Sherlock-sorozatkritika

A Guy Ritchie- féle Sherlock Holmes után a BBC-nél is elkészítették a maguk detektívjét, de ők csavartak rajta még egyet: a XXI. századi Londonba helyezték őt és barátját. A britek egyik jó szokása, hogyha sorozatot készítenek, akkor inkább azt preferálják, ha kevesebb de hosszabb részek vannak. Ezt láthatjuk itt is: két éved, hat rész, hatszor másfél óra tömör gyönyör. Lássuk csak.

Már az első rész első jeleneteiben kiderül, hogy itt nem csupán ostoba áttranszformálásról van szó, ahol logikátlanságok egész sora követi egymást és erőltetett kötődések vannak az eredeti novellák és a sorozat részei között. Watson, akit Martin Freeman játszik nagyszerűen, blogot ír, nem pedig naplót. Talán ezzel a példával lehetne legjobban leírni azt, hogy miért is imádjuk ezt a sorozatot. Amit kellett, meghagytak az eredeti formájában, de ha valamilyen mód nyílott rá, hogy modernebbé tegyék a történetet, megtették, de közben hagytak olyan kikacsintásokat, amelyek akkor válnak érthetővé, ha az ember már igazán otthonosan mozog a Doyle-művek világában.

A mű egyik legerősebb pontja a színészek kiválasztása volt. Benedict Cumberbatch remekül hozza a különc nyomozót, aki ráadásul itt megmarad a Conan Doyle féle vonalon, mégis kissé vagányabb, mint a Jeremy Brett által megformált elődje. A nőkhöz való viszonya nem változik, egyedül abban, hogy Irene Adlerhez nem csak intellektuális indokból vonzódik. Sikeresen hozza azt az elsőre megközelíthetetlennek és barátok nélküli alakot, aki a második évad végére annyira a szívünkhöz nő, hogy sokkal jobban fájlaljuk az elvesztését, mint Rober Downey Jr. akcióhősének halálát. Ne feledjük el azt sem, hogy annak ellenére, hogy szegény Benedict valami szívfájdítóan randa, valami olyan kisugárzással és megjelenéssel rendelkezik (plusz ne feledjük el, hogy az öltözködése egész egyszerűen fantasztikus!), hogy egy pillanat alatt elhisszük neki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mikor a köröm méretéből megmondja, hogy hány kutyája van valakinek.

Mellette alakít hatalmasat Martin Freeman, mindenki Bilbója, aki itt is fantasztikusan játssza a rá kiosztott szerepet. Az író által megálmodott alapkoncepcióval összhangban Watson itt igencsak be van fenyítve kedvenc szociopatánk (nem pszichopata, nagy különbség!) által, nem pattog annyit, mint Jude Law vagy Lucy Liu, de mégis sokkal szeretetreméltóbb figura, mint a másik kettő. Aranyos próbálkozásai, hogy barátjának imponáljon, barátnőivel való jelenetei és úgy általában amit leművel, mikor a képernyőn van, minden idők legjobb Watsonává teszi. Még a régi verziónál is jobb, pedig itt nincs is bajsza (még).

Külön érdemes kiemelni a Moriartyt játszó Andrew Scottot, aki annyira túljátssza szerepét, hogy mégis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy ő egy ördögi zseni. Pont a teátrálisság az, ami hihetővé teszi azt az amúgy teljesen irreális feltevést, hogy valaki puszta unatkozásból robbant, gyilkos, öl és rabol keresztül-kasul Anglián. Legjobb jelenetei a két záró epizódban való szereplése - egyszerűen hihetetlen. Olyan gonosz és pszichopata, hogy még a képernyőn keresztül is süt az a gonoszság, ami még a mi Sherlockunkat is megfogja.

