Elementary (Sherlock és Watson) – kritikán alul

,avagy ilyen szutyokrossz Sherlock feldolgozást még nem hordott a hátán a föld

Töredelmesen bevallom, csak az első részt láttam ebből a sorozatból, de mivel egyszer élünk, kevés időnk meg túl drága ahhoz, hogy ilyen szutyokra pazaroljuk, ezért annak érdekében, hogy az olvasóknak időt spóroljak, lássuk hát, miért borzalmas a Sherlock amerikai változata. (A kritika olvasása legalább nem emészt fel 45 percet, mint egy rész megnézése, bár tele lesz személyeskedéssel és szubjektív véleményformálással.)

A Sherlock című remek brit tévésorozat után az amerikaiak is úgy gondolták, hogy elkészítik a maguk változatát. Ezt nyilván az amerikai közönség igényeire kellett formálni (ennek módszerét remekül kiparodizáló sorozat: Episodes), így lett belőle az a borzalom, amit a nézők elé toltak: Modernizáltuk Holmest!- felkiáltással.

Nézzük a pozitívumokat: a cím ügyesen lett kiválasztva, legalábbis az angol. Vége.

És a negatívumokra váltva: először is lássuk a szereplőket, akik a magyar címben mindketten címszereplővé avanzsáltak. Először Watson tűnik fel a vásznon, és mint kiderül, itt is nagyobb szerepet kapott, csakúgy, mint a Jude Law által megformált alteregója (főleg az Árnyjátékban).

A legmeglepőbb fordulat ebben a változatban, hogy a jó öreg, megfontolt, kissé lassú de mindenképpen szeretetreméltó Watson egész egyszerűen egy nő lett! Kínai nő. Lucy Liu egy olyan volt sebészt játszik, aki véletlenül annak idején megölte egy betegét (hol van itt már a háborúban részt vett, kitüntetett orvos?) és ezért a mentorkodásba menekül. Karaktere az első részben elég érdekesen van megjelenítve: ahhoz képest, hogy mi lenne a dolga, elég egyszerűen beleegyezik a különc Sherlock mindenféle marhaságába, vele tart nyomozni és végeredményben ő oldja meg az ügyet. Itt sem a behódoló Watsont kapjuk meg, folyamatosan visszaszólogat a pimasz detektívnek és nem hagy bennünk kétséget a felől, hogy később lett itt még csörte közöttük.

Apropó, visszaszólogatásak: a Sherlock című sorozat intelligens ugratásaiból itt csak a kifejezetten bunkó, alpári oltogatások maradtak meg (igazodjunk ugyebár a nézőkhöz…), a Holmes álnéven futó karakter pedig összes megmaradt, még el nem szívott megfigyelőképességét arra használja fel, hogy a mentorát megszívassa. Első megjelenéséhez kapcsolódnak a legfurcsább dolog, pedig később is lesznek még dolgok. Az amerikai detektívnek tetoválásai vannak és ami még különösebb, szado-mazo szexszel tölti idejét. Nem akarom megkérdőjelezni az alkotók épelméjűségét, de kénytelen vagyok, mivel olyan szinten írták át a karaktert, hogy az már teljesen függetlenedett Conan Doyle-i eredetijétől és önálló életre kelt. Holmes a munkájával van eljegyezve, az egyetlen nő, aki megmozgatja fantáziáját, az Irene Adler, és ő is csak intellektuális szinten. Itt már nem is adaptációról beszélünk, hanem egy olyan sorozatról, ami új karaktert alkotott, egy Monkot egy ismert névvel, akitől ráadásul a legalapvetőbb jellemvonásait is elveszik. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekre ugrik, hogyha valaki addig alakítgatja, amíg már felismerhetetlenné válnak, de még mindig azon a néven futnak, amin az eredeti zseni megalkotta őket. Nekem ilyen példának okáért a Seven Nation Army gagyi popfeldolgozásai, az Eragon elcseszett adaptációját és a Sherlock Holmes ezen változata. Az eredeti soha nem mondana ilyet Watsonnak (főleg nem az első közös ügyüknél): „Össze vagyok zavarodva Watson” , ezen kívül néhány igazán nyálas és balul elsült szövegeket nyom, mint példának okáért: „Tudom, hogy jó nyomozó lenne magából Watson.”

