Fish! – Konzervzene – kritika

A hardpop csúcsán

A magyar pop-rock egyik jelentős (vagy a magyar hard-pop egyetlen) képviselője a Fish!, mely immár sokadik lemezét jelenteti meg, melyek közül eddigi legnagyobb sikerét talán a Csinálj egy lemezt! aratott (legalábbis számomra eddig az a legjobban sikerült lemez). De a vadiúj album méltó kihívója a korábbi korongnak. Lássuk hát, miből élünk.

A borító mintha tényleg egy konzerv matricája lenne, a hal nyilván erős helyen indult, mint szimbólum. Megtudhatjuk továbbá a borítóról, hogy mikor alapult a zenekar, és úgy alapvetően, elég jól néz ki és illeszkedik az album koncepciójához, ami nem meglepő módon a konzerv és az e köré épülő fogalmak.

A Konzervzene, a lemez címadó száma egy nagyszerű összefoglalás abból, hogy mit fogunk később kapni. Mint egy konzervben, minden van itt: korábbi Fish! számra való utalástól (Mi vagyunk itt) egészen az Ákos legújabb borzalmainak zrikálásáig(Tipikus sztereó). A szám szövege kifejezetten önirónikus, látszik, hogy tisztában vannak azzal, hogy zenéjük nem azért lett népszerű, mert fantasztikus mélységet rejt zeneileg és szövegileg. Egyszerűen jó, ahogy van, az ilyenből bizony hiány van (színvonalas könnyed rock). Erős nyitószám, ami úgy fut végig különböző stílusokon zeneileg, hogy közben egy pillanatra sem zökkent ki minket a zene által biztosított energikus környezetből.

A Gyere ki a rétre a zenekar azon számaihoz tartozik, ami valamilyen módon a nőkről szól (igen, körülbelül két csoportra oszthatók a szövegek: amiben van valami nő/szerelem és a minden egyéb). Itt leginkább a prechorust és a refrént érdemes kiemelni, biztos vagyok benne, hogy az egyik legütősebb koncertszám lesz ez még az elkövetkező években. Könnyen beleragad az ember fülébe és egyébként is, humorosan szól a nőkhöz való viszonyuláshoz- esküszöm, siker lesz.

A szinte már-már megszokottá váló rappel dúsított szám a harmadik, Több a többnél, amiben Deniz működött közre. A tracknek akár a „Kicsikém” címet is lehetne adni. Ez az a szám, ami a régi bölcsességeket tömöríti. Az ősök okosságait felelevenítő szövegben így találhatóak igazán magvas gondolatok és kellemesen újraírt közmondások (a kevesebb néha több a többnél). Konzerv, abban az értelemben, hogy össze van tömörítve néhány régi dolog, de ha nincs időd vagy gusztusod valami igazán klasszikust enni, akkor ez is tökéletesen megteszi. Apró kis moráldózis (ne feledd el, hogy honnan jöttél; sose bánd, ami megtörtént, stb.).

A Ki van kivelnek érdemes kiemelni a videoklipjét, amely kiválóan sikerült. A szám tökéletesen illeszkedne akár a Csinálj egy lemezbe is, egyszerű, de mégis tökös riffek, a refrén pedig természetesen fülbemászó. A szám közepe táján kapunk egy kicsit metálosabb zúzást, majd egy kis Hiperkarma-Fish! palimszeszthalmazt (Mindenki függ valakitől, de attól függ, hogy ki van kivel.) Tehát egy újabb jó kis csillámrocksláger.

A Kelj fel a konzerv husija. A legjobb része a lemeznek, de kurva kevés van belőle. Ebből kéne jóllakni, de inkább meghallgatjuk többször. Nagyon gyorsan vége lesz, szívesen hallgattuk volna még három-négy percig. A riff igazán dicséretre méltó pedig, és végre valami többszólamúságot is villant a zenekar.

