Farkas (Wolverine) - filmkritika

Az új filmötletektől (és a bennük rejlő potenciális bukástól) rettegő Hollywood úgy tűnik, hogy egyértelműen a mellett tette le a voksát, miszerint csak jól bejáratott neveket fognak futtatni. Ez leginkább akkor szúr szemet, mikor megnézzük a 2014-es „új” filmeket: kapunk 300 kettőt (!), Need For Speed-et, Pókember kettőt, Így neveld a sárkányodat kettőt, Supermant és Batmant egyszerre, valami tucatnyi Bosszúálló filmet illetve az X-men univerzum egy újabb darabját. Az, hogy ennyire egyértelműen zár az új ötletek felé az álomgyár, azt is előrevetíti, hogy ezek a sorozatok sem próbálnak majd egyediek lenni, mert az emberek nem azért fognak beülni egy filmre, mert minőségre vágynak, hanem mert azt akarják látni, amit előző évben is – legalábbis a stúdiók szerint. A tavalyi Wolverine/Farkas film is ebbe a csapdába esett bele- illetve amit újított, az rosszul sült el.

Az alaptörténet viszonylag egyszerű: a visszavonult, mizantróp Farkas (Hugh Jackman) az erdőben tengeti napjait, mikor eljön érte az egzotikus fejformájú Yukio (Rila Fukushima), hogy elvigye őt Japán leghatalmasabb urához, akit még a második világháború alatt Logan megmentett. Az öreg Yashida (Hal Yamanouchi) már a halálán van, ezért főhősünk elvállalja az utazást, hogy elbúcsúzzon tőle. Mikor azonban megérkezik, kiderül, hogy a helyzet sokkal összetettebb, mint gondolta volna. Az öreg felajánlja, hogy halandóvá teszi, pontosabban, hogy átadhatja neki (a vén iparmágnásnak) a halhatatlanságot. Farkas természetesen azért ezt nem vállalja, ellenben azt igen, hogy megvédi az öreg unokáját, Marikot (Tao Okamoto), akit a vénember szerint támadás fenyeget. E közben a karmos mutáns folyamatosan rémeket lát, a korábbi részekből ismert Jean Grey (Famke Janssen) folyamatosan feltűnik álmában egy indokolatlan fehér dresszben. Így tehát összesen három nő között őrlődik az embertelenül kigyúrt Jackman, amikor beüt a krach, az öreg meghal, a temetésén a jakuza megpróbálja elrabolni az unokát, akit természetesen megment a hebrencs hős. Közben elkezd legyengülni, öngyógyító képessége egyre kevésbé funkcionál és testi erejében sem bízhat annyira, mint korábban. Még egy nő feltűnik, a „Vipera” (Svetlana Khodchenkova), aki szintén mutáns és annak ellenére, hogy ő a legjobb nő a filmben, gonosz. Alapfelállásnak nem lenne rossz, főleg nem egy szuperhősfilmhez képest, de sajnos a film alkotói egy-két helyen igen csúnyán mellényúltak, és így alulmúlták az X-men filmek eddig viszonylagosan magas színvonalát.

Elsőre a történetvezetésről, csavarokról, fordulatokról. Röviden: iszonyatosan kiszámíthatóak. Néhány jelenetben annyira helyzetidegen párbeszédek hangzanak el, hogy egyértelmű, hogy később még szerepük lesz. Ilyen példának okáért az atomrobbanás utáni jelenet, ahol a hálás katona megmentőjének akarja adni a kardját, aki azt egy kézbe fogja, de a haláltól megmentett japán így szól: A japán kardot két kézzel kell fogni. Mi a halál! Természetesen ez vissza fog köszönni, hol máshol, mint a végső leszámolásban is, mint ahogy ilyen jelenet az is, mikor Japán leggazdagabb örökösnője megjegyzi, hogy iskolai versenyt nyert tőrdobásból (??). A csavar a film végén  tízes skálán mondjuk hatos, ami annak fényében, hogy lényegében ez az egyetlen igazán váratlan fordulat, igen gyenge filmet feltételeztet.

