The World's End (Világvége) - kritika

A Cornetto-trilógia befejező része tavaly került a mozikba (boldogabb országokban), itthon azonban valamiért csak DVD-n jött ki. Annak fényében, hogy a három film közül (Shaun of the Dead, Hot Fuzz) ez a második legjobb, számomra teljesen érthetetlen, hogy miért fosztották meg az itthoniakat egy olyan élménytől, ami üde színfolt lenne az akció –és szuperhősfilmek folytatásától túltelített mozikínálatban.  Nem tudom megérteni, hogy hogyan kerülhet a mozikban egy Will Smith film, amikor egy ilyen remekművet eldugnak a DVD kiadások közé, így nem csoda, hogy itthon ez a mű nem kifejezetten tartozik az ismertek közé, annak ellenére, hogy színvonala sokkal többre predesztinálja. Nézzük hát, mi teszi ezt a filmet többé, mint egy átlag bugyuta vígjáték, és miért lehet azt mondani, hogy ez a trilógia többször nézhető és nézendő.

A Simon Pegg -Edgar Wright szerzőpáros ismét egy olyan teljesen átlagos alapsztoriból indult ki, amiből már rengeteg tucatvígjáték készült: összejönnek a régi haverok. Itt a motiváció azonban teljesen más: egy húsz évvel korábban sikertelenül megkísérelt kocsmatúrát próbálnak beteljesíteni. Illetve közülük csak egy, Gary King (Simon Pegg) az, aki mindenáron véghez akarja vinni korábban sikertelen küldetésüket. És itt már el is kezdődik az, hogy mitől is több ez a film. A kis társaság ezt a túrát felnőtté válásuk első állomásának tekinti, azonban míg a többiek túl tudtak lépni ezen a "sikertelenségen", addig az addig legmenőbbnek számító falkavezér megragad ennél a kudarcnál, és több mint húsz év után is ezen pörög. Érdemes megfigyelnünk a nyitójelenet helyszínét- később ki fog derülni, hogy milyen szinten - nem - sikerült feldolgoznia ezt a traumát Kingnek.

A visszaemlékezést mindenkinek érdemes alaposan végignéznie: minden egyes másodpercnek meglesz később a helye és a funkciója, még akkor is, ha azt nem gondolnánk. Egészen rémisztő részletességgel van felépítve ez az univerzum, még harmadik nézésre is van olyan, amit még nem szúrt ki az ember. Ezek a motívumok és jelenetek a szülővárosba visszatéréskor fognak majd visszaköszönni, sokszor egészen váratlan formában.

De vissza a történet vezérfonalához: miután Garynek nagy nehezen sikerül összetrombitálnia a régi csapatot, régi ruhájában és ósdi autójával elindulnak vissza szülővárosukba. Mikor megérkeznek, végigzongorázzák ugyanazokat a cselekvéseket, amiket húsz évvel korábban, majd elkezdődik maga a kocsmatúra. Az „öt muskétás” már az első pillanatban megdöbben, mikor belépnek az első csehóba: a multikulti jegyében teljesen elvesztek a pub jellemző jegyei. Ez később csak még rosszabb lesz: a cégéren kívül az épületek belsejében lényegében mindenhol ugyanaz a hely fogadja a túrázókat, amin annak rendje és módja szerint fel is háborodnak. Miközben haladnak előrefele útjukon, folyamatosan derülnek ki a múltbéli események, egyfajta analitikus dráma stílusban: főleg, mivel itt sokkal komolyabb történetek is vannak, mint a kocsmázás be- nem-fejezése. Természetesen bekövetkezik egy váratlan esemény, ami elsőre legalább annyira blődnek tűnhet, mint a Shaun of the
Dead zombi inváziója, de itt is minden a helyére kerül a történet végére.