Az egyébként feltűnő szereplőkről még érdemes néhány szót szólni. Mycroft egész egyszerűen fantasztikus, olyan elegáns és megfontolt, mintha tényleg ő maga lenne az egész brit kormány, míg Irene Adler egyszerre intelligens és borzasztóan szexi. „Brainy is the new sexy.” Mrs. Hudson pedig pont olyan imádnivaló angol öregasszony, aki tökéletes házvezetőnője főbérlője a két barátnak.

A forgatókönyv nem meglepően, de szintén remek. Az összes részen végigfut a Moriarty-szál, így a második évad fináléja igazán jól van felvezetve. A párbeszédek egyszerre szellemesek, modernek és mégis „Holmesszosak” a rejtvények pedig igazán rejtvényesek. Annak köszönhetően, hogy sokszor mi is látjuk azokat a dolgokat, amiből Holmes következtet, mi is megpróbálhatjuk azt, hogy valamiféle eredményre jussunk a tudott információkból és később, mikor kiderül, hogy végig rossz nyomon jártunk, verhetjük a fejünket a falba. Egyetlen gyenge láncszem fedezhető fel: az első évad második része bizony kilóg lefele az összképből, bár még így is teljesen nézhető.

Az operatőri munka egészen kiemelkedő, néha többször is érdemes megnézni az egészen különleges vágásokat és kameraállásokat. A részek nem bővelkednek akcióban (mármint konkrét lövöldözés vagy robbantások), de mégis folyamatosan érezzük a feszültséget a levegőben.

Ez pedig legnagyobbrészt a zenének köszönhető. Érdemes lenne erre áldozni egy külön kritikát, de mivel sajnos a filmsorozatzene-kritikáknak manapság nincs túl nagy piaca, így itt kell röviden beszámolni arról, hogy miért érdemes letölteni a két évad zenéit külön is.

Az első évad filmzenéi közül igazán kiemelkedőt csak az "Opening Credits" tud nyújtani. A sorozat készítőinek sikerült egy majdnem olyan jól sikerült és biztosra veszem, hogy később még ikonikussá váló zenét megalkotniuk, mint a Granada televízióé volt. A második évadból azonban több is érdemes arra, hogy külön beszéljünk róla.

Az „Irene’s Theme” végre megint egy olyan szám, amit Sherlock valóban játszhat a hegedűjén, ezt szerencsére meg is teszi nekünk a sorozatban. Szívbemarkoló és gyönyörű, remek és kiemelkedő szám.

A „The Woman” és a „Sherlocked” is az Irene-témát bontja tovább, ebben különösen a második jeleskedik. Gyönyörű melódia, ami olyan érzéseket kavar fel az emberben, amit csak a legjobban sikerült és legmelodikusabb komolyzenei darabok szoktak. Hangszerelésileg és minden szempontból egyszerűen olyan gyöngyszemek, amelyekről kár lemaradni.

A „Prepared To Do Anything”- nek leginkább az eleje az, amit a kedves olvasók figyelmébe ajánlanék. A Sherlock és Moriarty közötti végső leszámolást aláfestő zeneként kellően epikus de közben végig ott bujkál az a szomorúság és gyász, amit később érezni fogunk. Ahogy fokozódik a zene és belépnek a fúvósok is, mi is érezzük, ahogy felborzolódik a szőr a hátunkon és a karunkon és kiüt rajtunk a libabőr. Nyugodtan lehetne nevezni az év legjobb filmzenéi közé ezt a számot, olyan fantasztikusan megírt. A később belépő szomorúság és Watson-téma már csak kiteljesíti a gyász érzetét.

Mindenképpen ajánlom mindenkinek a filmzenét is, többszöri hallgatással.

A sorozatot pedig nézésre, angolul, magyarul, mindenképpen lenyűgöző a hang és a poénok is ugyan úgy ülnek mindkét nyelven.

Gratuláció a készítőknek, és várjuk a harmadik évadot!

