Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim Vs. The World) – kritika

A képregényadaptációk totális térnyerése előtt, 2010-ben jelent meg a Hot Fuzz-t és a Shaun of the Dead- et is jegyző Edgar Wright rendezésében. A geek körökben már elég széles ismertségi körre szert tevő sorozat így elérhetővé vált azok számára is, akik nem rajonganak a képregényfüzetekért, és filmtechnikailag egyértelműen Edgar eddig legjobban sikerült filmje lett.

A történet röviden: Scott Pilgrim, a Torontóban élő srác találkozik élete nőjével de mint később kiderül, ahhoz, hogy megszerezhesse, meg kell küzdenie a lány korábbi barátaiból alakult ligával, ami célul tűzte ki maga elé, hogy irányítsa a lány későbbi szerelmi életét. Hogy hogyan lehet egy ilyen elég egyszerűnek és blődnek tűnő történetből mégis egy rendkívül érdekes, akárhányszor megnézős filmet kihozni, amiben még tizedjére is fel lehet valami újat fedezni? A film leglényegesebb erősségének azt tartom, hogy sikerült megragadni a fiataloknak azt az életérzését, amivel előbb utóbb mindenkinek szembesülnie kell a mai világban.

A karakterrel, aki csak úgy él bele a világba, és amúgy tök átlagos, lehetetlen nem együtt érezni és beleképzelni magunkat a helyzetébe, a van barátnő az a baj- nincs barátnő, az a baj problémáját pedig minden férfi ismeri, aki csak élt ezen a planétán. Véleményem szerint az egyik fő elemeznivaló az exek szerepe és megjelenítése, így kezdjünk is azzal.

Az elsőként felbukkanó fickó az egzotikus vetélytársat testesíti meg. Mint kiderül, Ramona (Scott álmainak nője) is csak azért állt össze vele korábban, mert ő volt az egyetlen nem fehér srác a környékükön. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor valaki olyannal kell rivalizálnunk, akikkel egyszerűen lehetetlen, tekintettel annak veleszületett „képességeire” avagy hogyismondjamhogynehangozzzonrasszistának külföldi(lásd: brit akcentus az amerikaiaknál). Itt szembesülünk először azzal a speciális akcióbemutatással, amiről majd később is szó lesz, de nyugodjunk bele, ez már csak ilyen fog maradni a végéig. Érdemes még megemlíteni a jelenet végén szerzett cointokat, amik mint kiderülnek, még a buszra sem elegendőek. Ez tehát az első ex, akivel valljuk be, elég könnyen elbánik Scottunk.

A következő a deszkás színész, aki a sportoló ellenfelet jelképezi. Mit tud tenni csórikám, mikor egy olyan férfi mellett kéne férfiasnak tűnnie, aki kétszer olyan széles és egy fejjel magasabb mint ő, és amellett, hogy kiemelkedő sportoló, egész jó színész is? A hírnév és a bicepsz igen komoly vonzerő (főleg a mai felszínes ismerkedési módszereket ismerve), így hát az ilyen téren nem túl tehetséges Scott igencsak hátrányban van (ismét). Ne felejtsük el, hogy neki az a legnagyobb sportteljesítménye, hogy a gimnazista barátnőjével néha lenéz a játékterembe, és ott ninjásat játszik. Emellett röhöghetünk egy jót a hülye sportolókon és a rendező nagyszerűen utal a „hogyan győzzük le az erősebb ellenfelet ésszel” ősrégi toposzára.

Pilgrim igazából csak egy dologban jeleskedik, vagy legalábbis próbál jeleskedni, ez pedig a zenélés. Egy átlagos, sőt, talán inkább átlag alatti rockbandában játszik basszusgitárosként és néha vokálozni is beszáll, de mint kiderül, nem megy nekik kifejezetten jól. A harmadik ex viszont ebben is felülmúlja őt. Az ostoba, ámde helyes és tehetséges zenész porba döngöli kis barátunkat a basszusgitárpárbajban, ami, ne feledjük el, az egyik legjobban sikerült zenei jelenete a filmnek. A jelenet nagyszerűen tör borsot azon vegák orra alá, akik valami különlegeset remélnek a húsnélküli étrendtől és a lelküket pénzért eladó zenészeknek.