És különben is: MÉHÉSZKEDÉS? MINT HOBBI?! Ez annyira nevetséges, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a forgatókönyvírók komolyan gondolták. Csak képzeljük el a jelenetet: Holmesnak kéne egy új hobbi. Mondjuk méhészkedés? Mekkora ötlet, megy a filmbe! Mi a jó édes hétszázát gondoltak? Szánalmas hulladék.  Közben természetesen a nyomozói módszerei sem maradtak sértetlenek: mint már említettem, képességei megkoptak, energiáit lefoglalja Watson szívatása, így a nyomozást inkább intuíció alapján vezeti.

„Vezeti.” Watson hasznosabb tagja a kis különítménynek, mint ő egyedül. Különben is, olyan logikátlanok azok a következtetések, amiket levon, hogy a legrosszabb ponyvakrimikben is csak vészötletként kerülnének bele. A nyomozó mozgása több mint komikus, mintha egyszerre próbálná Robert Downey Jr. vicces mozdulatait és egy robot mozgáskordinációját összehangolni, amiből egyszerűen annyira nevetséges ötvözet jön létre, hogy azt látni kell.

2:08-nál a megfordulást érdemes figyelni

Mellesleg a történet is tele van lyukakkal. Hogy a vérbe vette rá a férfi, hogy a felesége pont olyan alakúra műttesse át magát, mint a korábban meggyilkolt nő? Miért tette be a gyilkos a nőt a pánikszobába? Miért vitte el a gyűrűt? Miért éli valaki újra gyilkolási vágyát szteroidoktól? És különben is: honnan tudja egy volt elítélt, hogy a rizsbe tett telefon újra használható lesz? Az egész egy elhibázott marhaság.

A zenéről: a zenék pocsékok. A béna popdaloktól elkezdve a legbénább horror-kliséket másoló „feszültségfokozó” vinnyogásig minden borzalom fel lett vonultatva. Hát nem a zenéi mentik meg ezt a sorozatot, ahogy a színészei sem, akik mindketten pocsékok és ahogy a forgatókönyvírók sem, akik voltak akkora majmok és KIHAGYTÁK MRS. HUDSONT a sorozatból.

Egyszóval borzalmas. Ráadásul borzalmasan hosszú is ahhoz képest, hogy milyen rossz. 45 perc, amit az életedből vesztegetsz el. Ne tedd. Pocsék próbálkozás.

1/10

Folytatás a jóval jobban sikerült Sherlock című sorozattal.

300- filmkritika

avagy hogyan tegyünk mindenki számára könnyen emészthetővé a történelmet?

Elképesztő stílusbravúr, a mozi igazi kihasználása, fantasztikus újragondolás. Ilyen, és ezekhez hasonló kritikák alkották a zömét a 300 című filmről szóló írásoknak. Én magam megjelenése után pár hónappal láttam a filmet, és már akkor is szörnyen primitívnek tartottam, ám mégis rászántam magam, hogy a friss élmény kedvéért újra végigküzdöm ezt a közel két órát. Friss élmény, friss kritika. Amint a kamera végleg elköszönt a véres sündisznókká változott spártaiak tetemétől, és végighallgattam a talán eddigi legsablonosabb lelkesítő beszédet, úgy éreztem, megérett az idő, hogy leírjam azt, ami egész idő alatt fogalmazódott meg bennem.

Ez a film a közönséghajhászás teljes győzelme a történelem felett. Az agyondicsért film világszerte kasszasikernek bizonyult, és bár volt rengeteg ember, akiből negatív érzéseket váltott ki, mégis azok voltak többségben, akik ezt a filmet remekműnek tartják. Merthogy ez a film nem tanítási céllal készült, hanem szórakoztatásra, illetve kikapcsolódásra. De ez a film nem szórakoztat – sokkal inkább elborzaszt.

