The World's End (Világvége) - kritika

A Cornetto-trilógia befejező része tavaly került a mozikba (boldogabb országokban), itthon azonban valamiért csak DVD-n jött ki. Annak fényében, hogy a három film közül (Shaun of the Dead, Hot Fuzz) ez a második legjobb, számomra teljesen érthetetlen, hogy miért fosztották meg az itthoniakat egy olyan élménytől, ami üde színfolt lenne az akció –és szuperhősfilmek folytatásától túltelített mozikínálatban.  Nem tudom megérteni, hogy hogyan kerülhet a mozikban egy Will Smith film, amikor egy ilyen remekművet eldugnak a DVD kiadások közé, így nem csoda, hogy itthon ez a mű nem kifejezetten tartozik az ismertek közé, annak ellenére, hogy színvonala sokkal többre predesztinálja. Nézzük hát, mi teszi ezt a filmet többé, mint egy átlag bugyuta vígjáték, és miért lehet azt mondani, hogy ez a trilógia többször nézhető és nézendő.

A Simon Pegg -Edgar Wright szerzőpáros ismét egy olyan teljesen átlagos alapsztoriból indult ki, amiből már rengeteg tucatvígjáték készült: összejönnek a régi haverok. Itt a motiváció azonban teljesen más: egy húsz évvel korábban sikertelenül megkísérelt kocsmatúrát próbálnak beteljesíteni. Illetve közülük csak egy, Gary King (Simon Pegg) az, aki mindenáron véghez akarja vinni korábban sikertelen küldetésüket. És itt már el is kezdődik az, hogy mitől is több ez a film. A kis társaság ezt a túrát felnőtté válásuk első állomásának tekinti, azonban míg a többiek túl tudtak lépni ezen a "sikertelenségen", addig az addig legmenőbbnek számító falkavezér megragad ennél a kudarcnál, és több mint húsz év után is ezen pörög. Érdemes megfigyelnünk a nyitójelenet helyszínét- később ki fog derülni, hogy milyen szinten - nem - sikerült feldolgoznia ezt a traumát Kingnek.

A visszaemlékezést mindenkinek érdemes alaposan végignéznie: minden egyes másodpercnek meglesz később a helye és a funkciója, még akkor is, ha azt nem gondolnánk. Egészen rémisztő részletességgel van felépítve ez az univerzum, még harmadik nézésre is van olyan, amit még nem szúrt ki az ember. Ezek a motívumok és jelenetek a szülővárosba visszatéréskor fognak majd visszaköszönni, sokszor egészen váratlan formában.

De vissza a történet vezérfonalához: miután Garynek nagy nehezen sikerül összetrombitálnia a régi csapatot, régi ruhájában és ósdi autójával elindulnak vissza szülővárosukba. Mikor megérkeznek, végigzongorázzák ugyanazokat a cselekvéseket, amiket húsz évvel korábban, majd elkezdődik maga a kocsmatúra. Az „öt muskétás” már az első pillanatban megdöbben, mikor belépnek az első csehóba: a multikulti jegyében teljesen elvesztek a pub jellemző jegyei. Ez később csak még rosszabb lesz: a cégéren kívül az épületek belsejében lényegében mindenhol ugyanaz a hely fogadja a túrázókat, amin annak rendje és módja szerint fel is háborodnak. Miközben haladnak előrefele útjukon, folyamatosan derülnek ki a múltbéli események, egyfajta analitikus dráma stílusban: főleg, mivel itt sokkal komolyabb történetek is vannak, mint a kocsmázás be- nem-fejezése. Természetesen bekövetkezik egy váratlan esemény, ami elsőre legalább annyira blődnek tűnhet, mint a Shaun of the
Dead zombi inváziója, de itt is minden a helyére kerül a történet végére.

Érdemes külön kiemelni azokat a motívumokat, amelyek egybekötik a három művet. Korántsem állítom, hogy az összeset megtaláltam, vagy hogy erre egyáltalán bárki képes lenne, de ennek ellenére vannak pontok, amelyek egyértelműek: sör, Cornetto, kerítések, bunyók, stb. Az, hogy ilyen következetesen végigvitték ezeket a mintákat mindhárom filmen, mutatja azt, hogy mennyire nem csak vígjátékként kell ezeket a filmeket kezelnünk, hanem olyan művekként, amelyek művészeti értéket is képviselnek.

