Queens of the Stone Age- ...Like A Clockwork- kritika

A Youtube egyik legidegesítőbb húzása az utóbbi időkből a reklámok arcunkba tolása. Az egy dolog, hogy az ember nem tud egy lejátszási listát otthagyni, mert unos-untalan elindul valami reklám, de ezek sokszor harsányabbak is, mint a meghallgatandó zene, továbbá annyira kizökkenti az embert, hogy az felháborító. Nem, nem érdekel az, hogy milyen gagyi netes websorozat indul fiatal fekete afroamerikai „tehetségekkel”, ahogyan az sem, hogy a kínai vasalóval most ráncmentesebben főzhetek vagy pedig az új mosóporral most finomabban utazhatok távolnyugatra. A Youtube elmozdulása a minél több pénzbekasszírozás irányába természetesen a tv-re emlékeztet sokakat, főleg az a pofátlan megoldás, hogy csak bizonyos idő után tudjuk elpörgetni a videókat, így az első 5 másodperecet akkor is végigszenveded, ha ehhez semmi kedved nincs. Szerencsére vannak olyan üdítő kivételek, amikor az ember nem kapcsol el, sőt, érdeklődve nézi a „hirdetést”. Ez leginkább akkor fordul elő, ha az a valami elsősorban nem is hirdetés- így találtam én is rá a …Like a Clockwork című Queens of the Stone Age albumra.

A borítót alapvetően a vörös (piros?) szín uralja, ezen kívül még a fekete és a világoskék fedezhető fel. A középpontban két alak, egy Drakula köpenyére emlékeztető ruhában feszítő csontváz-hajjal!(vagy pedig valaki csontvázmaszkban, ez esetben viszont a fogsor megmagyarázhatatlan), illetve a vérszívásra kiszemelt síró nő található. Ezen a fekete, ámde mégis dögös szerkón láthatjuk a zenekar logóját, a széttöredező O betű akár arra a szürreális jövőképre is utalhat, amit az albumhoz készült, összefüggő videoklippekben láthatunk. Erre játszik rá még maga a koponya is, ami szintén fontos szerepet kap a „minifilmben”. Ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy a borító igazán eltalálta a lemez hangulatát, és üzenetében, kapcsolódási pontjaiban is problémásnak érzem a covert, főleg mivel annyira nem is néz ki jól,
hogy ennek érdekében legyen értelme eldobni a zenéhez és a
videókhoz szervesen kapcsolódó fedőlap ötletét.

A Keep Your Eyes Peeled, az album nyitószáma a lemez egészét tekintve inkább erős középmezőnybe tartozik, de ennek ellenére nagyon erős hangulatteremtő hangulata van. Dübörgő gitár, tipikus „lassúzós” rock, ami annak ellenére zúz, hogy nincsen benne semmi extravagáns vagy különösen innovatív. Olyan mint egy klasszikus western- úgy tud férfias és tökös lenni, hogy nem rohan, és robbant nagyot. Már a puszta jelenlétével is tiszteletet ébreszt, és megadja az egész lemez stílusát. A hangszerelés végig ehhez hasonló lesz, zeneileg nagyon egységes anyagról beszélünk.

A következő szám azonban már túlnő a nyitótracken: az I Sat By The Ocean már a kezdő akkordoknál is egyértelműen bátrabb és kezdeményezőbb. Dallamos, remek kis riff, amely az egész számon végighúzódik, és ehhez társul az a nem túlságosan összetett, de mégis színvonalas második gitárszólam, ami az ének alapját szolgáltatja. Az ütősöket hallva még akkor is önkéntelen légdobolásba kezdünk, ha eddig még csak a távoli ismeretségben voltunk ezzel a hangszerrel.

A következő számba való átívelést tanítani kéne, a lezárás remekül vezeti fel a kicsivel lassan, nyugodtabb, szomorkásabb számot, ami talán a borítóképet is ihlette. The Vampyre Of Time And Memory inkább az első számra hajaz, itt azonban inkább a zongora dominál, az eddig megismert agyontorzított gitár is csak a refrénben jön elő. (Mellesleg ez volt az a szám, amit hirdetésként bevágtak egy videó elé-így jutott el hozzám.)

Az If I Had A Tailt már legalább milliószor hallottam, de még így sem tudom teljesen megérteni a dob belépését a 11. másodpercben. Kicsit mindig kiesem az intenzív headbengelésből, amit már az első pillanattól kezdve elindít a nóta. Ha megnézzük a számok hosszát, rájövünk, hogy a zenekar nem rendelt alá mindent a rádiokompatibilitásnak: az összes szám három perc fölött van, legtöbbjük inkább a négyet közelíti. Ez leginkább azért dicséretes, mert szerény véleményem szerint egy zenei motívumnak nem elég három perc a kibontakozásra, minimum négy, de inkább öt-hat kell az igazán színvonalas, összetett zenéhez. Sajnos azonban itt az utolsó perc szinte fölösleges, inkább már csak annak van alárendelve, hogy legyen miből kirobbannia az album legjobb számának.

A My God Is The Sunnak már a kezdése is előrevetíti azt, hogy itt egy igazi slágert fogunk kapni- jó értelemben. Dögös riff, fülbemászó refrén színvonalas átvezetések a dal különböző részei között. Nincs semmi fölösleges sallang, annyira remekül össze van rakva a doboktól a basszusig, az énektől a kőkemény lezárásig, olyan vérbeli rocksláger, hogy még írni is nehéz róla.