Érdemes külön kiemelni azokat a motívumokat, amelyek egybekötik a három művet. Korántsem állítom, hogy az összeset megtaláltam, vagy hogy erre egyáltalán bárki képes lenne, de ennek ellenére vannak pontok, amelyek egyértelműek: sör, Cornetto, kerítések, bunyók, stb. Az, hogy ilyen következetesen végigvitték ezeket a mintákat mindhárom filmen, mutatja azt, hogy mennyire nem csak vígjátékként kell ezeket a filmeket kezelnünk, hanem olyan művekként, amelyek művészeti értéket is képviselnek.

Ebben az értékteremtésben segít az operatőri munka is, amely egészen kimagasló, a vágással együtt. Egyértelműen érződik a Scott Pilgrim hatása, sokkal képregényszerűbb a film történetmesélése, mint a korábbiaké, és a jelenetek közötti átmenetek is sokszor könnyen elképzelhetőek egy füzet lapjain. Annak ellenére, hogy ez a fajta beszédmód sokban könnyíti a befogadást, mégis éles kontrasztot képez a film vége felé egyre komolyabbá váló mondanivalóval.

Az utolsó nagy párbeszédet tanítani kéne. Úgy tud humoros lenni, hogy közben minden egyes mondatát érdemes alaposan megrágni, több oldalról megvizsgálni, elemezni, majd a végén megbeszélni a többiekkel. Az, ahogyan ez a párbeszéd egyszerre int be a gondolkodás nélküli „énkeresésnek” és a mindent önmagának alárendelő egyén szabadságának, a teljes globalizációnak és teljes technika nélküliségnek, az egész egyszerűen zseniális. Kevés ilyen remekül megírt dialógust találunk a filmtörténelemben, annak ellenére, hogy egyeseknek ez a párbeszéd már „unalmas” lehet (bár van, aki ezt a Hobbitban található Smaug monológra is rásütötte).

A többi színészt is érdemes megemlíteni, bár ez a film nekem elsősorban Gary King drámájáról szól. A társaság többi része is remekül játszik, mindenki hozza a szerepét, és személyes kedvencünk, mindenki Bilbója is lenyűgözőt alakít, ezúttal szerencsére nagyobb szerepet kapva, mint a Hot Fuzzban.

A zeneválasztást is komoly dicséret illeti. Az, hogy a szöveg és az aktuális jelenet sokszor összekapcsolódik, az egy dolog, de már a számok kiválasztása is szinte tökéletes. A képhez rendszeresen hozzátesznek, és már hangulatukban is azt idézik meg, hogy hogyan próbálják meg feldolgozni ifjúságukat ezek a meglett, sokszor családos emberek. És természetesen a Cornetto is felbukkan újra, hogy senkinek ne legyen hiányérzete.

Ahogy már írtam, ez "csak" a második legjobb film a trilógiából, de az biztos, hogy méltó lezárása ennek a nagy munkának, és nem lehet okunk panaszra- egy többször nézhető, színvonalas, sokrétegű, humoros filmet kapunk, ha megnézzük ezt a filmet: hát ne habozzunk!

10/10

Shaun of the Dead (Haláli hullák hajnala[?!?!])- filmkritika

A Cornetto-trilógia

Igen van ilyen. Nem, nem nagyon szarok. Igen, a magyar címük nagyon béna.

Mindhárom filmet Edgar Wright rendezte és Simon Peggel együtt írta is, aki pedig az egyik állandó főszereplő Nick Frosttal együtt. A név onnan ered, hogy mindhárom filmben feltűnik egy-egy Cornetto jégkrém, amik az adott film stílusára utalnak. Ennyi elég is bevezetőnek.

Három film (trilógia ugyebár), melynek harmadik része valószínűleg kis hazánkban nem fog mozivászonra kerülni, de máshol, a világ boldogabb pontjain már vetítik is.

A trilógia első része magyarul a Haláli hullák hajnala, valóban gyilkos címmel jött ki, ezzel elijesztve majdnem minden épeszű embert attól, hogy akár csak egy pillantást is vetne rá. (Komolyan, ilyen címmel mit gondoltak? Ez majdnem rossz mint az Apácashow 2: Újra virul a fityula fordítása.) A Shaun of The Dead tehát egy olyan film, amit talán leginkább paródiának lehet tekinteni.