A következő szereplő nem mondanám, hogy a legnehezebben értelmezhető karakter, de nem ad könnyű munkát a lelkes elemzőknek. A nő, mint expasi felbukkanása egyrészt vicces, de Scott számára rettentő megdöbbentő is. Ahogy szembesül azzal, hogy álomnője rengeteg dolgot kipróbált már előtte, kirobban belőle az eddig elfojtott feszültség és bizonyos fokú féltékenység is. Ahogy az ember képes féltékeny lenni szerelmének korábbi kalandjainak résztvevőire, úgy főszereplőnk sem örömmel értesül arról, hogy milyen kikacsintásai voltak Ramonának. Vélhetőleg felmerül benne a félelem érzése is, hogy ő biztosan nem tudja majd ugyanazt nyújtani, mint a hölgy, de kifakadása véget vet románcuknak.

A zenekar közben bejut a helyi tehetségkutató döntőjébe, ahol a Katayanagi ikrekkel kell szembenézniük. Az ikrek az elektronikus zene képviselőiként lépnek fel a tökös garage/punkrockot játszó banda ellen, de erről még később lesz szó. Na, ezek az ikrek azok, akiket nehéz kielemezni. Egyszerre van bennük az első exnél felfedezhető egzotikum (japán származás ugyebár) és a fentebb említett másféle egzotikum, miszerint valami újat akart kipróbálni Ramona (lánnyal- ikrekkel randizni). Őket, minthogy szerepük kimerül a keverőpad nyomogatásában, kénytelen vagyok később megemlíteni, de csak mint a zenei szál elemei.

A főgonosz. A számítógépes játékokban fellelhető elemként itt is megjelenik a boss, de itt a mindenki számára ismerős „big ex”. Az, akit nem lehet sehogyan sem kiégetni párunk múltjából, aki folyamatosan kísért és a legrosszabb esetben megpróbál visszatérni. Ez a szál Scottnál is felfedezhető, de a Gedeon elleni párharc talán még fontosabb. A nagy szerelem, aki azért vonzó a lánynak, mert ugyan a rajongását semmibe veszi, de mikor elfordul tőle, akkor elkezd utána futni -  a valódi életet hiperreálisan leképző és egyben mintegy tükröt állítva elénk nevetségessé tévő szereplő nagyszerűen ragadja meg minden férfi/nő problémáját, aki valaha is szenvedett attól, hogy a másik félnek van egy régi volt nagy szerelme. Mint kiderül a filmből, hiába próbáljuk elpusztítani, nem fog sikerülni. Legalábbis nem egyedül.

Az exek boncolgatása után egy pár szót az egyéb összetevőiről a filmnek: minthogy képregényadaptációról beszélünk, rengeteg olyan megoldással találkozunk, amely mintha a füzetecske lapjairól kerülne elénk. Szó szerint ilyenek Ramona visszaemlékezései az exbarátaira, de érdemes még megemlíteni a képen megjelenő feliratokat illetve a néha feltűnő „BANG!”-eket és  „KROWW!”-okat. A rendező remekül játszik máskor is az osztottképernyő adta előnyökkel, így megalkotva ezzel az utóbbi évek egyik legremekebb vágási/operatőri munkáját prezentáló filmet.

A zene egyszerűen annyira tökéletes, hogy az minimum külön cikket érdemelne. Lévén ez azonban egy hatalmas, összefoglaló jellegű Scott Pilgrim kritika/elemzés, következzen most ez.

A filmzene:

Az albumon, amelyet feltétlenül érdemes letölteni, egyszerre találhatók külön a filmhez írt számok és a már készen kapott muzsikák is. Külön dicséretre méltó a képek zenével való összehangolása illetve az adott hangulatot remekül megragadó számok tökéletes kiválasztása.

Az album a „We Are Sex Bob-.omb” című, rendkívül erős számmal nyit, amely struktúrálisan és hangzásvilágilag teljesen megegyezik a későbbi, általuk énekelt összes számmal. A halálig torzított gitárt remek dobkíséret segíti, illetve majdnem végig hallgatunk valamiféle éneklést, ami vagy vokálozásban vagy rendes éneklésben merül ki.

A „Scott Pilgrim” sem sokban különbözik ettől, azzal a kitétellel, hogy itt női hang énekel, illetve kapunk egy egész kellemes kis szóló-szerűséget, legalábbis egy instrumentális átvezetést.

Az „I Heard Ramona Sing” talán az, amelynek a kezdése mindenkiben megragad, mint annak a pillanatnak a zenéje, mikor a buliban keresed álmaid nőjét/pasiját. Később ugyan kicsit ellaposodik, de még így is az egyik legaddiktívabb szám lesz a lemezről.