Sajnos a következő szám (Kalopsia) ismét kicsit belassítja az album menetét, de ez sokkal gyengébb, mint a vámpíros. Itt az ének dallama a chorusban körülbelül négy hangból áll, és a refrén sem lesz sokkal erősebb. Egyetlen pozitívumának azt a váltást mondanám, ami azonban hamar visszasüllyed a teljes érdektelenségbe. Szerencsére a lemezen nem sok ilyet találunk, de ha így lenne, akkor valószínűleg nem lett volna akkora visszhangja sem, így hát megnyugodhatunk: a többi szám ismét színvonalas lesz.

Ez a felemelkedés a Fairweather Friendsszel el is kezdődik, amin ugyan még érződik néhol a belassulás és a leülés, de mégis azt mondhatjuk (főleg az instrumentális részek miatt), hogy a tíz dal fiktív listáján igen előkelő helyet foglal el. Egyedüli hiányérzetem az, hogy az elején hallott kórus később egyáltalán nem bukkan fel, csak lóg a levegőben, hat másodperces kis szerepe nem kapcsolódik szervesen a későbbi részekhez.

Ha bármi hiányérzetünk lenne azonban, azt a Smooth Sailing rövidesen eloszlatja. Bár akadozó magnóhanggal indít, a későbbiekben azonban kiderül, hogy ez a lemez egyik legjobban összerakott trackje. Tökéletesen illeszkedik a korábban felépített hangulatba, kellemes whiskyszagú ötperces macsóság. Hibátlan.

I Appear Missing, a leghosszabb és talán a legösszetettebb szám a lemezről. Több olyan dolog is van, amit első hallásra nem vesz észre az ember, és mint már mondtam, több idő alatt jobban ki lehet bontani egy motívumot: itt is ez történik. Annak ellenére, hogy a főtéma is elég izgalmat tartogat, körülbelül a felénél belefér egy érdekes dobtéma, egy remek kiállás, majd vissza a kezdetekhez, és ne feledkezzünk el az utolsó egy percben hallható egészen lenyűgöző gitárszólamról. Ha így lenne vége a lemeznek, maximum pontszámot is jó szívvel adnék, és tekerném vissza az elejére, újrahallgatásra.

Azonban itt még következik egy szám, ami csak egy ballaszt, annak ellenére, hogy az album címadó számáról beszélünk: …Like a Clockwork. Bár szép zongorafutammal indít, de az énekes már az első magas hangnál egy kicsit megbicsaklik (később szerencsére belelendül, de még így is azt kell mondjam, hogy egy kicsit túlbecsülték a hangterjedelmét). Az eddigi macsóság csak a második perc után bukkan fel, innentől kezd éledezni a dal is. Azonban visszatér a korábban már tapasztalt mederbe. Érdekes, hogy a zongorás rész meglepően hasonlít a The Assassination of Jesse James By The Coward Robert Ford című film filmzenéjében néhol fellelhető zongoradallamokra. Ha összevetjük az előző dal lezárásával az itt kapottat, rájövünk, hogy miért is volt rossz ötlet ez a sorrend (főleg annak tekintetében, hogy a Faithweather Friendstől kezdve csak zúzós számok vannak), és az, hogy egy ilyen kis lityi-lötyi, semmilyen trackkel zárták le ez az egyébként meglepően jó lemezt.

Az, hogy miért ilyen népszerű ez a lemez, leginkább abból származik, hogy egy olyan zenekar villantott nagyot, amit már mindenki leírt, továbbá az összefüggő videókkal valóban egy olyan területre merészkedtek, ahol még bőven van lehetőség újat mutatni. Viszont a hangulatból kilógó számok és az albumborító miatt nem adhatok tökéletes pontszámot, így legyen:

8/10

Fish! – Konzervzene – kritika

A hardpop csúcsán

A magyar pop-rock egyik jelentős (vagy a magyar hard-pop egyetlen) képviselője a Fish!, mely immár sokadik lemezét jelenteti meg, melyek közül eddigi legnagyobb sikerét talán a Csinálj egy lemezt! aratott (legalábbis számomra eddig az a legjobban sikerült lemez). De a vadiúj album méltó kihívója a korábbi korongnak. Lássuk hát, miből élünk.

A borító mintha tényleg egy konzerv matricája lenne, a hal nyilván erős helyen indult, mint szimbólum. Megtudhatjuk továbbá a borítóról, hogy mikor alapult a zenekar, és úgy alapvetően, elég jól néz ki és illeszkedik az album koncepciójához, ami nem meglepő módon a konzerv és az e köré épülő fogalmak.

A Konzervzene, a lemez címadó száma egy nagyszerű összefoglalás abból, hogy mit fogunk később kapni. Mint egy konzervben, minden van itt: korábbi Fish! számra való utalástól (Mi vagyunk itt) egészen az Ákos legújabb borzalmainak zrikálásáig(Tipikus sztereó). A szám szövege kifejezetten önirónikus, látszik, hogy tisztában vannak azzal, hogy zenéjük nem azért lett népszerű, mert fantasztikus mélységet rejt zeneileg és szövegileg. Egyszerűen jó, ahogy van, az ilyenből bizony hiány van (színvonalas könnyed rock). Erős nyitószám, ami úgy fut végig különböző stílusokon zeneileg, hogy közben egy pillanatra sem zökkent ki minket a zene által biztosított energikus környezetből.