A sorozat: 10/10

A filmzene: 9/10 

Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim Vs. The World) – kritika

A képregényadaptációk totális térnyerése előtt, 2010-ben jelent meg a Hot Fuzz-t és a Shaun of the Dead- et is jegyző Edgar Wright rendezésében. A geek körökben már elég széles ismertségi körre szert tevő sorozat így elérhetővé vált azok számára is, akik nem rajonganak a képregényfüzetekért, és filmtechnikailag egyértelműen Edgar eddig legjobban sikerült filmje lett.

A történet röviden: Scott Pilgrim, a Torontóban élő srác találkozik élete nőjével de mint később kiderül, ahhoz, hogy megszerezhesse, meg kell küzdenie a lány korábbi barátaiból alakult ligával, ami célul tűzte ki maga elé, hogy irányítsa a lány későbbi szerelmi életét. Hogy hogyan lehet egy ilyen elég egyszerűnek és blődnek tűnő történetből mégis egy rendkívül érdekes, akárhányszor megnézős filmet kihozni, amiben még tizedjére is fel lehet valami újat fedezni? A film leglényegesebb erősségének azt tartom, hogy sikerült megragadni a fiataloknak azt az életérzését, amivel előbb utóbb mindenkinek szembesülnie kell a mai világban.

A karakterrel, aki csak úgy él bele a világba, és amúgy tök átlagos, lehetetlen nem együtt érezni és beleképzelni magunkat a helyzetébe, a van barátnő az a baj- nincs barátnő, az a baj problémáját pedig minden férfi ismeri, aki csak élt ezen a planétán. Véleményem szerint az egyik fő elemeznivaló az exek szerepe és megjelenítése, így kezdjünk is azzal.

Az elsőként felbukkanó fickó az egzotikus vetélytársat testesíti meg. Mint kiderül, Ramona (Scott álmainak nője) is csak azért állt össze vele korábban, mert ő volt az egyetlen nem fehér srác a környékükön. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor valaki olyannal kell rivalizálnunk, akikkel egyszerűen lehetetlen, tekintettel annak veleszületett „képességeire” avagy hogyismondjamhogynehangozzzonrasszistának külföldi(lásd: brit akcentus az amerikaiaknál). Itt szembesülünk először azzal a speciális akcióbemutatással, amiről majd később is szó lesz, de nyugodjunk bele, ez már csak ilyen fog maradni a végéig. Érdemes még megemlíteni a jelenet végén szerzett cointokat, amik mint kiderülnek, még a buszra sem elegendőek. Ez tehát az első ex, akivel valljuk be, elég könnyen elbánik Scottunk.

A következő a deszkás színész, aki a sportoló ellenfelet jelképezi. Mit tud tenni csórikám, mikor egy olyan férfi mellett kéne férfiasnak tűnnie, aki kétszer olyan széles és egy fejjel magasabb mint ő, és amellett, hogy kiemelkedő sportoló, egész jó színész is? A hírnév és a bicepsz igen komoly vonzerő (főleg a mai felszínes ismerkedési módszereket ismerve), így hát az ilyen téren nem túl tehetséges Scott igencsak hátrányban van (ismét). Ne felejtsük el, hogy neki az a legnagyobb sportteljesítménye, hogy a gimnazista barátnőjével néha lenéz a játékterembe, és ott ninjásat játszik. Emellett röhöghetünk egy jót a hülye sportolókon és a rendező nagyszerűen utal a „hogyan győzzük le az erősebb ellenfelet ésszel” ősrégi toposzára.

Pilgrim igazából csak egy dologban jeleskedik, vagy legalábbis próbál jeleskedni, ez pedig a zenélés. Egy átlagos, sőt, talán inkább átlag alatti rockbandában játszik basszusgitárosként és néha vokálozni is beszáll, de mint kiderül, nem megy nekik kifejezetten jól. A harmadik ex viszont ebben is felülmúlja őt. Az ostoba, ámde helyes és tehetséges zenész porba döngöli kis barátunkat a basszusgitárpárbajban, ami, ne feledjük el, az egyik legjobban sikerült zenei jelenete a filmnek. A jelenet nagyszerűen tör borsot azon vegák orra alá, akik valami különlegeset remélnek a húsnélküli étrendtől és a lelküket pénzért eladó zenészeknek.

