Into the wild-filmkritika

Hogy mi késztetett arra, hogy a tőlem oly’ távol álló világba kalauzoló „Into the wild” (inkább ezt a címet használnám, mivel úgy érzem, a magyar címfordítók ha nem is bakot lőttek, de mégsem találták el az eredeti cím igazi pikantériáját) című filmet megnézzem? A zenéje. Miután hallottam az egyik számot, megnéztem az előzetest és úgy döntöttem, hogy egy kicsit a hippikultúrába is mélyebben behatolok. A film története valós eseményeken alapul és Jon Krakauer azonos című regénye alapján készült Sean Penn rendező-forgatókönyvíró kezeiben.

A film alapvetően két idősíkban játszódik: az egyik jelenetben már az alaszkai ősvadonban van főhősünk, míg a másik szálon az odajutását követhetjük nyomon. A főszereplőnk egy bizonyos Cristopher McCandless, aki friss diplomásként, ígéretes tehetségként a társadalmi elvárásokra fittyet hányva, kötelezettségeit maga mögött hagyva nekivág a vadonnak, hogy „igazán szabad legyen”.

Váratlan elutazásának hátterében családja áll: szülei kölcsönös megcsalásokkal és folyamatos veszekedésekkel mérgezték gyermekeik életét, akikben ezek az élmények, mivel igen fiatal korukban érték őket, maradandó nyomot hagynak. Bár a szülők nem válnak el (vélhetően a gyerekek miatt), a fiatal Cristopher mégis úgy érzi, hogy nélkülük tud csak igazán kiteljesedni. Mint kiderül a filmben, a fiú megszállott olvasó, folyamatosan falja a könyveket- főként a romantika nagy alakjaitól (pl: Tolsztoj). Mint egy modern-kori Don Quijote száll szembe mindennel, hogy elérjen a maga által kitűzött célhoz, ami nem más, mint a távoli Alaszka. Útja során rengeteg különböző emberrel összetalálkozik, akikre nagy hatással van- de ne feledjük el, hogy hatás nincs ellenhatás nélkül. A korai Cristopherhez képest az (SPOILER) agonizáló Cristopher már teljesen másként látja a dolgokat.

Mondhatjuk azt is, hogy a film a felnőtté válás története. A szülők viharos életének árnyékában a két gyermek valószínűleg nem tudott rendesen felnőni és megérni –ezt támasztja alá az is, hogy a film közben folyamatosan halljuk a húg narrációját. A lány szilárdan hisz benne, akárcsak a kisgyerekek, hogy bátyja tévedhetetlen és minden úgy van jól ahogy a nagytestvér csinálja.

A nagytestvér pedig kapja magát, és a kor divatja szerint útra kel. Személyazonosság és pénz nélkül indul útnak, de egy idő után kénytelen rádöbbenni, hogy ebben a világban bizony semmit sem lehet ingyen megkapni. Dolgozni kezd, hogy megszerezze a pénzt ahhoz az utazáshoz, ami úgy gondolja, majd elszakítja őt az anyagi világtól való függéstől. Ne feledjük el azt sem, hogy a huszonhárom éves fiú otthonról egy szó nélkül megy el, majd két évig semmiféle életjelet nem ad magáról. A fiúk eltűnésébe majdnem beleroppannak a szülők, majd végül a testvére is kételkedni kezd benne, miközben ő maga csak él, és legnagyobb gondjának azt tartja, hogy megtalálja az élet igazságát.

Gyermeki felelőtlenségét utolsó pillanatában megbánja és azt vizionálja, hogy szülei tárt karokkal üdvözlik, és mikor ő átöleli őket, akkor majd ők is megértik azt,amit ő itt megértett. Tehát mint egy gyermek, mint aki egy nagy táborból ér haza, elmeséli kalandjait és reméli, hogy a szülők is átérzik ugyan azt, amit ő is átérzett.

Érdekes, hogy hogyan talál magának új apaképet a régi helyett, akiben mélységesen csalódott. Az értelmiségi, kétkezi munkával nem foglalkozó apa helyett talál magának egy öreg, ex-alkoholista, de mostanra már jó útra tért fickót, aki bőrdíszművesedéssel keresi mindennapi kenyerét. Itt is észre lehet venni, hogy mennyire tudja élvezni a civilizációból kiszakadt ember a kétkezi munka gyönyörét.