Nem úgy, mint a „By Your Side” és az „O Katrina!”. Az egyik csöpögős lassúsága és tötymörgése, míg a második az eddigi számokat is felülmúló primitívséggel. Bár az utóbbi még mindig nagyon jó néha, de hamar meg lehet unni.

Az „I’m Sad So Very Very Sad” és a „We Hate You, Please Die” talán a legfenomenálisabb viccek hordozói mind a filmben mind a filmzenei albumon. Rövidségük miatt sosem lehet őket megunni, és mindig mosolyra fakasztja az embert az egyénieskedő alterbandák paródiája.

A „Garbage Truck” beletartozik az elsőként felsorolt csoportba, tehát az egyszerű, kellemes, dallamos, nem összetett, de mégis ütős, kemény altergaragerock kategóriába.

Sem a „Teenage Dream” , sem a „Sleazy Bed Track” nem tartozik az albumot domináló trackek közé, mindkettő feledhető, a sodrot lassító tényezőként van jelen a korongon. Bár a film adott szituációjába remekül illeszkedtek, valahogyan mégsem illenek bele az összkoncepcióba, ha annak a punk-vonalat vesszük.

„It’s Getting Boring By The Sea”, egy újabb színvonalas de mégsem kiemelkedő garage szerzemény, amelynek stílusa sokban hasonlít a „Black Sheep” című, ezt követő számhoz. Ez a második nagyszerűen mutatja be azt a dallamos, kicsit csillám kicsit nyálas zenét, amely manapság sokszor fut „rock” címszó alatt. Nem véletlen, hogy Scott úgy fogalmazza meg, hogy: „aláírt egy szerződést egy nagy lemezvállalattal, eladta a lelkét, és egy hatalmas ribanc lett”.

A döntőben hallható „Thresold” talán a legbaljóslatúbb az összes szám közül, nem véletlen, hogy ez tud szembeszállni az elektrozajjal, amit az ikrek művelnek. zseniális lábdobok, jól sikerült vokálok, rettentően imádnivaló felvezető szöveg. Ó igen, ez a punk!

Az utolsó két számot már leginkább levezető számként lehet értelmezni, mindkettő szerelmes és boldog. „Anthems for a Seventeen Year Old Girl” és az „Under My Thumb” örök klasszikusa remekül teljesít, mint a happy ending aláfestése.

Összességében? Remek film, ha nem tetszik elsőre, nézd meg még egyszer. Mindenképpen angolul nézzük meg, rengeteg poén csak úgy jön át. A zene remek, a vágás Pazar, az idegesítő főszereplőt meg rengetegszer elverik. És tényleg sokat lehet rajta gondolkozni, hogy mi mire utal és mit akar ábrázolni. Igazi palimpszeszt uzsonnáskosárka!

A film: 15/10

A filmzene a film közben: 10/10

A filmzene külön: 7/10

Hot Fuzz (Vaskabátok)- filmkritika

A Cornetto-trilógia második része felülmúlja elődjét minden tekintetben és ez már az első pár percben is megmutatkozik. Az alaptörténetünk egyszerű: Nicholas Angel, a londoni csúcsrendőr annyira kiváló, hogy felettesei kénytelenek őt elhelyezni a városból, mert mellette mindenki sokkal rosszabbnak tűnik. Új állomáshelyének egy tipikus brit falucskát választanak ki, ami rengetegszer nyerte már el az Év faluja címet. Látszólag minden tökéletes de egyre furcsább halálesetek követik egymást. Angel nagyszerű összeesküvés-elméletet és sorozatgyilkosságot kanyarít a történtek mögé.

Pedig miért ne eshetne bele valaki a metszőollóba?

A film rengeteg része van videoklip-szerűen forgatva, pörgős, néha remek képosztásokkal találkozunk. A zene nagyszerűen van kiválasztva, mindig tökéletesen passzol az aktuális szituációhoz. És most nézzük részletesebben, jó spoileresen a történteket.

Mielőtt elhelyeznék Londonból, már megalapozta a későbbi hangulatot a rendező azzal a rengeteg poénnal, amit ott kapunk. A később a Scott Pilgrimben is előbukkanó „ő is itt van mellettem” tipikus érzését hozza elő kirúgásának részlete, ahol felhívnám a figyelmet a kamera mozgására és a tökéletes beállításokra.

