Sherlock-sorozatkritika

A Guy Ritchie- féle Sherlock Holmes után a BBC-nél is elkészítették a maguk detektívjét, de ők csavartak rajta még egyet: a XXI. századi Londonba helyezték őt és barátját. A britek egyik jó szokása, hogyha sorozatot készítenek, akkor inkább azt preferálják, ha kevesebb de hosszabb részek vannak. Ezt láthatjuk itt is: két éved, hat rész, hatszor másfél óra tömör gyönyör. Lássuk csak.

Már az első rész első jeleneteiben kiderül, hogy itt nem csupán ostoba áttranszformálásról van szó, ahol logikátlanságok egész sora követi egymást és erőltetett kötődések vannak az eredeti novellák és a sorozat részei között. Watson, akit Martin Freeman játszik nagyszerűen, blogot ír, nem pedig naplót. Talán ezzel a példával lehetne legjobban leírni azt, hogy miért is imádjuk ezt a sorozatot. Amit kellett, meghagytak az eredeti formájában, de ha valamilyen mód nyílott rá, hogy modernebbé tegyék a történetet, megtették, de közben hagytak olyan kikacsintásokat, amelyek akkor válnak érthetővé, ha az ember már igazán otthonosan mozog a Doyle-művek világában.

A mű egyik legerősebb pontja a színészek kiválasztása volt. Benedict Cumberbatch remekül hozza a különc nyomozót, aki ráadásul itt megmarad a Conan Doyle féle vonalon, mégis kissé vagányabb, mint a Jeremy Brett által megformált elődje. A nőkhöz való viszonya nem változik, egyedül abban, hogy Irene Adlerhez nem csak intellektuális indokból vonzódik. Sikeresen hozza azt az elsőre megközelíthetetlennek és barátok nélküli alakot, aki a második évad végére annyira a szívünkhöz nő, hogy sokkal jobban fájlaljuk az elvesztését, mint Rober Downey Jr. akcióhősének halálát. Ne feledjük el azt sem, hogy annak ellenére, hogy szegény Benedict valami szívfájdítóan randa, valami olyan kisugárzással és megjelenéssel rendelkezik (plusz ne feledjük el, hogy az öltözködése egész egyszerűen fantasztikus!), hogy egy pillanat alatt elhisszük neki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mikor a köröm méretéből megmondja, hogy hány kutyája van valakinek.

Mellette alakít hatalmasat Martin Freeman, mindenki Bilbója, aki itt is fantasztikusan játssza a rá kiosztott szerepet. Az író által megálmodott alapkoncepcióval összhangban Watson itt igencsak be van fenyítve kedvenc szociopatánk (nem pszichopata, nagy különbség!) által, nem pattog annyit, mint Jude Law vagy Lucy Liu, de mégis sokkal szeretetreméltóbb figura, mint a másik kettő. Aranyos próbálkozásai, hogy barátjának imponáljon, barátnőivel való jelenetei és úgy általában amit leművel, mikor a képernyőn van, minden idők legjobb Watsonává teszi. Még a régi verziónál is jobb, pedig itt nincs is bajsza (még).

Külön érdemes kiemelni a Moriartyt játszó Andrew Scottot, aki annyira túljátssza szerepét, hogy mégis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ő egy ördögi zseni. Pont a teátrálisság az, ami hihetővé teszi azt az amúgy teljesen irreális feltevést, hogy valaki puszta unatkozásból robbant, gyilkos, öl és rabol keresztül-kasul Anglián. Legjobb jelenetei a két záró epizódban való szereplése - egyszerűen hihetetlen. Olyan gonosz és pszichopata, hogy még a képernyőn keresztül is süt az a gonoszság, ami még a mi Sherlockunkat is megfogja.

Az egyébként feltűnő szereplőkről még érdemes néhány szót szólni. Mycroft egész egyszerűen fantasztikus, olyan elegáns és megfontolt, mintha tényleg ő maga lenne az egész brit kormány, míg Irene Adler egyszerre intelligens és borzasztóan szexi. „Brainy is the new sexy.” Mrs. Hudson pedig pont olyan imádnivaló angol öregasszony, aki tökéletes házvezetőnője főbérlője a két barátnak.