Az utazást néhol megszakítják kisebb-nagyobb kitérők, de csak elér céljához. Alaszkában egy kivénhedt buszban teremti meg saját kis civilizációját, XX. századi Robinsonként. Természetesen mindezt nem tudná megtenni bizonyos segédeszközök nélkül, amelyek végeredményben mégiscsak a civilizációból származnak. Ezeket többnyire az imént említett pótapjától kapja, akit egyébként szintúgy cserbenhagy öregkora legvégső szakaszában, hogy álmait hajszolja, mint vér szerinti szüleit.

Megérkezése után két hónappal megpróbál visszatérni a civilizációba, mivel egy Tolsztoj mű alapján rájön, hogy csak akkor éri meg élni, hogyha másokért is tesz az ember. És itt érik férfivá az a gyerek, aki szülei elől a hegyekbe menekült, és megpróbál visszamenni hozzájuk. Sikertelenül.

A filmmel csak néhány apró problémám van, és ezek közül is csak nagyon kevés technikai. Először is Kristen Stewart. Ő tényleg nem jó semmiféle szerep eljátszására, bár úgy, hogy egy hippi nőszemélyt játszik még egész elfogadható a körülbelül nulla arcjátéka, de ez is csak abban az esetben, ha azt feltételezzük, hogy 0-24 be van lőve. Másodjára senkinek sem ajánlom a magyar szinkront, elég elhibázott. Harmadjára pedig sokszor idegesítővé tudnak válni a véletlenszerűen elszórt okos mondások, amik néha már szinte coelhoi magasságokba emelkednek. (És a bónusz: én néha indokolatlannak tartom a lassításokat. Persze, sokkal epikusabb, ha lassan rázza a vizes haját, de azért na.)

És a másik problémám, ami viszont üzenetbeli. A főszereplőt egy rendkívül szimpatikus figurának ismerjük meg, de hogyha jobban belegondolunk, egy felelőtlen, gyerekes, közveszélyes, többszörösen törvényszegő alak, aki nemcsak az egész családját rendítette meg lelkileg eltűnésével, de utána több szabályt és rendeletet szeg meg, mint James Bond egész karrierje során pedig ő sem volt kispályás, továbbá később egy öregembert is magára hagy,összetöri egy fiatal lány és egy kissé öregedő hölgy szívét (anyakoplexus, vagy mifranc).

De nehogy tévedésbe essen az olvasó: nekem tetszett ez a film. A maga műfajában kifejezetten jó road-movie, kiváló zenékkel, gyönyörű képekkel, és végeredményben pozitív végkicsengéssel, egy olyan mű, amit érdemes megnézni. Jó színészek meg Kristen Stewart- élvezetes, megnézendő darab az Into the wild (Út a vadonba).

ui: néhány szó a filmzenéről.

Külön is érdemes meghallgatni, számomra leginkább a No Ceiling és a Long Nights volt kiemelkedő, de aki kedveli a kellemes country/alternative/ John Fruiscante stílusú zenét, annak mind a harminchárom percnyi játékidő élmény lesz.

A film: 6/10
Filmzene: 8/10

Django Unchained- filmzenekritika

Minek kell megfelelnie egy filmzenének? Milyen a jó filmzene? Az a jobb, ami önmagában is megállja a helyét, vagy az, amelyik csak aláfestésként van jelen a képsorok alatt, így nem vonja el a néző figyelmét a filmkockákról? Esetleg nem csak zene lehet a soundtrack része?

Szerintem egy igazán jó filmzene egyszerre támogatja meg a képet emociális üzenetének közvetítésében, illetve a filmtől elvonatoztatva is képes benyomást tenni az emberre, akár úgy is, hogy nem látta a filmet. Eddigi tapasztalataim alapján igen kevés filmzene képes erre, de ami igen, az feltétlenül megmarad az emberekben.

A Django Unchained filmzenéje is ilyen. A zenét már a film megjelenése előtt is le lehetett tölteni meg lehetett hallgatni, így a nagy várakozásra tekintettel én is megtettem. És a zene többé-kevésbé teljesen megfelelt összes elvárásomnak. Miután magát a művet is láttam, még közelebb került a szívemhez, mert már sokkal jobban tudom értékelni azokat a trackeket is, amikor nincs zene.