A következő szereplő nem mondanám, hogy a legnehezebben értelmezhető karakter, de nem ad könnyű munkát a lelkes elemzőknek. A nő, mint expasi felbukkanása egyrészt vicces, de Scott számára rettentő megdöbbentő is. Ahogy szembesül azzal, hogy álomnője rengeteg dolgot kipróbált már előtte, kirobban belőle az eddig elfojtott feszültség és bizonyos fokú féltékenység is. Ahogy az ember képes féltékeny lenni szerelmének korábbi kalandjainak résztvevőire, úgy főszereplőnk sem örömmel értesül arról, hogy milyen kikacsintásai voltak Ramonának. Vélhetőleg felmerül benne a félelem érzése is, hogy ő biztosan nem tudja majd ugyanazt nyújtani, mint a hölgy, de kifakadása véget vet románcuknak.

A zenekar közben bejut a helyi tehetségkutató döntőjébe, ahol a Katayanagi ikrekkel kell szembenézniük. Az ikrek az elektronikus zene képviselőiként lépnek fel a tökös garage/punkrockot játszó banda ellen, de erről még később lesz szó. Na, ezek az ikrek azok, akiket nehéz kielemezni. Egyszerre van bennük az első exnél felfedezhető egzotikum (japán származás ugyebár) és a fentebb említett másféle egzotikum, miszerint valami újat akart kipróbálni Ramona (lánnyal- ikrekkel randizni). Őket, minthogy szerepük kimerül a keverőpad nyomogatásában, kénytelen vagyok később megemlíteni, de csak mint a zenei szál elemei.

A főgonosz. A számítógépes játékokban fellelhető elemként itt is megjelenik a boss, de itt a mindenki számára ismerős „big ex”. Az, akit nem lehet sehogyan sem kiégetni párunk múltjából, aki folyamatosan kísért és a legrosszabb esetben megpróbál visszatérni. Ez a szál Scottnál is felfedezhető, de a Gedeon elleni párharc talán még fontosabb. A nagy szerelem, aki azért vonzó a lánynak, mert ugyan a rajongását semmibe veszi, de mikor elfordul tőle, akkor elkezd utána futni -  a valódi életet hiperreálisan leképző és egyben mintegy tükröt állítva elénk nevetségessé tévő szereplő nagyszerűen ragadja meg minden férfi/nő problémáját, aki valaha is szenvedett attól, hogy a másik félnek van egy régi volt nagy szerelme. Mint kiderül a filmből, hiába próbáljuk elpusztítani, nem fog sikerülni. Legalábbis nem egyedül.

Az exek boncolgatása után egy pár szót az egyéb összetevőiről a filmnek: minthogy képregényadaptációról beszélünk, rengeteg olyan megoldással találkozunk, amely mintha a füzetecske lapjairól kerülne elénk. Szó szerint ilyenek Ramona visszaemlékezései az exbarátaira, de érdemes még megemlíteni a képen megjelenő feliratokat illetve a néha feltűnő „BANG!”-eket és  „KROWW!”-okat. A rendező remekül játszik máskor is az osztottképernyő adta előnyökkel, így megalkotva ezzel az utóbbi évek egyik legremekebb vágási/operatőri munkáját prezentáló filmet.

A zene egyszerűen annyira tökéletes, hogy az minimum külön cikket érdemelne. Lévén ez azonban egy hatalmas, összefoglaló jellegű Scott Pilgrim kritika/elemzés, következzen most ez.

A filmzene:

Az albumon, amelyet feltétlenül érdemes letölteni, egyszerre találhatók külön a filmhez írt számok és a már készen kapott muzsikák is. Külön dicséretre méltó a képek zenével való összehangolása illetve az adott hangulatot remekül megragadó számok tökéletes kiválasztása.