Az egydimenziós szereplők csak az egyik probléma, de elég fontos hiba. Egy film ne a látványról szóljon (bár azóta kiderült az Avatarral kapcsolatban is, hogy a bevételi sikereket nem a drámák fogják elérni), hanem a szereplőkről. Legyen jellemfejlődés, karakterábrázolás – de itt még a főszereplőnek is egyetlen oldala van. A főszereplő is, Leonidasz is, még a szerelmével (?) is arról beszél, hogy vajon hogyan állítsa fel a katonáit, majd minden átmenet nélkül vad szeretkezésbe kezdenek. Természetesen az aktus is lassítva van – mint a film legtöbb jelenete – és ez a végére kezd kicsit unalmassá válni. Mikor még a virágszál is lassítva ingadozik a mezőn (ami, be kell vallani, zseniálisan néz ki az eltolt kontraszt miatt), akkor már az ember kezd kicsit ideges lenni.

A képek gyönyörűek, ám a film sokkal inkább tűnik egy képregény mozgóképpé változtatásának, mint egy valódi filmnek, köszönhetően a rengeteg beállított jelenetnek. Szinte egy az egyben készítették el Miller képregényének film változatát. Ez sokszor elég szerencsétlenül jön ki – hisz miért kell minden érzelmes jelentnek naplementében, messziről fényképezve látszódnia, miközben az alakok sziluettet vetnek a sziklára?

A kedvencem mégis a történelmi tények szabadon kezelése. A film sokkal inkább hasonlít egy rosszul sikerült Gyűrűk Ura átiratra, mint egy „történelmi drámára”, merthogy ezt a típust adták meg a filmhez. Személyesen leginkább a színesfémteleppé átalakított Xerxészt kedvelem, akinek magyar hangja alaposan megcáfolja nemtelenségét, mivel olyan mélyen búg, hogy az ember már-már attól fél, hogy földrengést okoz hangja. Ha már a hangoknál tartunk – az ember majdnem megsüketül, hisz a igazán frappáns és lényegretörően egyszerű párbeszédek legnagyobb részét üvöltve adják elő az emberek. Így a film végére már egész korrekt barátságba kerültem Gerard Butler, a Leonidast alakító színész mandulájával.

A színészi játékra leginkább egy dolog jellemző – a keményen, egyenesen nézés a kamerába. És valljuk be, a legtöbb színész igazán ügyesen tud rezzenéstelenül szembenézni a kamerával, ezzel minden bizonnyal alaposan megfeleltek a rendezői elvárásnak, amiket a zöld háttér előtt kaptak.

A perzsa hadsereg ábrázolása szerintem egy idő után sokkal inkább komikusba fordul át, mint drámaiba. Mikor megjelenik a színen az ollókezű fejszelő, őszintén megvallom, elröhögtem magam. Nem is szólva az árulóról, aki valami oknál fogva egy olyan torz teremténynek volt beállítva, hogy nem is volna szabad neki élnie. Attól függetlenül, hogy ő helyi lakos volt, és közel sem nyomorék, a filmben tönkretett spártaiként állítják be, aki a kegyetlen törvények miatt lett ilyen szerencsétlen. Az ephoroszok a filmben, mint torz varázsló-mágus-űrlények szerepelnek, akik, ahogy a filmben szerepel „állatok, semmint emberek” és az ősi istenek papjai.

Végeredményben, ha el tudnék vonatkoztatni a történelemtől és a gondolkodástól, biztosan én is oly’ annyira tudnám élvezni, mint a port.hu elragadtatott kritikusai. Így sem teljesen élvezhetetlen, ám mégis rengeteg olyan támadási felületet nyújt ez a film, amibe bele lehet kötni. Egyszer nézhető, történelmileg teljesen hiteltelen film tehát, gyönyörű képekkel, és undorító torzszülöttekkel.

u.i.: Xerxész sosem volt néger. 

