kell vallani, hogy az utolsó két perce fantasztikusan jól ötvözi az eleganciát a dallamossággal és a dinamizmussal. Végeredményben mégiscsak jó lezárás, de nem a legerősebb track a lemezen.

Mindenképpen hallgasd meg ezt az albumot a filmtől külön is. Ha láttad a filmet, ha nem, ha szereted a klasszikus zenét, ha nem- ezt imádni fogod!

9,5/10

A Sherlock-különrovat következő része a Sherlock Holmes: A Game Of Shadows című film elemzésével fog folytatódni.