A magánéletében érzéketlen, de egy idióta növényt magával cipelő marcona fickó története ismerős lehet a Leon, a profiból, de itt a főszereplőnk tényleg kifejezetten híján van mindenféle szociális képességnek. Munkájának él, cseppet sem rendíti meg, hogy barátnője kidobta, beleveti magát a munkába.

A kisvárosba érkezve máris megkapjuk az egyik legjobb poént: a beszélgetés közben képregényfejtő hárpia egyszerűen fantasztikus, míg a másnapi futás közben felbukkanó, tenyérbemászó boltos mindenkinek ismerős karakter- mindenkinek van ilyen ismerőse barátja, aki akár akarja, akár nem, belemászik az ember személyes terébe, és unalmasnál unalmasabb dolgokkal bombázza.

Ne feledjük az őrmester első fellépését sem a faluban. Hiába próbálja betartatni a törvényeket, mint kiderül, a faluban többet számít az, hogy valami ne kerüljön be a bűnügyi statisztikába, mint az, hogy tényleg betartsák a törvényeket. A rendőrségen a fegyverek már évek óta porosodnak és rozsdásodnak, a bizonyítékraktár pedig üresen tátong. Mindenki sütizik és fagyizik- nincs jobb dolguk ebben a földi paradicsomban. Egyedül egy polgárember tartja rajta szemét az egész városon a mindent behálózó kamerarendszere segítségével, de még őt sem veszik komolyan.

A falusi pletykák elborítják a városi őrmestert, aki összetalálkozik azzal a karakterrel, akivel már a Shaun of the Deadban is együtt szerepelt. Együgyű, kövér, idegesítő- ő Danny, a rendőrfőnök gyermeke és Angel újdonsült társa. Az akciófilmmániás fiú iszonyatosan felnéz a fővárosi szuperzsarura, de mint kiderül, tudását a különböző akciókról csupán amerikai filmekből vette.

És ekkor megtörténik az első furcsa eset. A színházban eljátszott szörnyű Shakespeare darab után a két főszerepelőt súlyos autóbaleset éri. A falulakók szomorúan fogadják a hírt, de mivel balesetként tekintenek az esetre, gyorsan továbblépnek. Egyedül Angel gyanakszik, de az idegesítően joviális városlakók nagyon gyorsan leállítják.

Később még több furcsa esemény történik, és minden egy irányba mutat- egy hatalmas összeesküvés irányába, amelynek célja hatalmas vagyon összeharácsolása, a tettes pedig teljesen egyértelmű. Az összegyűjtött bizonyítékok azonban mégsem bizonyulnak elégnek -  a feltételezett gyanúsítottnak alibije van. De Angel nem adja fel és olyan titok nyomára bukkan, ami.. nem, ez túl nagy spoiler lenne.

A film végi leszámolást bármelyik akciófilm megirigyelné, az öregasszony halálát balesetnek tartó falusiak egyszerűen felejthetetlenek és a bizarr angol humor még inkább helyén van, mint az előző filmben. Tehát a szerzőpáros tovább fejlődött, és ismét egy remek paródiát raktak le elénk, ami aközben, hogy felejthetetlen jelenetekkel szolgál, nem felejt el görbe tükröt tartani nemcsak a filmek de az angol társadalom elé is. A képek – mint mondtam már- nagyon szépek, a párbeszédek pörgősek és szellemesek és a magyar szinkron is egész korrektül sikerült.

Ajánlom mindenkinek, aki nem riad el egy kis vértől és szereti az angol/fekete humort.

10/10 (!)

Shaun of the Dead (Haláli hullák hajnala[?!?!])- filmkritika

A Cornetto-trilógia

Igen van ilyen. Nem, nem nagyon szarok. Igen, a magyar címük nagyon béna.

Mindhárom filmet Edgar Wright rendezte és Simon Peggel együtt írta is, aki pedig az egyik állandó főszereplő Nick Frosttal együtt. A név onnan ered, hogy mindhárom filmben feltűnik egy-egy Cornetto jégkrém, amik az adott film stílusára utalnak. Ennyi elég is bevezetőnek.

Három film (trilógia ugyebár), melynek harmadik része valószínűleg kis hazánkban nem fog mozivászonra kerülni, de máshol, a világ boldogabb pontjain már vetítik is.