A forgatókönyv nem meglepően, de szintén remek. Az összes részen végigfut a Moriarty-szál, így a második évad fináléja igazán jól van felvezetve. A párbeszédek egyszerre szellemesek, modernek és mégis „Holmesszosak” a rejtvények pedig igazán rejtvényesek. Annak köszönhetően, hogy sokszor mi is látjuk azokat a dolgokat, amiből Holmes következtet, mi is megpróbálhatjuk azt, hogy valamiféle eredményre jussunk a tudott információkból és később, mikor kiderül, hogy végig rossz nyomon jártunk, verhetjük a fejünket a falba. Egyetlen gyenge láncszem fedezhető fel: az első évad második része bizony kilóg lefele az összképből, bár még így is teljesen nézhető.

Az operatőri munka egészen kiemelkedő, néha többször is érdemes megnézni az egészen különleges vágásokat és kameraállásokat. A részek nem bővelkednek akcióban (mármint konkrét lövöldözés vagy robbantások), de mégis folyamatosan érezzük a feszültséget a levegőben.

Ez pedig legnagyobbrészt a zenének köszönhető. Érdemes lenne erre áldozni egy külön kritikát, de mivel sajnos a filmsorozatzene-kritikáknak manapság nincs túl nagy piaca, így itt kell röviden beszámolni arról, hogy miért érdemes letölteni a két évad zenéit külön is.

Az első évad filmzenéi közül igazán kiemelkedőt csak az "Opening Credits" tud nyújtani. A sorozat készítőinek sikerült egy majdnem olyan jól sikerült és biztosra veszem, hogy később még ikonikussá váló zenét megalkotniuk, mint a Granada televízióé volt. A második évadból azonban több is érdemes arra, hogy külön beszéljünk róla.

Az „Irene’s Theme” végre megint egy olyan szám, amit Sherlock valóban játszhat a hegedűjén, ezt szerencsére meg is teszi nekünk a sorozatban. Szívbemarkoló és gyönyörű, remek és kiemelkedő szám.

A „The Woman” és a „Sherlocked” is az Irene-témát bontja tovább, ebben különösen a második jeleskedik. Gyönyörű melódia, ami olyan érzéseket kavar fel az emberben, amit csak a legjobban sikerült és legmelodikusabb komolyzenei darabok szoktak. Hangszerelésileg és minden szempontból egyszerűen olyan gyöngyszemek, amelyekről kár lemaradni.

A „Prepared To Do Anything”- nek leginkább az eleje az, amit a kedves olvasók figyelmébe ajánlanék. A Sherlock és Moriarty közötti végső leszámolást aláfestő zeneként kellően epikus de közben végig ott bujkál az a szomorúság és gyász, amit később érezni fogunk. Ahogy fokozódik a zene és belépnek a fúvósok is, mi is érezzük, ahogy felborzolódik a szőr a hátunkon és a karunkon és kiüt rajtunk a libabőr. Nyugodtan lehetne nevezni az év legjobb filmzenéi közé ezt a számot, olyan fantasztikusan megírt. A később belépő szomorúság és Watson-téma már csak kiteljesíti a gyász érzetét.

Mindenképpen ajánlom mindenkinek a filmzenét is, többszöri hallgatással.

A sorozatot pedig nézésre, angolul, magyarul, mindenképpen lenyűgöző a hang és a poénok is ugyan úgy ülnek mindkét nyelven.

Gratuláció a készítőknek, és várjuk a harmadik évadot!

A sorozat: 10/10

A filmzene: 9/10 

Árnyjáték (A Game Of Shadows) - filmzenekritika

Az előző részhez hasonlóan ez a munka is nagyszerűen sikerült. A főbb szereplők sem cserélődtek, így ismét Hans Zimmer ült a zeneszerzői székbe, hogy valamivel feldobja az akciókalandokat.  Sikerült neki? Felülmúlta korábbi önmagát? Lássuk csak szépen sorjában.