Ezek után igazi mélyrepülés a Hülyegyerek. Alapvetően a címe és a szöveg alapvető üzenete egy kicsit sántikál, a végén fellelhető gyermekded mondóka pedig már első hallásra is bántja az ember fülét. Persze van aki szereti például a székelykáposzta konzervet is, így biztos lesz olyan, akinek ez a szám is teljesen rendben lesz, de nekem ez volt az album mélypontja.

A Minden jó lesz az előző szám nevetséges és infantilis lezárásával (…lába iksz, töke gipsz) ellentétben azzal indít, hogy: Ha kevesebbet gondolkodnék: Ez így tekintve kifejezetten humoros, de még ez sem tudja megakadályozni, hogy ez a szám pályázzon a legjobb szám címére az albumból. A refrénben hallható „hej” minden erővel teli és biztos vagyok benne, hogy még rengeteg koncerten fog felzúgni a tömeg sorai közül. Az instrumentális illetve a szöveggel nem, de énekléssel rendelkező rész pedig kifejezetten színvonalas.

Szerencsére van vetélytársa is: A Sok a szó leginkább a refrénje miatt emelkedik ki a mezőnyből, mivel a verse dallama kifejezetten egyszerű. A kicsit reggies gitárakkordok viszont teljesen kárpótolnak minket, főleg, hogy egy olyan szöveggel párosul, ami nem annyira elcsépelt, így akár még el is tud minket gondolkoztatni. Sokszor hallgatható és hallgatandó része a lemeznek, a zene keverését pedig itt külön ki kell emelni.

Nyomot hagy. Legalább nem töri le a hangulatot, mint a Hülyegyerek. Ez is pörgős, ütős pop-rock szám, de nem nyújt semmi különlegeset. Hozza az alap-Fish!-t, de így is teljesen oké. Itt láthatjuk ismét a konzervlogikát- régi igazság (minden hatással van az emberre), modern csomagolásba burkolva, egy kis eszencia, ami jól jön, ha valakinek erre szottyan kedve.

A Te mit képviselsz talán az egyik legprovokatívabb track a korongról, és egyben az egyik legelgondolkodtatóbb is. Itt aztán mindenki magára veheti, akinek akár csak hasonlít erre az inge. A tapadós és mégis döntésképtelen emberek viszont biztosan magukra fogják venni, de ez nagyon helyes. Hiszen róluk szól a szám! Itt inkább a szöveg a lényeges, vannak rettentő frappáns megoldások (te úgy ragaszkodsz, mint egy makacs kosz).

A lezárás nem kiemelkedő, de nem is átlagon aluli. A Van ilyen is egy olyan szám, amit azért hallgat meg leginkább az ember, mert az albumon van, és így az egész alkotás része. Bár a refrén itt is kifejezetten ügyesen sikerült, de mégsem érzünk katarzist. Még szerencse, hogy olyanunk már volt is. Körülbelül négy.

Összességében tehát egy nagyszerűen sikerült pop-rock/ hardpop lemez, ami nem nyújt semmi többet, mint amit az első számban ígér: kellemes, nem túl összetett zenét, amit bármikor szívesen hallgat az az ember, akinek energiára van szüksége és olyan szövegeket, amik bár első hallásra nem tűnnek túl mélyenszántónak, rengeteg lehetőséget adnak azoknak, akik bele akarnak magyarázni dolgokat. Tökéletesen illeszkedik a Fish! koncepciójába, egy olyan lemez, ami hallgattatja magát.

Aki csak teheti töltse le, amíg lehet:

http://www.fishonline.hu/

8/10

Elementary (Sherlock és Watson) – kritikán alul

,avagy ilyen szutyokrossz Sherlock feldolgozást még nem hordott a hátán a föld

Töredelmesen bevallom, csak az első részt láttam ebből a sorozatból, de mivel egyszer élünk, kevés időnk meg túl drága ahhoz, hogy ilyen szutyokra pazaroljuk, ezért annak érdekében, hogy az olvasóknak időt spóroljak, lássuk hát, miért borzalmas a Sherlock amerikai változata. (A kritika olvasása legalább nem emészt fel 45 percet, mint egy rész megnézése, bár tele lesz személyeskedéssel és szubjektív véleményformálással.)