Az album a „We Are Sex Bob-.omb” című, rendkívül erős számmal nyit, amely struktúrálisan és hangzásvilágilag teljesen megegyezik a későbbi, általuk énekelt összes számmal. A halálig torzított gitárt remek dobkíséret segíti, illetve majdnem végig hallgatunk valamiféle éneklést, ami vagy vokálozásban vagy rendes éneklésben merül ki.

A „Scott Pilgrim” sem sokban különbözik ettől, azzal a kitétellel, hogy itt női hang énekel, illetve kapunk egy egész kellemes kis szóló-szerűséget, legalábbis egy instrumentális átvezetést.

Az „I Heard Ramona Sing” talán az, amelynek a kezdése mindenkiben megragad, mint annak a pillanatnak a zenéje, mikor a buliban keresed álmaid nőjét/pasiját. Később ugyan kicsit ellaposodik, de még így is az egyik legaddiktívabb szám lesz a lemezről.

Nem úgy, mint a „By Your Side” és az „O Katrina!”. Az egyik csöpögős lassúsága és tötymörgése, míg a második az eddigi számokat is felülmúló primitívséggel. Bár az utóbbi még mindig nagyon jó néha, de hamar meg lehet unni.

Az „I’m Sad So Very Very Sad” és a „We Hate You, Please Die” talán a legfenomenálisabb viccek hordozói mind a filmben mind a filmzenei albumon. Rövidségük miatt sosem lehet őket megunni, és mindig mosolyra fakasztja az embert az egyénieskedő alterbandák paródiája.

A „Garbage Truck” beletartozik az elsőként felsorolt csoportba, tehát az egyszerű, kellemes, dallamos, nem összetett, de mégis ütős, kemény altergaragerock kategóriába.

Sem a „Teenage Dream” , sem a „Sleazy Bed Track” nem tartozik az albumot domináló trackek közé, mindkettő feledhető, a sodrot lassító tényezőként van jelen a korongon. Bár a film adott szituációjába remekül illeszkedtek, valahogyan mégsem illenek bele az összkoncepcióba, ha annak a punk-vonalat vesszük.

„It’s Getting Boring By The Sea”, egy újabb színvonalas de mégsem kiemelkedő garage szerzemény, amelynek stílusa sokban hasonlít a „Black Sheep” című, ezt követő számhoz. Ez a második nagyszerűen mutatja be azt a dallamos, kicsit csillám kicsit nyálas zenét, amely manapság sokszor fut „rock” címszó alatt. Nem véletlen, hogy Scott úgy fogalmazza meg, hogy: „aláírt egy szerződést egy nagy lemezvállalattal, eladta a lelkét, és egy hatalmas ribanc lett”.

A döntőben hallható „Thresold” talán a legbaljóslatúbb az összes szám közül, nem véletlen, hogy ez tud szembeszállni az elektrozajjal, amit az ikrek művelnek. zseniális lábdobok, jól sikerült vokálok, rettentően imádnivaló felvezető szöveg. Ó igen, ez a punk!

Az utolsó két számot már leginkább levezető számként lehet értelmezni, mindkettő szerelmes és boldog. „Anthems for a Seventeen Year Old Girl” és az „Under My Thumb” örök klasszikusa remekül teljesít, mint a happy ending aláfestése.

Összességében? Remek film, ha nem tetszik elsőre, nézd meg még egyszer. Mindenképpen angolul nézzük meg, rengeteg poén csak úgy jön át. A zene remek, a vágás Pazar, az idegesítő főszereplőt meg rengetegszer elverik. És tényleg sokat lehet rajta gondolkozni, hogy mi mire utal és mit akar ábrázolni. Igazi palimpszeszt uzsonnáskosárka!

A film: 15/10

A filmzene a film közben: 10/10

A filmzene külön: 7/10