Sajnos a történethez kapcsolódóan meg kell jegyeznünk azokat a hatalmas lyukakat is, amelyeket a forgatókönyv hagyott a sztori vásznán. Számomra felfoghatatlan, hogy a japán belügyminiszter medencébe dobása hogy maradhatott retorziók nélkül, illetve maga a fickó hova tűnt el ez után a történetből, a nagypapa miért akarta fia helyett unokájának juttatni a céget, illetve hogy mi a jó halálért kell két kézre fogni a szuperrobot japánkardját ahhoz, hogy elkezdjen izzani?!?!  Ehhez társul még a tucat-akciófilmek legbénább kliséje, az, hogy a menekülők az üldözőket egyszerűen képtelenek lerázni, valahogyan mindig a nyomukra akadnak, még akkor is, ha az égegyvilágon senki sem látta, hogy hova mennek. Ennél már csak egy komikusabb jelenet van: mikor Logan önmagán kezd el szívműtétet végrehajtani, úgy, hogy felmetszi a gyomrát és benyúl a belsőségeibe, hogy megoperálja magát. 

Ezt követően mellette elkezdenek harcolni, arrébb lökik a röntgent, így Farkas teljesen vakon turkál saját magában, míg mellette a furcsa fejformájú anime csaj harcol egy már megmérgezett, így érthetetlenül feltámadt fickóval. Erre jön még rá az a rész, ahol a „Fekete Klán” minden tagja kötéllel felszerelt nyílvesszővel lövöldöz Loganra, aki sündisznóként esik össze a titkos erőd lábánál (titkos erőd. komolyan?). És sajnos nem hagyhatom megjegyzés nélkül a vonat tetején zajló párharcot sem, ami pont olyan, mint egy 2D-s telefonos játék, ahol néha fel kell ugrálni a táblák elől. Egy tipp a készítőknek: ez filmben nem működik. Mikor megláttam, egy darabig el sem hittem, hogy erre elpazaroltak öt percet, ez majdnem olyan, mintha a Torpedóból filmet csináltak…ja, az is megtörtént.

Az operatőri munkával semmi különösebb gond nincsen, sőt, vannak kifejezetten jó képek is. A helyzet a filmzenével ugyan hasonló. Korrekt munka lenne, a filmhez kifejezetten hozzátesz, de külön eléggé élvezhetetlen, főleg a miatt, hogy nem található benne egy kifejezett motívum, amire az egész felépülne, így az album inkább olyan mint egy montázs, nem pedig mint egy kész egész.

Összesítve elmondhatjuk, hogy a film sajnálatos módon mélyen alulmúlja a sorozat eddigi részeit, nem teljesíti be feladatát (miszerint közelebb hoz minket Logan személyiségéhez), ő maga sem tud meg többet magáról, az egész olyan, mintha a Halálos iramban széria egyik része lenne: béna alapsztori, másik városban. Hugh Jackman persze hozza a kötelezőt, macsó és férfias és néha rettentően szomorúan néz, de még ez sem indok arra, hogy hogyan tudta lefektetni Marikot, akit körülbelül egy napja ismert és addig a csaj le akarta koppantani. Aki nagyon szereti a szuperhősös filmeket, még annak sem tudom ajánlani, mert ebben körülbelül annyi a szuperhős, mint egy macisajtban, a többi része pedig kifejezetten gyenge.

4/10

Árnyjáték (A Game Of Shadows) - filmzenekritika

Az előző részhez hasonlóan ez a munka is nagyszerűen sikerült. A főbb szereplők sem cserélődtek, így ismét Hans Zimmer ült a zeneszerzői székbe, hogy valamivel feldobja az akciókalandokat.  Sikerült neki? Felülmúlta korábbi önmagát? Lássuk csak szépen sorjában.

Az I See Everything egy intró, amely a legalapabb, már az előző részből ismert Sherlock-motívumot mutatja be zongora által prezentálva.

A That is My Curse is már kicsit tovább megy, mind hosszúságban, mind új ötletekben. A vészjósló, mélyben dübörgő vonósok mellett feltűnik egy fuvola és valami egyéb, mélyebb fúvóshangszer is, majd ezek együtt szólalnak meg. A következő számhoz egy igen felemelő végkifejlettel jutunk el. Alakul ez.

A Tick Tock címéhez híven a sakkóra kattogásával indít, amely végig a háttérben szólni fog. A baljóslatú felvezetés nagyon ügyesen lett megvalósítva, a számok is fantasztikusan folnyak egymásba, mintha csak egy nagy mű lenne az egész. Az első percekben még a feszültségfokozás folytatódik, de aggódjunk, a katarzis már egészen közel jár, és a szám több mint nyolc perces játékideje ad a kibontakozásra időt. 1.40-nél meg is érkezik az új dallam, ami kicsiben hajaz a Karib-tenger kalózai filmzenéjére, de a nagy felbuzdulásnak hamar vége szakad és ismét hallhatjuk a tik-takot. Az óra azonban új motívumhoz vezet minket. Lelkesítő, dinamikus, fülbemászó rész ez, amelyet főleg a vonóshangszerek dominálnak. Az egész albumban megfigyelhető az, ahogyan együtt dolgoznak a vonósok és a fúvósok, sokkal inkább, mint az első részben. A fokozódó izgalom mellé a szám közepén kapunk igazán a film hangulatát idéző részletet, ahol aztán idővel a cintárnyér is zúzni kezd. Az újabb elhalkulás majd tiktak után még egy cimbalom is megszólal, a dallam folyamatosan száguldozik a magas és mély hangok között. 