A Gyere ki a rétre a zenekar azon számaihoz tartozik, ami valamilyen módon a nőkről szól (igen, körülbelül két csoportra oszthatók a szövegek: amiben van valami nő/szerelem és a minden egyéb). Itt leginkább a prechorust és a refrént érdemes kiemelni, biztos vagyok benne, hogy az egyik legütősebb koncertszám lesz ez még az elkövetkező években. Könnyen beleragad az ember fülébe és egyébként is, humorosan szól a nőkhöz való viszonyuláshoz- esküszöm, siker lesz.

A szinte már-már megszokottá váló rappel dúsított szám a harmadik, Több a többnél, amiben Deniz működött közre. A tracknek akár a „Kicsikém” címet is lehetne adni. Ez az a szám, ami a régi bölcsességeket tömöríti. Az ősök okosságait felelevenítő szövegben így találhatóak igazán magvas gondolatok és kellemesen újraírt közmondások (a kevesebb néha több a többnél). Konzerv, abban az értelemben, hogy össze van tömörítve néhány régi dolog, de ha nincs időd vagy gusztusod valami igazán klasszikust enni, akkor ez is tökéletesen megteszi. Apró kis moráldózis (ne feledd el, hogy honnan jöttél; sose bánd, ami megtörtént, stb.).

A Ki van kivelnek érdemes kiemelni a videoklipjét, amely kiválóan sikerült. A szám tökéletesen illeszkedne akár a Csinálj egy lemezbe is, egyszerű, de mégis tökös riffek, a refrén pedig természetesen fülbemászó. A szám közepe táján kapunk egy kicsit metálosabb zúzást, majd egy kis Hiperkarma-Fish! palimszeszthalmazt (Mindenki függ valakitől, de attól függ, hogy ki van kivel.) Tehát egy újabb jó kis csillámrocksláger.

A Kelj fel a konzerv husija. A legjobb része a lemeznek, de kurva kevés van belőle. Ebből kéne jóllakni, de inkább meghallgatjuk többször. Nagyon gyorsan vége lesz, szívesen hallgattuk volna még három-négy percig. A riff igazán dicséretre méltó pedig, és végre valami többszólamúságot is villant a zenekar.

Ezek után igazi mélyrepülés a Hülyegyerek. Alapvetően a címe és a szöveg alapvető üzenete egy kicsit sántikál, a végén fellelhető gyermekded mondóka pedig már első hallásra is bántja az ember fülét. Persze van aki szereti például a székelykáposzta konzervet is, így biztos lesz olyan, akinek ez a szám is teljesen rendben lesz, de nekem ez volt az album mélypontja.

A Minden jó lesz az előző szám nevetséges és infantilis lezárásával (…lába iksz, töke gipsz) ellentétben azzal indít, hogy: Ha kevesebbet gondolkodnék: Ez így tekintve kifejezetten humoros, de még ez sem tudja megakadályozni, hogy ez a szám pályázzon a legjobb szám címére az albumból. A refrénben hallható „hej” minden erővel teli és biztos vagyok benne, hogy még rengeteg koncerten fog felzúgni a tömeg sorai közül. Az instrumentális illetve a szöveggel nem, de énekléssel rendelkező rész pedig kifejezetten színvonalas.

Szerencsére van vetélytársa is: A Sok a szó leginkább a refrénje miatt emelkedik ki a mezőnyből, mivel a verse dallama kifejezetten egyszerű. A kicsit reggies gitárakkordok viszont teljesen kárpótolnak minket, főleg, hogy egy olyan szöveggel párosul, ami nem annyira elcsépelt, így akár még el is tud minket gondolkoztatni. Sokszor hallgatható és hallgatandó része a lemeznek, a zene keverését pedig itt külön ki kell emelni.

Nyomot hagy. Legalább nem töri le a hangulatot, mint a Hülyegyerek. Ez is pörgős, ütős pop-rock szám, de nem nyújt semmi különlegeset. Hozza az alap-Fish!-t, de így is teljesen oké. Itt láthatjuk ismét a konzervlogikát- régi igazság (minden hatással van az emberre), modern csomagolásba burkolva, egy kis eszencia, ami jól jön, ha valakinek erre szottyan kedve.

A Te mit képviselsz talán az egyik legprovokatívabb track a korongról, és egyben az egyik legelgondolkodtatóbb is. Itt aztán mindenki magára veheti, akinek akár csak hasonlít erre az inge. A tapadós és mégis döntésképtelen emberek viszont biztosan magukra fogják venni, de ez nagyon helyes. Hiszen róluk szól a szám! Itt inkább a szöveg a lényeges, vannak rettentő frappáns megoldások (te úgy ragaszkodsz, mint egy makacs kosz).

A lezárás nem kiemelkedő, de nem is átlagon aluli. A Van ilyen is egy olyan szám, amit azért hallgat meg leginkább az ember, mert az albumon van, és így az egész alkotás része. Bár a refrén itt is kifejezetten ügyesen sikerült, de mégsem érzünk katarzist. Még szerencse, hogy olyanunk már volt is. Körülbelül négy.