Mert vannak ilyenek, dögivel. A „Winged”, az „In That Case Django, After You…”, a „Five-Thousand-Dollar Nigga’s And Gummy-Mouth Bitches”, a „Sneaky Shultz And The Demise Of Sharp”, a „Hildi’s Hot Box”, a „Stephen The Poker Player” és a „Six Shots Two Guns” mind ilyenek. Ezek a filmből vett idézeteket tartalmaznak, amik amúgy egész egyszerűen kurvára viccesek. A legtöbben ezekben a részletekben olyan akcentussal beszélnek, amit megkönnyezik az egyszeri angoltanuló, szinte érezni rajtuk a napsütés és a gyapotszedés zamatát. Zseniális. Ezek a trackek logikusan vannak elszórva az albumban, átlag három szám után következik egy poén. Ez azért érdekes, mert…

az albumon általában három számonként követik egymást az instrumentális és a szöveggel is rendelkező számok! Nem pontosan, de körülbelül szabályos időközönként hallunk beszédet, csak zenét és zenét és szöveget egyszerre. És most a zenék:

A „Django” nem hagy sok kétséget afelől, hogy kiről is szól ez a film. A szöveg magáról a fim főszereplőjéről szól, ennek megfelelően a refrénben annyiszor éneklik, hogy az ember akarva-akaratlanul is megjegyzi, és még a vetítőteremből kimenet is ez a dallam és szöveg megy a fejében. A szám maga szép gitárszóval indul, majd a kórussal is megtámogatott éneklés végig emlékezetes és színvonalas marad. Kellemes western nóta.

Ennio Morricone egy zseni. Lehet tagadni, lehet nem szeretni, de az biztos, hogy a westernfilmek történelmének legemlékezetesebb zenei pillanatai hozzá kapcsolódnak. A következő számot, a „The Braying Mule” – t is ő szerezte. Itt is gitár indít, amibe többféle hangszer kapcsolódik be. Valamiféle kis síp, apróbb dobok, egyéb ütős zajkeltő szerkezetek. Ez egy instrumentális track, aminek „refrénje” az elején is elindított motívum, melyet különbözőképpen  a gitártól különböző egyéb hangszerek. Majd ismét egy szöveges rész, majd a…

„Le Chiamavano King (His Name Is King)”. Egy tökéletes, a filmhez nagyszerűen passzoló szám, amely, mint az összes többi könnyen dúdolható, énekelhető. Az énekesnő nagyszerűen ragadja meg a prérik hangulatát, ehhez tökéletesen asszisztálnak a háttérénekesek és a zenekar is.

Ám a következő szám nevezhető talán leginkább az egyik csúcspontjának az albumnak . A „Freedom” tipikusan az a pozitív értelemben vett popszám, amit az ember nyugodtan énekelget akár a fürdőkádban is. A ritmusára már az első pillanattól fogva elkezdjük rázni a fejünket, mindez a film képsoraival megtámogatva még hatásosabb.  A kötelező poénbetét után nézzük a következő instrumentális számot, a…

„La Corsa (2nd Version)”-t. A szám egy nyugtalanító vonósfelvezetéssel indít, amely szinte mintha egy horrorból szökött volna át a Vadnyugatra. Később egy akár klasszikusnak nevezhetgő, lefelé tartó dallamsor után következik a szintén már-már klisének számító, párbajokhoz társított trombitazene. A méltóságteljes, feszültségekkel teli, hősies aláfestést azonban megint egy kis disszonancia és hegedűnyekergés szakít meg, de aztán folytatódik, hogy aztán egy vicces filmjelenetbe torkolljon.

Az „I’ve Got A Name” egy nagyszerű, beatleses szám, mely kicsit szerelmes, kicsit önkeresgélő, de még így is, bár kicsit kilóg a többiek közül, de passzol az alapkoncepcióba. A szöveg ismét a film mondanivalóját támogatja, ahogy eddig is tapasztalhattuk, és nagyszerűen ragadja vissza az embert az album zenéi közé a szövegből.