A háromba szabott Shadows track harmadik fele, a Chess talán a leggyengébb az összes közül. Itt egy furcsán hamis trombitaszóval kezdünk, majd elkezdenek a Sherlock-motívum hangjai felhangzani, szépen lassan, feldarabolva. A szám szinte egészében csak feszültségfokozást hallunk, amit önálló zeneként értékelni igen nagy kihívás, sőt inkább lehetetlen.

It’s So Overt It’s Covert a Sherlock formulát hozza elénk kellőképp felhígítva, kissé részegesen. Itt már hallatszódnak a később kiteljesedő cigány dallamok hatásai, de még teljesen felismerhető az előző részhez alkotott motívum.

Romanian Wild. Egy teljesen tradicionális cigánynóta, hegedűszó, kancsódobolás, minden ami kell. Cimbalom. Akár a Dankó Rádión is szólhatna, annyira originál. Hatásos kis szám, talán a legenergikusabb az albumról.

Did You Killed My Wife? –kérdezi Watson belassulva, kissé kótyagosan az előző esti buli után. A kicsit mexikói hangulatú trombiták uralta szám nyugis, dallamos, kellemes, de nem hagy bennünk semmilyen különleges emléket.

He’s All Me Me Me- ismét a népzenei vonal erősödik egy számmal, annak ellenére, hogy lényegében ismét a Sherlock-téma tűnik fel, csak éppen kicsit feltúrbózva az eddig nem túlhasznált hangszerek által.

The Mycroft Suite folyamatosan arra emlékeztet, hogy micsoda csalódás volt nekem Sherlock bátyja mind a filmvásznon mind pedig zeneileg. Annyira kisstílű és játékos ez a dallam, hogy semmiképp sem festi le hűségesen azt az embert, aki egy személyben önmaga a brit kormány. Jelentőségét csökkentették, és ez zeneileg is megjelenik.

Következik az album legerősebb száma, amely a film legerősebb jelenete alatt csendül fel: To the Opera! A Hans Zimmer szerezte zene és a Don Giovanni fantasztikus mixelése egyszerűen fantasztikus lett, az opera vidámabb részeit remekül váltják fel a vészjósló taktusok míg mikor már az opera is drámába fordul, a hatás leírhatatlan.

A Two Mules for Sister Sara-t már a Django Unchainedben is hallhattuk, itt egy kicsit vidámabbra vették a figurát a zeneszerzők, néhány apróbb plusz-dallamot is belecsempésztek, amik a képekkel együtt nagyszerűen működnek.

A Die Forelle remixelt verziója valami egészen érdekes, de közben rémisztő is. És itt a rémisztő alatt ijesztőt értek, mivel a hozzáadott hanghatások azokra a hanghatásokra hajaznak, amiket a filmekben akkor szoktak használni, mikor valaki drogos befolyásoltság alatt áll. Ezzel szöges ellentétben áll az eredeti szám vidám gondtalansága, de itt kevésbé jól jön ki, mint a To the Opera!-nál.

Zu viele Füsche für euch Hansel, egy klasszikus akciófilmzene. Dinamikus, nem túl érzelmes, inkább a pörgős ritmusok, mint a gyönyörű melódiák dominálnak. Semmi különös, millió ilyet hallottunk már, nem nagyon tud újat nyújtani.

A végső csavar alatt hallható The Red Book megérdemli a második legjobb szám címét a lemezen, ügyesen kombinálja a szépet az energikussal és egy olyan számot hoz össze nekünk, ami tényleg az album egészének a leírásaként is értelmezhető. Szinte tökéletes, bár az itt is fellelhető fölvezetés már kezd kicsit unalmas lenni az album tizenharmadik száma tájékán.

Ki tanít kit?

A Moral Insanity, a zuhanást aláfestő zene nem túlságosan súlyos darabja a soundtracknek, nem is érdemes róla túl sokat beszélni. Hozza az eddigi (elég közepes) színvonalat, de semmit nem tesz hozzá.