A Sherlock című remek brit tévésorozat után az amerikaiak is úgy gondolták, hogy elkészítik a maguk változatát. Ezt nyilván az amerikai közönség igényeire kellett formálni (ennek módszerét remekül kiparodizáló sorozat: Episodes), így lett belőle az a borzalom, amit a nézők elé toltak: Modernizáltuk Holmest!- felkiáltással.

Nézzük a pozitívumokat: a cím ügyesen lett kiválasztva, legalábbis az angol. Vége.

És a negatívumokra váltva: először is lássuk a szereplőket, akik a magyar címben mindketten címszereplővé avanzsáltak. Először Watson tűnik fel a vásznon, és mint kiderül, itt is nagyobb szerepet kapott, csakúgy, mint a Jude Law által megformált alteregója (főleg az Árnyjátékban).

A legmeglepőbb fordulat ebben a változatban, hogy a jó öreg, megfontolt, kissé lassú de mindenképpen szeretetreméltó Watson egész egyszerűen egy nő lett! Kínai nő. Lucy Liu egy olyan volt sebészt játszik, aki véletlenül annak idején megölte egy betegét (hol van itt már a háborúban részt vett, kitüntetett orvos?) és ezért a mentorkodásba menekül. Karaktere az első részben elég érdekesen van megjelenítve: ahhoz képest, hogy mi lenne a dolga, elég egyszerűen beleegyezik a különc Sherlock mindenféle marhaságába, vele tart nyomozni és végeredményben ő oldja meg az ügyet. Itt sem a behódoló Watsont kapjuk meg, folyamatosan visszaszólogat a pimasz detektívnek és nem hagy bennünk kétséget a felől, hogy később lett itt még csörte közöttük.

Apropó, visszaszólogatásak: a Sherlock című sorozat intelligens ugratásaiból itt csak a kifejezetten bunkó, alpári oltogatások maradtak meg (igazodjunk ugyebár a nézőkhöz…), a Holmes álnéven futó karakter pedig összes megmaradt, még el nem szívott megfigyelőképességét arra használja fel, hogy a mentorát megszívassa. Első megjelenéséhez kapcsolódnak a legfurcsább dolog, pedig később is lesznek még dolgok. Az amerikai detektívnek tetoválásai vannak és ami még különösebb, szado-mazo szexszel tölti idejét. Nem akarom megkérdőjelezni az alkotók épelméjűségét, de kénytelen vagyok, mivel olyan szinten írták át a karaktert, hogy az már teljesen függetlenedett Conan Doyle-i eredetijétől és önálló életre kelt. Holmes a munkájával van eljegyezve, az egyetlen nő, aki megmozgatja fantáziáját, az Irene Adler, és ő is csak intellektuális szinten. Itt már nem is adaptációról beszélünk, hanem egy olyan sorozatról, ami új karaktert alkotott, egy Monkot egy ismert névvel, akitől ráadásul a legalapvetőbb jellemvonásait is elveszik. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekre ugrik, hogyha valaki addig alakítgatja, amíg már felismerhetetlenné válnak, de még mindig azon a néven futnak, amin az eredeti zseni megalkotta őket. Nekem ilyen példának okáért a Seven Nation Army gagyi popfeldolgozásai, az Eragon elcseszett adaptációját és a Sherlock Holmes ezen változata. Az eredeti soha nem mondana ilyet Watsonnak (főleg nem az első közös ügyüknél): „Össze vagyok zavarodva Watson” , ezen kívül néhány igazán nyálas és balul elsült szövegeket nyom, mint példának okáért: „Tudom, hogy jó nyomozó lenne magából Watson.”