Az alaptörténet akár egy mély karakterdrámának is jó táptalajt adna. A harmincas éveibe lépő férfi gyerekkori, elhízott, infantilis, munkakerülő, büdös és primitív, egy szóval jellemezve: roncs barátjával lakik, aki egy pennyt sem ad a lakbérbe, de közben szinte kényszeríti barátját, hogy minden estét vele töltsön a helyi kocsmában. A férfi (Shaun) barátnője ezt nagyon nehezen viseli, így egy idő után megelégeli azt a szituációt, hogy minden randevújuk a kocsmában töltik és kiadja az útját szegény főhősünknek, aki megpróbál változtatni szomorú és nyomorúságos helyzetén. Közben szülei, illetve életben maradt anyja részéről is ömlik a fejére a baj- nevelőapja, akivel sosem jött ki jól, ismét meglátogatja és hasonlók. Egyszóval a helyzet tragikus, és mikor megpróbál változtatni tarthatatlan állapotán, következik a teljesen random zombiapokalipszis.

A film remekül parodizálja ki a zombifilmek leglejáratottabb kliséit- kezdve azzal, hogy a főszereplő képtelen észrevenni azt, hogy körülötte mindenki átváltozik lassan agyzabáló hullává. Később természtesen összeverbuválódik a csapat: Shaun, a kövér haverja, Shaun édesanyja, a nevelőapja, a volt barátnője, a volt barátnőjének pajtása és annak idegesítő bölcsész pasija.

El is indulnak, hogy elbarikádozzák magukat a legbiztonságosabb helyen amit hirtelen ki tudnak találni: hát persze hogy a kocsmában. Útjukban azonban körülbelül száz zombi áll. Szerencsére a TV-ből megtudják, hogy a zombikat agyuk szétverésével kell hatástalanná tenni, így kemény tárgyakkal felszerelkezve neki is várnak a kocsmához vezető útnak. Hamar elvesztik azonban a nevelőapát, aki halála előtt megható pillanatokat gerjeszt azzal, hogy bevallja, hogy ő csak példaképe akart lenni a fiúnak, és rettentően sajnálja, hogy ez nem sikerült. A helyzet abszurditását csak fokozza, mikor miután meghal és mindenki sír a teteme fölött, egyszer csak újra megmozdul és elkezd agyakra vadászni. Fantasztikus.

Később összeakadnak egy másik túlélőcsapattal is, akik ugyan azokból a klisétagokból állnak, majd a formulához híven köszönnek egymásnak és két különböző irányba vonulnak el. Külön figyelmet érdemel a véletlenszerűen megszólaló zenelejátszó, ami még kihúzott állapotban is zúg, illetve a személyes kedvencem, ami álljon itt ízelitőként.

Igen, így kell elképzelni körülbelül az egész filmet. Egy abszurd humorral fűszerezett igazi brit remekmű, annyi véletlenszerű vérontással és az utolsó pillanatokban kinyögött bocsánatkérésekkel és bűnvalásokkal, hogy azt bármelyik amerikai blockbuster megirigyelhetné.

Az operatőri munka egész egyszerűen remek. Nagyszerű képek, néha szinte videoklip szerű montázsok, úgy az egész, ahogy van, remek! A zenével nagyszerűen támasztják alá a bizarr hangulatot, nagyon jól eltalált paródia remek színészekkel. Ezt annak ellenére mondom, hogy a Kövér havert játszó Nick Frost annyira tenyérbemászóan primitíven ostoba suttyót játszik, hogy ember legyen a talpán, aki legalább egyszer nem akarta pofán vágni a film folyamán. A végkifejlet meg fantasztikus. Pirospont a rendezőnek, aki bemutatta, hogy a valódi világ hogyan reagálna egy zombiinvázióra és egy olyan filmet tett elénk, ami néhány ponton elgondolkoztat, néha meg remekül szórakoztat.

 Szerintem egy erős: 7/10

A Hot Fuzz (Vaskabátok) elemzés következik!