Memories of Sherlock. Alap téma, szomorú zongorapöntyögéssel. Itt Watson is ügyesen játszik a filmben, a zene is jól fest alá, elég szomorú és könnyfakasztó ahhoz, hogy egy pillanatra mi is megsajnáljuk a nagypofájú detektívet akciófigurát.

De szerencsére következik a The End?, amely lerántja a leplet a nagy titokról, nem is halt meg, ne aggódjunk. Mivel mással tudná ezt kifejezni a zeneszerző, mint a klasszikus dallammal, ami egyébként nagyon kellemes felüdülés a sok hangulatfokozás és felvezetés után. Végre hallhatunk valami igazán dallamosat, kétségtelenül hatásos lezárás.

Legalább annyira, mint amennyire kétségtelenül gyengébb lett ez a lemez, mint az előző. A rengeteg hangulatfokozó "zene" csak csökkenti a lemez zenei értékét, bár a filmben nagyon jól mutatott. Hans Zimmer nem túl sokat újított, használta a jól bevált receptet illetve egykét régi klasszikust remixelt, amiből az egyik sikerült (Don Giovanni). Reméljük, ha lesz harmadik, akkor valami egyedibbet fog villantani.

6/10

A következő rész az amerikai Elementary sorozat első részét fogja darabokra szedni.

Sherlock Holmes- Árnyjáték (A Game Of Shadows) – kritika

Az első rész sikere után egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX. századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől, lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.

A főszereplők terén nem történt túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.

Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.

Watson megházasodott, de jellemén ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”, visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk, akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest: megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben, céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy Tony Stark szerepét.

Az előző film Bond-lány szerepét most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki, hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból  (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt tehát egyel gyengébb lett a film.

És végül talán a legnagyobb probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon). 

Engem külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 

Na és a látványvilág? Hát az ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést tudnám felhozni leginkább.

Történet? Itt érződik leginkább a második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább – mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!) cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen (amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.

De ez nem egy rossz film. Sőt, akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre, ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és visszaemlékezésről.

Külön gondolkodni való: miért Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?

De valami mégsem stimmel. A nagy rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.

Ugyanaz, mint az egynél:

Ha akciófilm: 10/10

Ha Sherlock Holmes film: 4/10

Folytatás az adott rész filmzenéjével.

Sherlock Holmes- kritika

Guy Ritchie rendezi, Robert Downey Jr. a főszereplő, Jude Law pedig Dr. Watsonként remekelhet. Sajnos a film mindenkinek csalódást okozott. Annak, aki egy Blöff-szerű csavaros alkotásra számított, azért, annak, aki egy igazi Sherlock Holmesra, annak azért, végül pedig annak is, aki egy rossz filmre számított- mert nem az.

Nézzük mit kapunk, ha megnézzük a 2009-es Sherlock Holmest. Ami elsőre a legszembeötlőbb: a látványvilág. Guy Ritchie filmjeire eddig sem lehetett panasz, de itt aztán igazán le a kalappal. A lassítások fantasztikusan néznek ki, ezt kár is lenne tagadni, az alatta futó narráció pedig kellően hatásvadász. A film végig sötét képekkel operál, a visszaemlékezéseknek és megfigyelt részleteket is külön stílus jellemez. Bár kicsit hipster-instagram hatásúak néha ezek az effektek, de egész egyszerűen leesik az ember álla, ha megpillantja őket.

Másodjára nézzük a történetet. Nagyon biztatóan indul a film. Gyönyörű képek, Sherlock fantasztikus megfigyelőképességét felhasználva verekszik egy jót, majd lesiet egy lépcsőn. Eddig tökéletes. Az eredeti regényben is frenetikus bokszoló Holmes, így nem mondhatjuk azt, hogy nagy lenne az eltérés az alapanyagtól. Majd megérkezik Watson. És itt beindulnak a változtatgatás kerekei.

Holmes elfelejti a revolverét. Sherlock nem szokott olyan dolgokat elfelejteni, amik a munkájához kapcsolódnak, így ha a revolverre szüksége lett volna, nem Watson fogja utána hozni. Itt már gyanús, hogy valami máshogy lesz.

A vicces megszólalások, amelyek már itt elkezdődnek a két főszereplő között. Holmes már az eredetiben is ugratta barátját, de semmiképp sem a legdrámaibb szituációban és főleg nem akkor, miközben egy nő meg akarja magát ölni egy késsel.