És különben is: MÉHÉSZKEDÉS? MINT HOBBI?! Ez annyira nevetséges, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a forgatókönyvírók komolyan gondolták. Csak képzeljük el a jelenetet: Holmesnak kéne egy új hobbi. Mondjuk méhészkedés? Mekkora ötlet, megy a filmbe! Mi a jó édes hétszázát gondoltak? Szánalmas hulladék.  Közben természetesen a nyomozói módszerei sem maradtak sértetlenek: mint már említettem, képességei megkoptak, energiáit lefoglalja Watson szívatása, így a nyomozást inkább intuíció alapján vezeti.

„Vezeti.” Watson hasznosabb tagja a kis különítménynek, mint ő egyedül. Különben is, olyan logikátlanok azok a következtetések, amiket levon, hogy a legrosszabb ponyvakrimikben is csak vészötletként kerülnének bele. A nyomozó mozgása több mint komikus, mintha egyszerre próbálná Robert Downey Jr. vicces mozdulatait és egy robot mozgáskordinációját összehangolni, amiből egyszerűen annyira nevetséges ötvözet jön létre, hogy azt látni kell.

2:08-nál a megfordulást érdemes figyelni

Mellesleg a történet is tele van lyukakkal. Hogy a vérbe vette rá a férfi, hogy a felesége pont olyan alakúra műttesse át magát, mint a korábban meggyilkolt nő? Miért tette be a gyilkos a nőt a pánikszobába? Miért vitte el a gyűrűt? Miért éli valaki újra gyilkolási vágyát szteroidoktól? És különben is: honnan tudja egy volt elítélt, hogy a rizsbe tett telefon újra használható lesz? Az egész egy elhibázott marhaság.

A zenéről: a zenék pocsékok. A béna popdaloktól elkezdve a legbénább horror-kliséket másoló „feszültségfokozó” vinnyogásig minden borzalom fel lett vonultatva. Hát nem a zenéi mentik meg ezt a sorozatot, ahogy a színészei sem, akik mindketten pocsékok és ahogy a forgatókönyvírók sem, akik voltak akkora majmok és KIHAGYTÁK MRS. HUDSONT a sorozatból.

Egyszóval borzalmas. Ráadásul borzalmasan hosszú is ahhoz képest, hogy milyen rossz. 45 perc, amit az életedből vesztegetsz el. Ne tedd. Pocsék próbálkozás.

1/10

Folytatás a jóval jobban sikerült Sherlock című sorozattal.

Sherlock Holmes- filmzenekritika

A filmhez tartozó album szinte tökéletes, így hát bőven megérdemel egy külön írást, mivel nagyon ritka manapság az olyan gonddal megkomponált alkotás, amely akár a filmtől elkülönítve is hallgatható lenne. Az album szerzője Hans Zimmer, akinek helye véleményem szerint minimum megkérdőjelezhető a „legjobb filmzeneszerző” posztján, ahol jelenleg ül, de ebben az esetben nem lőtt mellé (azt nem is szokott, csak éppen egy dallamot ad el milliószor).

A Discombubolate egy kellemes kis pöntyögéssel indít, amely később a zene alapmotívumát fogja jelenteni. Majd bekezd a zenekar: dinamikusan, energikusan játszanak mind a vonósok, mind a fúvósok. A hangzásvilágot leginkább a vonósok uralják, az egész zene a viktoriánus London pezsgő, nyüzsgő ám mégis koszos és piszkos világot tárja lelki szemeink elé. A szám vége előtt még kapunk egy gyönyörű dallamot, amely dallammotívum bármelyik komolyzenei alkotásnak díszére válna. A valódi lezárás frappáns és rövid. Beszippant Sherlock világa.