Az „I Giorni Dell’Ira (Days Of Anger)” felépítése hasonló a „The Braying Mule”-hoz, de itt egy kicsit gyorsabb, pergősebbre vette a figurát a zeneszerző. Itt sincs szöveg, de a különböző hangszerek nagyszerűen kárpótolnak minket, így itt sem kell unatkoznunk.

A „100 Black Coffins” talán az, ami a legnagyobb ellenérzéseket váltotta ki a film zenéjével kapcsolatban. Sokak számára túl sok volt a rabszolgákról szóló filmben kortárs fekete rappet hallgatni, de véleményem szerint nem volt teljesen összeférhetetlen a filmmel. Külön számként kezelve viszont nem hiszem, hogy megüti azt a szintet, amin egy rap élvezhető lenne. Az alapja olyan, mintha az egyik „Epic Rap Battles Of History” részből vágták volna ki, és ez az alap a három perc folyamán egyszer sem változik, így ezt a számot könnyű szívvel tekerem tovább.

A „Nicaragua” című muzsika ismét egy szöveg nélküli mű, mely az eddigi instrumentális számok logikáját követi. Alap, egyéb hangszerek játszanak, alap, egyéb hangszerek játszanak. Ez sem feltétlenül az, ami megmarad az emberben első hallásra, de minél többször merül el benne a műélvező, annál inkább a szívéhez nő. Csak azok számára ajánlom, akik képesek egy-egy számban élvezettel hallgatni az újonnan felfedezett dallamokat, amik eddig rejtve voltak előle.

A következő vicces, fekete akcentusban elmondott filmrészlet után ismét egy Morricone mű következik. A „Sister Sara’s Theme” egy lassú, kellemes, halk track, ami segíti az elalvást elmélyedést. Ezt a vonalat viszi tovább az „Ancora Qui”, de ebben egy női hang is énekel valami ismeretlen nyelven (spanyol? portugál?). Összességében kellemes, de ez a két szám az, ami legkevésbé illik a film stílusába, az eddigi pörgős számok után talán úgy érezheti a hallgató, mintha leült volna az album.

Ezen segít az „Unchained (The Payback/Untouchable)”, ami szintén egy rap, de sokkal dalszerűbb, énekelhetőbb. A trailerből már ismert zene az emberek nyolcvan százalékában megragad elsőre, a maradék húszban pedig második hallásra, így mondhatjuk, hogy ez az album igazi „sikerszáma”, az, ami még a rádióba is belekerülhet, hogy mindenki hallgassa. Könnyen emészthető, fülbemászó, ritmusos, zseniális.

A „Who Did That To You” is az számok legigényesebbjei közé tartozik, követi a többiek színvonalát. Énekelhető, fejrázós, kellemes női kórussal a háttérben, érces férfi szólistával. Mint a klasszikus westernben!

A „Too Old To Die Young Now” nekem egy kicsit John Fruiscantét juttatja eszembe, ami olyan elismerés, hogy ennél többet nem is nagyon kell mondani erről a számról. Talán azt, hogy a lábdob olyan zseniálisan dübörög végig, hogy még Jack White is megirigyelné.

Az utolsó előtti szöveges szám után ismét egy Morricone zene következik. Az „Un Momento”

egy nagyszerű lezáró szám (lenne), szinte a Jó, a rossz és a csúf hangulatát idézi fel. A háttérben néha felzördülő sarkantyúk hatására az ember nehezen állja meg, hogy ne vágyakozzon a Vadnyugatra. Hősies és felemelő. A női kórust ismét, szokásához híven nagyszerűen használja fel Morricone, szinte sír az ember, mikor vége szakad. Pedig van itt még valami!

A „Titoli(Trinity)” gyermekkorom legszebb emlékeit idézi. Az ördög jobb és bal kezének főcímdala szinte minden emberben él, aki Bud Spencer és Terence Hill rajongójának vallja magát, és így élénken kötődik a western műfajához. Az, hogy ezzel zárja le az albumot, egyszerre tiszteleg az olasz western előtt és mutatja meg, hogy még mindig aktuális, és lehet jó filmet csinálni egy olyan régi filmkliséből mint a Vadnyugat, a bosszú, a pisztolypárbajok és a szerelem.

Aki nem látta a filmet: 7/10
Aki látta: 9,5/10