Összességében tehát egy nagyszerűen sikerült pop-rock/ hardpop lemez, ami nem nyújt semmi többet, mint amit az első számban ígér: kellemes, nem túl összetett zenét, amit bármikor szívesen hallgat az az ember, akinek energiára van szüksége és olyan szövegeket, amik bár első hallásra nem tűnnek túl mélyenszántónak, rengeteg lehetőséget adnak azoknak, akik bele akarnak magyarázni dolgokat. Tökéletesen illeszkedik a Fish! koncepciójába, egy olyan lemez, ami hallgattatja magát.

Aki csak teheti töltse le, amíg lehet:

http://www.fishonline.hu/

8/10

Árnyjáték (A Game Of Shadows) - filmzenekritika

Az előző részhez hasonlóan ez a munka is nagyszerűen sikerült. A főbb szereplők sem cserélődtek, így ismét Hans Zimmer ült a zeneszerzői székbe, hogy valamivel feldobja az akciókalandokat.  Sikerült neki? Felülmúlta korábbi önmagát? Lássuk csak szépen sorjában.

Az I See Everything egy intró, amely a legalapabb, már az előző részből ismert Sherlock-motívumot mutatja be zongora által prezentálva.

A That is My Curse is már kicsit tovább megy, mind hosszúságban, mind új ötletekben. A vészjósló, mélyben dübörgő vonósok mellett feltűnik egy fuvola és valami egyéb, mélyebb fúvóshangszer is, majd ezek együtt szólalnak meg. A következő számhoz egy igen felemelő végkifejlettel jutunk el. Alakul ez.

A Tick Tock címéhez híven a sakkóra kattogásával indít, amely végig a háttérben szólni fog. A baljóslatú felvezetés nagyon ügyesen lett megvalósítva, a számok is fantasztikusan folnyak egymásba, mintha csak egy nagy mű lenne az egész. Az első percekben még a feszültségfokozás folytatódik, de aggódjunk, a katarzis már egészen közel jár, és a szám több mint nyolc perces játékideje ad a kibontakozásra időt. 1.40-nél meg is érkezik az új dallam, ami kicsiben hajaz a Karib-tenger kalózai filmzenéjére, de a nagy felbuzdulásnak hamar vége szakad és ismét hallhatjuk a tik-takot. Az óra azonban új motívumhoz vezet minket. Lelkesítő, dinamikus, fülbemászó rész ez, amelyet főleg a vonóshangszerek dominálnak. Az egész albumban megfigyelhető az, ahogyan együtt dolgoznak a vonósok és a fúvósok, sokkal inkább, mint az első részben. A fokozódó izgalom mellé a szám közepén kapunk igazán a film hangulatát idéző részletet, ahol aztán idővel a cintárnyér is zúzni kezd. Az újabb elhalkulás majd tiktak után még egy cimbalom is megszólal, a dallam folyamatosan száguldozik a magas és mély hangok között. 

A háromba szabott Shadows track harmadik fele, a Chess talán a leggyengébb az összes közül. Itt egy furcsán hamis trombitaszóval kezdünk, majd elkezdenek a Sherlock-motívum hangjai felhangzani, szépen lassan, feldarabolva. A szám szinte egészében csak feszültségfokozást hallunk, amit önálló zeneként értékelni igen nagy kihívás, sőt inkább lehetetlen.

It’s So Overt It’s Covert a Sherlock formulát hozza elénk kellőképp felhígítva, kissé részegesen. Itt már hallatszódnak a később kiteljesedő cigány dallamok hatásai, de még teljesen felismerhető az előző részhez alkotott motívum.

Romanian Wild. Egy teljesen tradicionális cigánynóta, hegedűszó, kancsódobolás, minden ami kell. Cimbalom. Akár a Dankó Rádión is szólhatna, annyira originál. Hatásos kis szám, talán a legenergikusabb az albumról.

Did You Killed My Wife? –kérdezi Watson belassulva, kissé kótyagosan az előző esti buli után. A kicsit mexikói hangulatú trombiták uralta szám nyugis, dallamos, kellemes, de nem hagy bennünk semmilyen különleges emléket.

He’s All Me Me Me- ismét a népzenei vonal erősödik egy számmal, annak ellenére, hogy lényegében ismét a Sherlock-téma tűnik fel, csak éppen kicsit feltúrbózva az eddig nem túlhasznált hangszerek által.

The Mycroft Suite folyamatosan arra emlékeztet, hogy micsoda csalódás volt nekem Sherlock bátyja mind a filmvásznon mind pedig zeneileg. Annyira kisstílű és játékos ez a dallam, hogy semmiképp sem festi le hűségesen azt az embert, aki egy személyben önmaga a brit kormány. Jelentőségét csökkentették, és ez zeneileg is megjelenik.

Következik az album legerősebb száma, amely a film legerősebb jelenete alatt csendül fel: To the Opera! A Hans Zimmer szerezte zene és a Don Giovanni fantasztikus mixelése egyszerűen fantasztikus lett, az opera vidámabb részeit remekül váltják fel a vészjósló taktusok míg mikor már az opera is drámába fordul, a hatás leírhatatlan.