Az I See Everything egy intró, amely a legalapabb, már az előző részből ismert Sherlock-motívumot mutatja be zongora által prezentálva.

A That is My Curse is már kicsit tovább megy, mind hosszúságban, mind új ötletekben. A vészjósló, mélyben dübörgő vonósok mellett feltűnik egy fuvola és valami egyéb, mélyebb fúvóshangszer is, majd ezek együtt szólalnak meg. A következő számhoz egy igen felemelő végkifejlettel jutunk el. Alakul ez.

A Tick Tock címéhez híven a sakkóra kattogásával indít, amely végig a háttérben szólni fog. A baljóslatú felvezetés nagyon ügyesen lett megvalósítva, a számok is fantasztikusan folnyak egymásba, mintha csak egy nagy mű lenne az egész. Az első percekben még a feszültségfokozás folytatódik, de aggódjunk, a katarzis már egészen közel jár, és a szám több mint nyolc perces játékideje ad a kibontakozásra időt. 1.40-nél meg is érkezik az új dallam, ami kicsiben hajaz a Karib-tenger kalózai filmzenéjére, de a nagy felbuzdulásnak hamar vége szakad és ismét hallhatjuk a tik-takot. Az óra azonban új motívumhoz vezet minket. Lelkesítő, dinamikus, fülbemászó rész ez, amelyet főleg a vonóshangszerek dominálnak. Az egész albumban megfigyelhető az, ahogyan együtt dolgoznak a vonósok és a fúvósok, sokkal inkább, mint az első részben. A fokozódó izgalom mellé a szám közepén kapunk igazán a film hangulatát idéző részletet, ahol aztán idővel a cintárnyér is zúzni kezd. Az újabb elhalkulás majd tiktak után még egy cimbalom is megszólal, a dallam folyamatosan száguldozik a magas és mély hangok között. 

A háromba szabott Shadows track harmadik fele, a Chess talán a leggyengébb az összes közül. Itt egy furcsán hamis trombitaszóval kezdünk, majd elkezdenek a Sherlock-motívum hangjai felhangzani, szépen lassan, feldarabolva. A szám szinte egészében csak feszültségfokozást hallunk, amit önálló zeneként értékelni igen nagy kihívás, sőt inkább lehetetlen.

It’s So Overt It’s Covert a Sherlock formulát hozza elénk kellőképp felhígítva, kissé részegesen. Itt már hallatszódnak a később kiteljesedő cigány dallamok hatásai, de még teljesen felismerhető az előző részhez alkotott motívum.

Romanian Wild. Egy teljesen tradicionális cigánynóta, hegedűszó, kancsódobolás, minden ami kell. Cimbalom. Akár a Dankó Rádión is szólhatna, annyira originál. Hatásos kis szám, talán a legenergikusabb az albumról.

Did You Killed My Wife? –kérdezi Watson belassulva, kissé kótyagosan az előző esti buli után. A kicsit mexikói hangulatú trombiták uralta szám nyugis, dallamos, kellemes, de nem hagy bennünk semmilyen különleges emléket.

He’s All Me Me Me- ismét a népzenei vonal erősödik egy számmal, annak ellenére, hogy lényegében ismét a Sherlock-téma tűnik fel, csak éppen kicsit feltúrbózva az eddig nem túlhasznált hangszerek által.

The Mycroft Suite folyamatosan arra emlékeztet, hogy micsoda csalódás volt nekem Sherlock bátyja mind a filmvásznon mind pedig zeneileg. Annyira kisstílű és játékos ez a dallam, hogy semmiképp sem festi le hűségesen azt az embert, aki egy személyben önmaga a brit kormány. Jelentőségét csökkentették, és ez zeneileg is megjelenik.

Következik az album legerősebb száma, amely a film legerősebb jelenete alatt csendül fel: To the Opera! A Hans Zimmer szerezte zene és a Don Giovanni fantasztikus mixelése egyszerűen fantasztikus lett, az opera vidámabb részeit remekül váltják fel a vészjósló taktusok míg mikor már az opera is drámába fordul, a hatás leírhatatlan.