Az Is It Poison, Nanny? az egyik gyengécske szám a lemezen. Szokásos hangulatfokozó zene, ahol az aktuális dallam nagyon kevés, így igazán csak a film alatt érvényesül. A háttérben azonban egyre inkább valami baljós árny rajzolódik ki a fúvósoknak hála, miközben valami furcsa nyikorgás is beleolvad a dallamba. Másfél perc után mintha eltűnne a felhő. Valami új kezdődik. Baljóslatú, de kisebb horderejű. Piti kis bűntény. Tán mérgezett a süti, dadus?

I Never Woke Up In Handcuffs Before. Az album egyik legérdekesebb száma, amely lemerül a londoni alvilág mocskába, és mindent felforgat. Van itt csaló bűvész, cigányjós és medvetáncoltató is. Köztük oson végig Holmesunk, aki a régi mondásnak megfelelően követi a nőt. A végére teljes őrületbe fulladó dallam teljes őrülettel is záródik le, és átadja a helyét valami nyugalmasabbnak.

A My Mind Rebels Against Stagnation lassan indul, körülbelül mint Robert Downey Jr. Sherlockja hat kupica pálinka után. Természetesen idővel beindul, és teljes színpompájában láthatjuk az épülő Londont. Az alapmotívum alap verziója ez- se nem lassú, se nem gyors, nincs benne különlegesség, itt láthatjuk, hogy mi a későbbi variációk alapja. Majd vált a szín- börtön. Valami félelmetes és gonosz, de hogy mi, nem tudjuk, mert a zene csak atmoszférát teremt. Nem ad dallamot. De, mégis! A fúvósok. Akkor ez Blackwood lesz. A szám végén valami újat kapunk: fantasztikus, szomorú és kifejezetten baljóslatú. Az egyik leggyönyörűbb melódia a lemezen és az egész filmben.

Egy töltelékszám: Data, Data, Data. Nem nagyon lehet vele mit kezdeni, csak annyit, hogy alapanyag nélkül mi sem tudunk építkezni.

Meg is kapjuk alapanyagnak a kutyás számot: He’s Killed The Dog Again. Felépítménye a következőkből áll: egy kis alapmotívum, egy csipetnyi Blackwood-variáció majd az egész egy nagyon hatásos és energikus részletbe összeolvasztva. Ahogy már eddig is, itt is félbeszakad a szám felénél a dallam és megint valami új kezdődik. Fúvósok, pöntyögő vonósok. Nem túl vidám és felvidító és ez a szám végéig nem is változik.

Marital Sabotage. Az első fél perc a felvezetés, majd alapmotívum, miközben folyamatosan fokozzák az izgalmat a háttérben dolgozó hegedűk és dobok. Kapunk egy minimotívumot egy szólistától, majd egy kis elcsendesedés után ismét a már hallott „dallam”. Feszültségfokozás, semmi több. Füst, de sehol a tűz.

A Not In Blood, But In Bond első felét a keleti motívumokkal ékes síró hegedűszó uralja, majd a felétől ismét a szimfonikus zenekart hallhatjuk, ahogy méltóságteljes szomorúsággal szólnak. Szép, de semmi különleges.

Ah, Putrefaction. Egy perces felvezető után következik az a rész, amely ismét a hallgató szívébe markol. Az ilyen pillanatokért érdemes filmzenéket hallgatni. A dallam felér a Granada filmsorozat zenéjéhez kidolgozottságában és melódiájában. Talán a legszebb szám az albumon.

A Panic, Shear Bloody Panic a nevéhez méltóan igencsak baljóslatú és rémisztő. Egy ideig visszatér az alapmotívum és ezt követően fel is élénkülnek a dallamok. Ismét hallhatjuk a már korábban hallott London-témát, amely egyszerre fülbemászó és kidolgozott. A számban remekelnek a dobok, egyszerűen fantasztikusan szólnak végig.