A Two Mules for Sister Sara-t már a Django Unchainedben is hallhattuk, itt egy kicsit vidámabbra vették a figurát a zeneszerzők, néhány apróbb plusz-dallamot is belecsempésztek, amik a képekkel együtt nagyszerűen működnek.

A Die Forelle remixelt verziója valami egészen érdekes, de közben rémisztő is. És itt a rémisztő alatt ijesztőt értek, mivel a hozzáadott hanghatások azokra a hanghatásokra hajaznak, amiket a filmekben akkor szoktak használni, mikor valaki drogos befolyásoltság alatt áll. Ezzel szöges ellentétben áll az eredeti szám vidám gondtalansága, de itt kevésbé jól jön ki, mint a To the Opera!-nál.

Zu viele Füsche für euch Hansel, egy klasszikus akciófilmzene. Dinamikus, nem túl érzelmes, inkább a pörgős ritmusok, mint a gyönyörű melódiák dominálnak. Semmi különös, millió ilyet hallottunk már, nem nagyon tud újat nyújtani.

A végső csavar alatt hallható The Red Book megérdemli a második legjobb szám címét a lemezen, ügyesen kombinálja a szépet az energikussal és egy olyan számot hoz össze nekünk, ami tényleg az album egészének a leírásaként is értelmezhető. Szinte tökéletes, bár az itt is fellelhető fölvezetés már kezd kicsit unalmas lenni az album tizenharmadik száma tájékán.

Ki tanít kit?

A Moral Insanity, a zuhanást aláfestő zene nem túlságosan súlyos darabja a soundtracknek, nem is érdemes róla túl sokat beszélni. Hozza az eddigi (elég közepes) színvonalat, de semmit nem tesz hozzá.

Memories of Sherlock. Alap téma, szomorú zongorapöntyögéssel. Itt Watson is ügyesen játszik a filmben, a zene is jól fest alá, elég szomorú és könnyfakasztó ahhoz, hogy egy pillanatra mi is megsajnáljuk a nagypofájú detektívet akciófigurát.

De szerencsére következik a The End?, amely lerántja a leplet a nagy titokról, nem is halt meg, ne aggódjunk. Mivel mással tudná ezt kifejezni a zeneszerző, mint a klasszikus dallammal, ami egyébként nagyon kellemes felüdülés a sok hangulatfokozás és felvezetés után. Végre hallhatunk valami igazán dallamosat, kétségtelenül hatásos lezárás.

Legalább annyira, mint amennyire kétségtelenül gyengébb lett ez a lemez, mint az előző. A rengeteg hangulatfokozó "zene" csak csökkenti a lemez zenei értékét, bár a filmben nagyon jól mutatott. Hans Zimmer nem túl sokat újított, használta a jól bevált receptet illetve egykét régi klasszikust remixelt, amiből az egyik sikerült (Don Giovanni). Reméljük, ha lesz harmadik, akkor valami egyedibbet fog villantani.

6/10

A következő rész az amerikai Elementary sorozat első részét fogja darabokra szedni.

Sherlock Holmes- filmzenekritika

A filmhez tartozó album szinte tökéletes, így hát bőven megérdemel egy külön írást, mivel nagyon ritka manapság az olyan gonddal megkomponált alkotás, amely akár a filmtől elkülönítve is hallgatható lenne. Az album szerzője Hans Zimmer, akinek helye véleményem szerint minimum megkérdőjelezhető a „legjobb filmzeneszerző” posztján, ahol jelenleg ül, de ebben az esetben nem lőtt mellé (azt nem is szokott, csak éppen egy dallamot ad el milliószor).

A Discombubolate egy kellemes kis pöntyögéssel indít, amely később a zene alapmotívumát fogja jelenteni. Majd bekezd a zenekar: dinamikusan, energikusan játszanak mind a vonósok, mind a fúvósok. A hangzásvilágot leginkább a vonósok uralják, az egész zene a viktoriánus London pezsgő, nyüzsgő ám mégis koszos és piszkos világot tárja lelki szemeink elé. A szám vége előtt még kapunk egy gyönyörű dallamot, amely dallammotívum bármelyik komolyzenei alkotásnak díszére válna. A valódi lezárás frappáns és rövid. Beszippant Sherlock világa.

Az Is It Poison, Nanny? az egyik gyengécske szám a lemezen. Szokásos hangulatfokozó zene, ahol az aktuális dallam nagyon kevés, így igazán csak a film alatt érvényesül. A háttérben azonban egyre inkább valami baljós árny rajzolódik ki a fúvósoknak hála, miközben valami furcsa nyikorgás is beleolvad a dallamba. Másfél perc után mintha eltűnne a felhő. Valami új kezdődik. Baljóslatú, de kisebb horderejű. Piti kis bűntény. Tán mérgezett a süti, dadus?

I Never Woke Up In Handcuffs Before. Az album egyik legérdekesebb száma, amely lemerül a londoni alvilág mocskába, és mindent felforgat. Van itt csaló bűvész, cigányjós és medvetáncoltató is. Köztük oson végig Holmesunk, aki a régi mondásnak megfelelően követi a nőt. A végére teljes őrületbe fulladó dallam teljes őrülettel is záródik le, és átadja a helyét valami nyugalmasabbnak.