A Two Mules for Sister Sara-t már a Django Unchainedben is hallhattuk, itt egy kicsit vidámabbra vették a figurát a zeneszerzők, néhány apróbb plusz-dallamot is belecsempésztek, amik a képekkel együtt nagyszerűen működnek.

A Die Forelle remixelt verziója valami egészen érdekes, de közben rémisztő is. És itt a rémisztő alatt ijesztőt értek, mivel a hozzáadott hanghatások azokra a hanghatásokra hajaznak, amiket a filmekben akkor szoktak használni, mikor valaki drogos befolyásoltság alatt áll. Ezzel szöges ellentétben áll az eredeti szám vidám gondtalansága, de itt kevésbé jól jön ki, mint a To the Opera!-nál.

Zu viele Füsche für euch Hansel, egy klasszikus akciófilmzene. Dinamikus, nem túl érzelmes, inkább a pörgős ritmusok, mint a gyönyörű melódiák dominálnak. Semmi különös, millió ilyet hallottunk már, nem nagyon tud újat nyújtani.

A végső csavar alatt hallható The Red Book megérdemli a második legjobb szám címét a lemezen, ügyesen kombinálja a szépet az energikussal és egy olyan számot hoz össze nekünk, ami tényleg az album egészének a leírásaként is értelmezhető. Szinte tökéletes, bár az itt is fellelhető fölvezetés már kezd kicsit unalmas lenni az album tizenharmadik száma tájékán.

Ki tanít kit?

A Moral Insanity, a zuhanást aláfestő zene nem túlságosan súlyos darabja a soundtracknek, nem is érdemes róla túl sokat beszélni. Hozza az eddigi (elég közepes) színvonalat, de semmit nem tesz hozzá.

Memories of Sherlock. Alap téma, szomorú zongorapöntyögéssel. Itt Watson is ügyesen játszik a filmben, a zene is jól fest alá, elég szomorú és könnyfakasztó ahhoz, hogy egy pillanatra mi is megsajnáljuk a nagypofájú detektívet akciófigurát.

De szerencsére következik a The End?, amely lerántja a leplet a nagy titokról, nem is halt meg, ne aggódjunk. Mivel mással tudná ezt kifejezni a zeneszerző, mint a klasszikus dallammal, ami egyébként nagyon kellemes felüdülés a sok hangulatfokozás és felvezetés után. Végre hallhatunk valami igazán dallamosat, kétségtelenül hatásos lezárás.

Legalább annyira, mint amennyire kétségtelenül gyengébb lett ez a lemez, mint az előző. A rengeteg hangulatfokozó "zene" csak csökkenti a lemez zenei értékét, bár a filmben nagyon jól mutatott. Hans Zimmer nem túl sokat újított, használta a jól bevált receptet illetve egykét régi klasszikust remixelt, amiből az egyik sikerült (Don Giovanni). Reméljük, ha lesz harmadik, akkor valami egyedibbet fog villantani.

6/10

A következő rész az amerikai Elementary sorozat első részét fogja darabokra szedni.

Sherlock Holmes- Árnyjáték (A Game Of Shadows) – kritika

Az első rész sikere után egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX. századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől, lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.

A főszereplők terén nem történt túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.

Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.

Watson megházasodott, de jellemén ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”, visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk, akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest: megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben, céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy Tony Stark szerepét.

Az előző film Bond-lány szerepét most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki, hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból  (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt tehát egyel gyengébb lett a film.

És végül talán a legnagyobb probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon). 

Engem külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 

Na és a látványvilág? Hát az ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést tudnám felhozni leginkább.

Történet? Itt érződik leginkább a második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább – mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!) cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen (amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.

De ez nem egy rossz film. Sőt, akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre, ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és visszaemlékezésről.

Külön gondolkodni való: miért Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?

De valami mégsem stimmel. A nagy rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.

Ugyanaz, mint az egynél:

Ha akciófilm: 10/10

Ha Sherlock Holmes film: 4/10

Folytatás az adott rész filmzenéjével.