A Psychological Recovery…6 Months a legerősebb szám a lemezen. Ebben minden benne van, ami csak a filmben elhangzik, minden motívum, minden dallamocska, minden finomság. Ez az a zene, amit elküldünk egy barátunknak, ha megkérdezi, hogy milyen a Sherlock Holmes filmzenéje, ez az, amelyik bemutatja azt, hogy milyen egy jó soundtrack. Sokoldalú, mégis egységes, dinamikus, mégis remek melódiákkal dúsított. Meg kell hallgatni. Hans Zimmer egyik legjobban sikerült száma. Ne is menj tovább amíg meg nem hallgattad.

Catatonie. Szükségessége minimum megkérdőjelezhető, hisz az előző szám a tökéletes lezárás lett volna az albumhoz. Bár be kell vallani, hogy az utolsó két perce fantasztikusan jól ötvözi az eleganciát a dallamossággal és a dinamizmussal. Végeredményben mégiscsak jó lezárás, de nem a legerősebb track a lemezen.

Mindenképpen hallgasd meg ezt az albumot a filmtől külön is. Ha láttad a filmet, ha nem, ha szereted a klasszikus zenét, ha nem- ezt imádni fogod!

9,5/10

A Sherlock-különrovat következő része a Sherlock Holmes: A Game Of Shadows című film elemzésével fog folytatódni.

Sherlock Holmes- kritika

Guy Ritchie rendezi, Robert Downey Jr. a főszereplő, Jude Law pedig Dr. Watsonként remekelhet. Sajnos a film mindenkinek csalódást okozott. Annak, aki egy Blöff-szerű csavaros alkotásra számított, azért, annak, aki egy igazi Sherlock Holmesra, annak azért, végül pedig annak is, aki egy rossz filmre számított- mert nem az.

Nézzük mit kapunk, ha megnézzük a 2009-es Sherlock Holmest. Ami elsőre a legszembeötlőbb: a látványvilág. Guy Ritchie filmjeire eddig sem lehetett panasz, de itt aztán igazán le a kalappal. A lassítások fantasztikusan néznek ki, ezt kár is lenne tagadni, az alatta futó narráció pedig kellően hatásvadász. A film végig sötét képekkel operál, a visszaemlékezéseknek és megfigyelt részleteket is külön stílus jellemez. Bár kicsit hipster-instagram hatásúak néha ezek az effektek, de egész egyszerűen leesik az ember álla, ha megpillantja őket.

Másodjára nézzük a történetet. Nagyon biztatóan indul a film. Gyönyörű képek, Sherlock fantasztikus megfigyelőképességét felhasználva verekszik egy jót, majd lesiet egy lépcsőn. Eddig tökéletes. Az eredeti regényben is frenetikus bokszoló Holmes, így nem mondhatjuk azt, hogy nagy lenne az eltérés az alapanyagtól. Majd megérkezik Watson. És itt beindulnak a változtatgatás kerekei.

Holmes elfelejti a revolverét. Sherlock nem szokott olyan dolgokat elfelejteni, amik a munkájához kapcsolódnak, így ha a revolverre szüksége lett volna, nem Watson fogja utána hozni. Itt már gyanús, hogy valami máshogy lesz.

A vicces megszólalások, amelyek már itt elkezdődnek a két főszereplő között. Holmes már az eredetiben is ugratta barátját, de semmiképp sem a legdrámaibb szituációban és főleg nem akkor, miközben egy nő meg akarja magát ölni egy késsel.

A harc közbeni színpadias mozdulatok, amik ugyan jól néznek ki, de cseppet sem jellemző Holmes céltudatos jellemére. Nem fogja megpörgetni még háromszor a botot, ha már egy pörgetés után is be tudja törni vele a rosszfiú orrát.

De továbblépve ezekről a „nem annyira zavaró, de kicsit idegesítő” hibákról, nézzük, hogy milyen változások történtek a karakterekben az eredeti műhöz és Jeremy Brett féle változathoz képest.