A My Mind Rebels Against Stagnation lassan indul, körülbelül mint Robert Downey Jr. Sherlockja hat kupica pálinka után. Természetesen idővel beindul, és teljes színpompájában láthatjuk az épülő Londont. Az alapmotívum alap verziója ez- se nem lassú, se nem gyors, nincs benne különlegesség, itt láthatjuk, hogy mi a későbbi variációk alapja. Majd vált a szín- börtön. Valami félelmetes és gonosz, de hogy mi, nem tudjuk, mert a zene csak atmoszférát teremt. Nem ad dallamot. De, mégis! A fúvósok. Akkor ez Blackwood lesz. A szám végén valami újat kapunk: fantasztikus, szomorú és kifejezetten baljóslatú. Az egyik leggyönyörűbb melódia a lemezen és az egész filmben.

Egy töltelékszám: Data, Data, Data. Nem nagyon lehet vele mit kezdeni, csak annyit, hogy alapanyag nélkül mi sem tudunk építkezni.

Meg is kapjuk alapanyagnak a kutyás számot: He’s Killed The Dog Again. Felépítménye a következőkből áll: egy kis alapmotívum, egy csipetnyi Blackwood-variáció majd az egész egy nagyon hatásos és energikus részletbe összeolvasztva. Ahogy már eddig is, itt is félbeszakad a szám felénél a dallam és megint valami új kezdődik. Fúvósok, pöntyögő vonósok. Nem túl vidám és felvidító és ez a szám végéig nem is változik.

Marital Sabotage. Az első fél perc a felvezetés, majd alapmotívum, miközben folyamatosan fokozzák az izgalmat a háttérben dolgozó hegedűk és dobok. Kapunk egy minimotívumot egy szólistától, majd egy kis elcsendesedés után ismét a már hallott „dallam”. Feszültségfokozás, semmi több. Füst, de sehol a tűz.

A Not In Blood, But In Bond első felét a keleti motívumokkal ékes síró hegedűszó uralja, majd a felétől ismét a szimfonikus zenekart hallhatjuk, ahogy méltóságteljes szomorúsággal szólnak. Szép, de semmi különleges.

Ah, Putrefaction. Egy perces felvezető után következik az a rész, amely ismét a hallgató szívébe markol. Az ilyen pillanatokért érdemes filmzenéket hallgatni. A dallam felér a Granada filmsorozat zenéjéhez kidolgozottságában és melódiájában. Talán a legszebb szám az albumon.

A Panic, Shear Bloody Panic a nevéhez méltóan igencsak baljóslatú és rémisztő. Egy ideig visszatér az alapmotívum és ezt követően fel is élénkülnek a dallamok. Ismét hallhatjuk a már korábban hallott London-témát, amely egyszerre fülbemászó és kidolgozott. A számban remekelnek a dobok, egyszerűen fantasztikusan szólnak végig.

A Psychological Recovery…6 Months a legerősebb szám a lemezen. Ebben minden benne van, ami csak a filmben elhangzik, minden motívum, minden dallamocska, minden finomság. Ez az a zene, amit elküldünk egy barátunknak, ha megkérdezi, hogy milyen a Sherlock Holmes filmzenéje, ez az, amelyik bemutatja azt, hogy milyen egy jó soundtrack. Sokoldalú, mégis egységes, dinamikus, mégis remek melódiákkal dúsított. Meg kell hallgatni. Hans Zimmer egyik legjobban sikerült száma. Ne is menj tovább amíg meg nem hallgattad.

Catatonie. Szükségessége minimum megkérdőjelezhető, hisz az előző szám a tökéletes lezárás lett volna az albumhoz. Bár be kell vallani, hogy az utolsó két perce fantasztikusan jól ötvözi az eleganciát a dallamossággal és a dinamizmussal. Végeredményben mégiscsak jó lezárás, de nem a legerősebb track a lemezen.

Mindenképpen hallgasd meg ezt az albumot a filmtől külön is. Ha láttad a filmet, ha nem, ha szereted a klasszikus zenét, ha nem- ezt imádni fogod!

9,5/10

A Sherlock-különrovat következő része a Sherlock Holmes: A Game Of Shadows című film elemzésével fog folytatódni.

Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim Vs. The World) – kritika

A képregényadaptációk totális térnyerése előtt, 2010-ben jelent meg a Hot Fuzz-t és a Shaun of the Dead- et is jegyző Edgar Wright rendezésében. A geek körökben már elég széles ismertségi körre szert tevő sorozat így elérhetővé vált azok számára is, akik nem rajonganak a képregényfüzetekért, és filmtechnikailag egyértelműen Edgar eddig legjobban sikerült filmje lett.

A történet röviden: Scott Pilgrim, a Torontóban élő srác találkozik élete nőjével de mint később kiderül, ahhoz, hogy megszerezhesse, meg kell küzdenie a lány korábbi barátaiból alakult ligával, ami célul tűzte ki maga elé, hogy irányítsa a lány későbbi szerelmi életét. Hogy hogyan lehet egy ilyen elég egyszerűnek és blődnek tűnő történetből mégis egy rendkívül érdekes, akárhányszor megnézős filmet kihozni, amiben még tizedjére is fel lehet valami újat fedezni? A film leglényegesebb erősségének azt tartom, hogy sikerült megragadni a fiataloknak azt az életérzését, amivel előbb utóbb mindenkinek szembesülnie kell a mai világban.