A trilógia első része magyarul a Haláli hullák hajnala, valóban gyilkos címmel jött ki, ezzel elijesztve majdnem minden épeszű embert attól, hogy akár csak egy pillantást is vetne rá. (Komolyan, ilyen címmel mit gondoltak? Ez majdnem rossz mint az Apácashow 2: Újra virul a fityula fordítása.) A Shaun of The Dead tehát egy olyan film, amit talán leginkább paródiának lehet tekinteni.

Az alaptörténet akár egy mély karakterdrámának is jó táptalajt adna. A harmincas éveibe lépő férfi gyerekkori, elhízott, infantilis, munkakerülő, büdös és primitív, egy szóval jellemezve: roncs barátjával lakik, aki egy pennyt sem ad a lakbérbe, de közben szinte kényszeríti barátját, hogy minden estét vele töltsön a helyi kocsmában. A férfi (Shaun) barátnője ezt nagyon nehezen viseli, így egy idő után megelégeli azt a szituációt, hogy minden randevújuk a kocsmában töltik és kiadja az útját szegény főhősünknek, aki megpróbál változtatni szomorú és nyomorúságos helyzetén. Közben szülei, illetve életben maradt anyja részéről is ömlik a fejére a baj- nevelőapja, akivel sosem jött ki jól, ismét meglátogatja és hasonlók. Egyszóval a helyzet tragikus, és mikor megpróbál változtatni tarthatatlan állapotán, következik a teljesen random zombiapokalipszis.

A film remekül parodizálja ki a zombifilmek leglejáratottabb kliséit- kezdve azzal, hogy a főszereplő képtelen észrevenni azt, hogy körülötte mindenki átváltozik lassan agyzabáló hullává. Később természtesen összeverbuválódik a csapat: Shaun, a kövér haverja, Shaun édesanyja, a nevelőapja, a volt barátnője, a volt barátnőjének pajtása és annak idegesítő bölcsész pasija.

El is indulnak, hogy elbarikádozzák magukat a legbiztonságosabb helyen amit hirtelen ki tudnak találni: hát persze hogy a kocsmában. Útjukban azonban körülbelül száz zombi áll. Szerencsére a TV-ből megtudják, hogy a zombikat agyuk szétverésével kell hatástalanná tenni, így kemény tárgyakkal felszerelkezve neki is várnak a kocsmához vezető útnak. Hamar elvesztik azonban a nevelőapát, aki halála előtt megható pillanatokat gerjeszt azzal, hogy bevallja, hogy ő csak példaképe akart lenni a fiúnak, és rettentően sajnálja, hogy ez nem sikerült. A helyzet abszurditását csak fokozza, mikor miután meghal és mindenki sír a teteme fölött, egyszer csak újra megmozdul és elkezd agyakra vadászni. Fantasztikus.

Később összeakadnak egy másik túlélőcsapattal is, akik ugyan azokból a klisétagokból állnak, majd a formulához híven köszönnek egymásnak és két különböző irányba vonulnak el. Külön figyelmet érdemel a véletlenszerűen megszólaló zenelejátszó, ami még kihúzott állapotban is zúg, illetve a személyes kedvencem, ami álljon itt ízelitőként.

Igen, így kell elképzelni körülbelül az egész filmet. Egy abszurd humorral fűszerezett igazi brit remekmű, annyi véletlenszerű vérontással és az utolsó pillanatokban kinyögött bocsánatkérésekkel és bűnvalásokkal, hogy azt bármelyik amerikai blockbuster megirigyelhetné.

Az operatőri munka egész egyszerűen remek. Nagyszerű képek, néha szinte videoklip szerű montázsok, úgy az egész, ahogy van, remek! A zenével nagyszerűen támasztják alá a bizarr hangulatot, nagyon jól eltalált paródia remek színészekkel. Ezt annak ellenére mondom, hogy a Kövér havert játszó Nick Frost annyira tenyérbemászóan primitíven ostoba suttyót játszik, hogy ember legyen a talpán, aki legalább egyszer nem akarta pofán vágni a film folyamán. A végkifejlet meg fantasztikus. Pirospont a rendezőnek, aki bemutatta, hogy a valódi világ hogyan reagálna egy zombiinvázióra és egy olyan filmet tett elénk, ami néhány ponton elgondolkoztat, néha meg remekül szórakoztat.

 Szerintem egy erős: 7/10

A Hot Fuzz (Vaskabátok) elemzés következik!