Ha szereted a történelmet és a színvonalas kosztümös filmeket: 3/10

Ha csak az agyadat akarod zsibbasztani: 10/10

Esti Kornél- Ne félj-egy elfogult kritika

,avagy szutyokkal a múlt ellen

Sokak számára ismerős lehet az Esti Kornél neve, hisz az elmúlt évek egyik nagy ígéreteként berobbant hazai zenekaráról van szó. A Nagy István nevével fémjelezett formáció két sikeres lemezt is kiadott, amikor a rajongók számára váratlanul Pistitől búcsút vettek a zenekar tagjai, különböző elképzeléseik miatt.

Most megláthatjuk, hogy mire jutottak a többiek az eddig -véleményem szerint- őket magas szinten tartó énekes/billentyűs/gitáros/dalszerző nélkül.

Kezdjük csak külön a zenével. A gitárriff hasonlatos a Boldogság te kurván hallott Elvis élhez, ergo nem túlságosan kreatív, cserébe akár unalmas is lehet egyesek számára. Közel egy percig hallgathatjuk az iszonyatosan bevisszhangosított hangszereket, amikor elkövetkezik a prechorus, ami akár a régi idők terméke is lehetne. A Pistis korszakra emlékeztető részlet után azonban a  zenekartagok  visszatérnek az instrumentális refrénnel az alap motívumhoz, és ez folytatódik végtelen sokáig. A szám, ahhoz képest, hogy csupán négy perces, hosszabbnak tűnik, mint a Pink Floyd egyik legzseniálisabb száma, de az HUSZONNÉGY perces.

Az elnyújtott vokálozás nem tűri a nyomdafestéket, és a szöveggel dúsított refrén (ami az instrumentális refrénnek felel meg, csak éppen már ének is hallható) pedig már szembe fordul az előző évek Esti Kornéljával. Ne feledjük azt sem, hogy az ének dallama körülbelül egy az egyben leköveti a gitárét.

De térjünk rá a szövegre, a számomra légvisszatetszőbb részlethez. Szerepeljen itt az egész műalkotás, ne maradjunk művészet nélkül.

NE FÉLJ

(szöveg: Lázár Domokos)

mit mondhatnál, mit mondhatnék én?

túl sokat beszéltünk

a semmiről, a felszínen

sok hajó és vitorlás

a vízben áll, nem halad

apály volt ma egész nap

mitől félsz, ó mond?

itt senki nem segít neked

a hajó süllyed, ugorjunk

ne félj

a hajó áll, sok ember

nem ér partot még egyszer

mit mondhatnál, mit mondhatnék én?

ugorj előbb te, én nem merek

mitől félsz, ó mond?

itt senki nem segít neked

a hajó süllyed, ugorjunk

ne félj

Lázár Domonkos szerintem igen nagyot tévedett.A rímeket teljesen elvetve lényegében egy tördelt prózát rak a zenehallgató elé. Félreértés ne essék, ez nem feltétlenül baj, de amikor olyan monoton a zene és az ének dallama, hogy egyszerűen az egészet maximum egy középkori lantos pönögéséhez lehetne hasonlítani, ott igenis rímek kellenek ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést (így viszont úgy hangzik, mintha egy teljesen amatőr figura improvizatív beszédet nyomna az instrumentális alapra.Pedig tudom, hogy egyikük sem amatőr.) Egész egyszerűen kritikán aluli, üzenete nincs, vagy ha van is, az nem tiszta, elemezni képtelenség és ostobaság is, és úgy összességében.. inkább szofisztikáltak maradunk.

 A videoklip pedig unalmas. Szépen néz ki, de ez körülbelül 15 másodpercig köti le az embert, a videó pedig négy perces. Körülbelül két mondatban össze lehetne foglalni a történéseket. A zenekar tagjai éjszaka hajóznak. A zenekar tagjai éjszaka végre megfürödnek.

Sikerült. Szembementek az eddigivel. Az eddigitől eltérőt alkottak, de hogy ez valóban a zene előnyére vált-e , erősen kétlem. Lehet nem Pistin múlik- ez esetben Nagy István helyett csak azt a régi jó Esti Kornélt sírom vissza, és bízom abban, hogy a zenekartagok nem változtak meg annyira, hogy ezt ne tudják újra abszolválni.