A karakterrel, aki csak úgy él bele a világba, és amúgy tök átlagos, lehetetlen nem együtt érezni és beleképzelni magunkat a helyzetébe, a van barátnő az a baj- nincs barátnő, az a baj problémáját pedig minden férfi ismeri, aki csak élt ezen a planétán. Véleményem szerint az egyik fő elemeznivaló az exek szerepe és megjelenítése, így kezdjünk is azzal.

Az elsőként felbukkanó fickó az egzotikus vetélytársat testesíti meg. Mint kiderül, Ramona (Scott álmainak nője) is csak azért állt össze vele korábban, mert ő volt az egyetlen nem fehér srác a környékükön. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor valaki olyannal kell rivalizálnunk, akikkel egyszerűen lehetetlen, tekintettel annak veleszületett „képességeire” avagy hogyismondjamhogynehangozzzonrasszistának külföldi(lásd: brit akcentus az amerikaiaknál). Itt szembesülünk először azzal a speciális akcióbemutatással, amiről majd később is szó lesz, de nyugodjunk bele, ez már csak ilyen fog maradni a végéig. Érdemes még megemlíteni a jelenet végén szerzett cointokat, amik mint kiderülnek, még a buszra sem elegendőek. Ez tehát az első ex, akivel valljuk be, elég könnyen elbánik Scottunk.

A következő a deszkás színész, aki a sportoló ellenfelet jelképezi. Mit tud tenni csórikám, mikor egy olyan férfi mellett kéne férfiasnak tűnnie, aki kétszer olyan széles és egy fejjel magasabb mint ő, és amellett, hogy kiemelkedő sportoló, egész jó színész is? A hírnév és a bicepsz igen komoly vonzerő (főleg a mai felszínes ismerkedési módszereket ismerve), így hát az ilyen téren nem túl tehetséges Scott igencsak hátrányban van (ismét). Ne felejtsük el, hogy neki az a legnagyobb sportteljesítménye, hogy a gimnazista barátnőjével néha lenéz a játékterembe, és ott ninjásat játszik. Emellett röhöghetünk egy jót a hülye sportolókon és a rendező nagyszerűen utal a „hogyan győzzük le az erősebb ellenfelet ésszel” ősrégi toposzára.

Pilgrim igazából csak egy dologban jeleskedik, vagy legalábbis próbál jeleskedni, ez pedig a zenélés. Egy átlagos, sőt, talán inkább átlag alatti rockbandában játszik basszusgitárosként és néha vokálozni is beszáll, de mint kiderül, nem megy nekik kifejezetten jól. A harmadik ex viszont ebben is felülmúlja őt. Az ostoba, ámde helyes és tehetséges zenész porba döngöli kis barátunkat a basszusgitárpárbajban, ami, ne feledjük el, az egyik legjobban sikerült zenei jelenete a filmnek. A jelenet nagyszerűen tör borsot azon vegák orra alá, akik valami különlegeset remélnek a húsnélküli étrendtől és a lelküket pénzért eladó zenészeknek.

A következő szereplő nem mondanám, hogy a legnehezebben értelmezhető karakter, de nem ad könnyű munkát a lelkes elemzőknek. A nő, mint expasi felbukkanása egyrészt vicces, de Scott számára rettentő megdöbbentő is. Ahogy szembesül azzal, hogy álomnője rengeteg dolgot kipróbált már előtte, kirobban belőle az eddig elfojtott feszültség és bizonyos fokú féltékenység is. Ahogy az ember képes féltékeny lenni szerelmének korábbi kalandjainak résztvevőire, úgy főszereplőnk sem örömmel értesül arról, hogy milyen kikacsintásai voltak Ramonának. Vélhetőleg felmerül benne a félelem érzése is, hogy ő biztosan nem tudja majd ugyanazt nyújtani, mint a hölgy, de kifakadása véget vet románcuknak.

A zenekar közben bejut a helyi tehetségkutató döntőjébe, ahol a Katayanagi ikrekkel kell szembenézniük. Az ikrek az elektronikus zene képviselőiként lépnek fel a tökös garage/punkrockot játszó banda ellen, de erről még később lesz szó. Na, ezek az ikrek azok, akiket nehéz kielemezni. Egyszerre van bennük az első exnél felfedezhető egzotikum (japán származás ugyebár) és a fentebb említett másféle egzotikum, miszerint valami újat akart kipróbálni Ramona (lánnyal- ikrekkel randizni). Őket, minthogy szerepük kimerül a keverőpad nyomogatásában, kénytelen vagyok később megemlíteni, de csak mint a zenei szál elemei.

A főgonosz. A számítógépes játékokban fellelhető elemként itt is megjelenik a boss, de itt a mindenki számára ismerős „big ex”. Az, akit nem lehet sehogyan sem kiégetni párunk múltjából, aki folyamatosan kísért és a legrosszabb esetben megpróbál visszatérni. Ez a szál Scottnál is felfedezhető, de a Gedeon elleni párharc talán még fontosabb. A nagy szerelem, aki azért vonzó a lánynak, mert ugyan a rajongását semmibe veszi, de mikor elfordul tőle, akkor elkezd utána futni -  a valódi életet hiperreálisan leképző és egyben mintegy tükröt állítva elénk nevetségessé tévő szereplő nagyszerűen ragadja meg minden férfi/nő problémáját, aki valaha is szenvedett attól, hogy a másik félnek van egy régi volt nagy szerelme. Mint kiderül a filmből, hiába próbáljuk elpusztítani, nem fog sikerülni. Legalábbis nem egyedül.