A harc közbeni színpadias mozdulatok, amik ugyan jól néznek ki, de cseppet sem jellemző Holmes céltudatos jellemére. Nem fogja megpörgetni még háromszor a botot, ha már egy pörgetés után is be tudja törni vele a rosszfiú orrát.

De továbblépve ezekről a „nem annyira zavaró, de kicsit idegesítő” hibákról, nézzük, hogy milyen változások történtek a karakterekben az eredeti műhöz és Jeremy Brett féle változathoz képest.

Holmes elvesztette eleganciáját. Néha úgy vánszorog a földön, mint egy állat, Watson pedig mosdatlanságát veti szemére egyik vitájuk alkalmával. Gondolkodása is lecsökkent a verekedésben hasznosítható tudásra (hova, mikor, mekkorát kell ütni és mennyi ideig tart majd a felépülés) illetve a tények megfigyelésére. Szuperhős voltához igazodva a drogról szó sincs, cserébe viszont minimum akut alkoholista és felgyülemlett agresszióját a kocsma illegális bokszmeccsein éli ki, ahol önmagára fogad. A szerzett pénzt meg természetesen elissza. Ne feledjük el azt sem, hogy Irene-al való kapcsolata is sokkal testibb viszonylatban köszön vissza. 

És hátramaradt a legfelháborítóbb: Holmes bunkó Mrs. Hudsonnal szemben! Ez jelzi azt, hogy mekkorát változott a karakter jelleme.

Dr. Watson. Jude Law remek színész, ezt több filmben is bizonyítja (személyes kedvenc: Gattaca) és itt is ügyesen mozog a rá kiosztott szerepben. De milyen is a rá kiosztott szerep? Az eddig megszokottól eltérően itt nem egy behódoló, butácska Watsont kapunk, aki barátja krónikásaként éldegél. Nem, nem. Itt egy olyan doktort kapunk, akinek már elege van a másikból, el akar költözni a Baker Street-i lakásból és feleséghez szeretne végre menni. Sokkal tökösebb lett, egy olyan szereplő, aki képes sarokba szorítani Sherlock Holmest is. Verekedésben társával majdnem egyenrangú, a nőkkel nagyobb szerencséje van, több önbecsülése van, mint barátjának (ő egyszer sem fetrengett a padlón részegen) és attól sem kell tartani, hogy egyszer néma maradna egy verbális párbaj során.

Irene Adler egy bombanő lett, aki elsődlegesen nem elméleti síkon mozgatja meg Sherlockot. Mint azonban kiderül, ő is csak egy báb a nagy főellenség kezében, aki a második részhez fogja majd az alapanyagot szolgáltatni. Mivel nincs kifejezetten túl sok szerepe ebben az epizódban, így hát lássuk is a sötét oldalt.

Ami majdnem teljes egészében a jó Lord Blackwoodból áll. Szándékos vicc, vagy véletlen egybeesés, de a Mark Strong által megformált figura sokkal inkább hasonlít Sherlock Holmesra (az eredetire és a Jeremy Brett- félére is), mint Robert Downey Jr. XIX. századi James Bondja. Nem piszkolja össze a kezét, más dolgozik helyette, gyilkosságait jól átgondolja, remekül kivitelezi és szeret játszadozni az ellenfelével. És nem mellesleg rendelkezik egy jó adag teátrális érzékkel, amivel összehangolja bűneseteit. Remek karakter, kiváló megformálás, számomra a legjobban eltalált fickó az egész filmben.

Van ugyan néhány apróbb hiba, de ezek valóban csak aprók. Először is, mikor a mészárszékre mennek, hiába gázolnak derékig a vízben, mikor egy perccel később körülnéznek bent, már egy csepp víz nem sok, annyi sincs rajtuk. Másodjára pedig: Irene Adler egy világmegmentő akcióra miért magassarkú csizmában megy? Egy nemzetközi kalandornő, aki képes lemenni a londoni csatornákba verekedni és futkorászni egy öt centi magas sarokkal..minimum érdekes.

Összességében egy nagyon jó akciófilm, jó csavarral a végén, ügyes ötletekkel és remek színészekkel. Egy probléma van vele: hogy nem Sherlock Holmes. Ez James Bond és Robert Downey Jr. keveréke, aki a viktoriánus Londonban játszik önjelölt igazságosztót.

Sherlock Holmes filmként: 5/10

Akciófilmként: 8,5/10

A következő rész a film zenéjét fogja boncolgatni.