Holmes elvesztette eleganciáját. Néha úgy vánszorog a földön, mint egy állat, Watson pedig mosdatlanságát veti szemére egyik vitájuk alkalmával. Gondolkodása is lecsökkent a verekedésben hasznosítható tudásra (hova, mikor, mekkorát kell ütni és mennyi ideig tart majd a felépülés) illetve a tények megfigyelésére. Szuperhős voltához igazodva a drogról szó sincs, cserébe viszont minimum akut alkoholista és felgyülemlett agresszióját a kocsma illegális bokszmeccsein éli ki, ahol önmagára fogad. A szerzett pénzt meg természetesen elissza. Ne feledjük el azt sem, hogy Irene-al való kapcsolata is sokkal testibb viszonylatban köszön vissza. 

És hátramaradt a legfelháborítóbb: Holmes bunkó Mrs. Hudsonnal szemben! Ez jelzi azt, hogy mekkorát változott a karakter jelleme.

Dr. Watson. Jude Law remek színész, ezt több filmben is bizonyítja (személyes kedvenc: Gattaca) és itt is ügyesen mozog a rá kiosztott szerepben. De milyen is a rá kiosztott szerep? Az eddig megszokottól eltérően itt nem egy behódoló, butácska Watsont kapunk, aki barátja krónikásaként éldegél. Nem, nem. Itt egy olyan doktort kapunk, akinek már elege van a másikból, el akar költözni a Baker Street-i lakásból és feleséghez szeretne végre menni. Sokkal tökösebb lett, egy olyan szereplő, aki képes sarokba szorítani Sherlock Holmest is. Verekedésben társával majdnem egyenrangú, a nőkkel nagyobb szerencséje van, több önbecsülése van, mint barátjának (ő egyszer sem fetrengett a padlón részegen) és attól sem kell tartani, hogy egyszer néma maradna egy verbális párbaj során.

Irene Adler egy bombanő lett, aki elsődlegesen nem elméleti síkon mozgatja meg Sherlockot. Mint azonban kiderül, ő is csak egy báb a nagy főellenség kezében, aki a második részhez fogja majd az alapanyagot szolgáltatni. Mivel nincs kifejezetten túl sok szerepe ebben az epizódban, így hát lássuk is a sötét oldalt.

Ami majdnem teljes egészében a jó Lord Blackwoodból áll. Szándékos vicc, vagy véletlen egybeesés, de a Mark Strong által megformált figura sokkal inkább hasonlít Sherlock Holmesra (az eredetire és a Jeremy Brett- félére is), mint Robert Downey Jr. XIX. századi James Bondja. Nem piszkolja össze a kezét, más dolgozik helyette, gyilkosságait jól átgondolja, remekül kivitelezi és szeret játszadozni az ellenfelével. És nem mellesleg rendelkezik egy jó adag teátrális érzékkel, amivel összehangolja bűneseteit. Remek karakter, kiváló megformálás, számomra a legjobban eltalált fickó az egész filmben.

Van ugyan néhány apróbb hiba, de ezek valóban csak aprók. Először is, mikor a mészárszékre mennek, hiába gázolnak derékig a vízben, mikor egy perccel később körülnéznek bent, már egy csepp víz nem sok, annyi sincs rajtuk. Másodjára pedig: Irene Adler egy világmegmentő akcióra miért magassarkú csizmában megy? Egy nemzetközi kalandornő, aki képes lemenni a londoni csatornákba verekedni és futkorászni egy öt centi magas sarokkal..minimum érdekes.

Összességében egy nagyon jó akciófilm, jó csavarral a végén, ügyes ötletekkel és remek színészekkel. Egy probléma van vele: hogy nem Sherlock Holmes. Ez James Bond és Robert Downey Jr. keveréke, aki a viktoriánus Londonban játszik önjelölt igazságosztót.

Sherlock Holmes filmként: 5/10

Akciófilmként: 8,5/10

A következő rész a film zenéjét fogja boncolgatni.