Az exek boncolgatása után egy pár szót az egyéb összetevőiről a filmnek: minthogy képregényadaptációról beszélünk, rengeteg olyan megoldással találkozunk, amely mintha a füzetecske lapjairól kerülne elénk. Szó szerint ilyenek Ramona visszaemlékezései az exbarátaira, de érdemes még megemlíteni a képen megjelenő feliratokat illetve a néha feltűnő „BANG!”-eket és  „KROWW!”-okat. A rendező remekül játszik máskor is az osztottképernyő adta előnyökkel, így megalkotva ezzel az utóbbi évek egyik legremekebb vágási/operatőri munkáját prezentáló filmet.

A zene egyszerűen annyira tökéletes, hogy az minimum külön cikket érdemelne. Lévén ez azonban egy hatalmas, összefoglaló jellegű Scott Pilgrim kritika/elemzés, következzen most ez.

A filmzene:

Az albumon, amelyet feltétlenül érdemes letölteni, egyszerre találhatók külön a filmhez írt számok és a már készen kapott muzsikák is. Külön dicséretre méltó a képek zenével való összehangolása illetve az adott hangulatot remekül megragadó számok tökéletes kiválasztása.

Az album a „We Are Sex Bob-.omb” című, rendkívül erős számmal nyit, amely struktúrálisan és hangzásvilágilag teljesen megegyezik a későbbi, általuk énekelt összes számmal. A halálig torzított gitárt remek dobkíséret segíti, illetve majdnem végig hallgatunk valamiféle éneklést, ami vagy vokálozásban vagy rendes éneklésben merül ki.

A „Scott Pilgrim” sem sokban különbözik ettől, azzal a kitétellel, hogy itt női hang énekel, illetve kapunk egy egész kellemes kis szóló-szerűséget, legalábbis egy instrumentális átvezetést.

Az „I Heard Ramona Sing” talán az, amelynek a kezdése mindenkiben megragad, mint annak a pillanatnak a zenéje, mikor a buliban keresed álmaid nőjét/pasiját. Később ugyan kicsit ellaposodik, de még így is az egyik legaddiktívabb szám lesz a lemezről.

Nem úgy, mint a „By Your Side” és az „O Katrina!”. Az egyik csöpögős lassúsága és tötymörgése, míg a második az eddigi számokat is felülmúló primitívséggel. Bár az utóbbi még mindig nagyon jó néha, de hamar meg lehet unni.

Az „I’m Sad So Very Very Sad” és a „We Hate You, Please Die” talán a legfenomenálisabb viccek hordozói mind a filmben mind a filmzenei albumon. Rövidségük miatt sosem lehet őket megunni, és mindig mosolyra fakasztja az embert az egyénieskedő alterbandák paródiája.

A „Garbage Truck” beletartozik az elsőként felsorolt csoportba, tehát az egyszerű, kellemes, dallamos, nem összetett, de mégis ütős, kemény altergaragerock kategóriába.

Sem a „Teenage Dream” , sem a „Sleazy Bed Track” nem tartozik az albumot domináló trackek közé, mindkettő feledhető, a sodrot lassító tényezőként van jelen a korongon. Bár a film adott szituációjába remekül illeszkedtek, valahogyan mégsem illenek bele az összkoncepcióba, ha annak a punk-vonalat vesszük.

„It’s Getting Boring By The Sea”, egy újabb színvonalas de mégsem kiemelkedő garage szerzemény, amelynek stílusa sokban hasonlít a „Black Sheep” című, ezt követő számhoz. Ez a második nagyszerűen mutatja be azt a dallamos, kicsit csillám kicsit nyálas zenét, amely manapság sokszor fut „rock” címszó alatt. Nem véletlen, hogy Scott úgy fogalmazza meg, hogy: „aláírt egy szerződést egy nagy lemezvállalattal, eladta a lelkét, és egy hatalmas ribanc lett”.

A döntőben hallható „Thresold” talán a legbaljóslatúbb az összes szám közül, nem véletlen, hogy ez tud szembeszállni az elektrozajjal, amit az ikrek művelnek. zseniális lábdobok, jól sikerült vokálok, rettentően imádnivaló felvezető szöveg. Ó igen, ez a punk!

Az utolsó két számot már leginkább levezető számként lehet értelmezni, mindkettő szerelmes és boldog. „Anthems for a Seventeen Year Old Girl” és az „Under My Thumb” örök klasszikusa remekül teljesít, mint a happy ending aláfestése.

Összességében? Remek film, ha nem tetszik elsőre, nézd meg még egyszer. Mindenképpen angolul nézzük meg, rengeteg poén csak úgy jön át. A zene remek, a vágás Pazar, az idegesítő főszereplőt meg rengetegszer elverik. És tényleg sokat lehet rajta gondolkozni, hogy mi mire utal és mit akar ábrázolni. Igazi palimpszeszt uzsonnáskosárka!

A film: 15/10

A filmzene a film közben: 10/10

A filmzene külön: 7/10