Ebben az értékteremtésben segít az operatőri munka is, amely egészen kimagasló, a vágással együtt. Egyértelműen érződik a Scott Pilgrim hatása, sokkal képregényszerűbb a film történetmesélése, mint a korábbiaké, és a jelenetek közötti átmenetek is sokszor könnyen elképzelhetőek egy füzet lapjain. Annak ellenére, hogy ez a fajta beszédmód sokban könnyíti a befogadást, mégis éles kontrasztot képez a film vége felé egyre komolyabbá váló mondanivalóval.

Az utolsó nagy párbeszédet tanítani kéne. Úgy tud humoros lenni, hogy közben minden egyes mondatát érdemes alaposan megrágni, több oldalról megvizsgálni, elemezni, majd a végén megbeszélni a többiekkel. Az, ahogyan ez a párbeszéd egyszerre int be a gondolkodás nélküli „énkeresésnek” és a mindent önmagának alárendelő egyén szabadságának, a teljes globalizációnak és teljes technika nélküliségnek, az egész egyszerűen zseniális. Kevés ilyen remekül megírt dialógust találunk a filmtörténelemben, annak ellenére, hogy egyeseknek ez a párbeszéd már „unalmas” lehet (bár van, aki ezt a Hobbitban található Smaug monológra is rásütötte).

A többi színészt is érdemes megemlíteni, bár ez a film nekem elsősorban Gary King drámájáról szól. A társaság többi része is remekül játszik, mindenki hozza a szerepét, és személyes kedvencünk, mindenki Bilbója is lenyűgözőt alakít, ezúttal szerencsére nagyobb szerepet kapva, mint a Hot Fuzzban.

A zeneválasztást is komoly dicséret illeti. Az, hogy a szöveg és az aktuális jelenet sokszor összekapcsolódik, az egy dolog, de már a számok kiválasztása is szinte tökéletes. A képhez rendszeresen hozzátesznek, és már hangulatukban is azt idézik meg, hogy hogyan próbálják meg feldolgozni ifjúságukat ezek a meglett, sokszor családos emberek. És természetesen a Cornetto is felbukkan újra, hogy senkinek ne legyen hiányérzete.

Ahogy már írtam, ez "csak" a második legjobb film a trilógiából, de az biztos, hogy méltó lezárása ennek a nagy munkának, és nem lehet okunk panaszra- egy többször nézhető, színvonalas, sokrétegű, humoros filmet kapunk, ha megnézzük ezt a filmet: hát ne habozzunk!

10/10

Farkas (Wolverine) - filmkritika

Az új filmötletektől (és a bennük rejlő potenciális bukástól) rettegő Hollywood úgy tűnik, hogy egyértelműen a mellett tette le a voksát, miszerint csak jól bejáratott neveket fognak futtatni. Ez leginkább akkor szúr szemet, mikor megnézzük a 2014-es „új” filmeket: kapunk 300 kettőt (!), Need For Speed-et, Pókember kettőt, Így neveld a sárkányodat kettőt, Supermant és Batmant egyszerre, valami tucatnyi Bosszúálló filmet illetve az X-men univerzum egy újabb darabját. Az, hogy ennyire egyértelműen zár az új ötletek felé az álomgyár, azt is előrevetíti, hogy ezek a sorozatok sem próbálnak majd egyediek lenni, mert az emberek nem azért fognak beülni egy filmre, mert minőségre vágynak, hanem mert azt akarják látni, amit előző évben is – legalábbis a stúdiók szerint. A tavalyi Wolverine/Farkas film is ebbe a csapdába esett bele- illetve amit újított, az rosszul sült el.

Az alaptörténet viszonylag egyszerű: a visszavonult, mizantróp Farkas (Hugh Jackman) az erdőben tengeti napjait, mikor eljön érte az egzotikus fejformájú Yukio (Rila Fukushima), hogy elvigye őt Japán leghatalmasabb urához, akit még a második világháború alatt Logan megmentett. Az öreg Yashida (Hal Yamanouchi) már a halálán van, ezért főhősünk elvállalja az utazást, hogy elbúcsúzzon tőle. Mikor azonban megérkezik, kiderül, hogy a helyzet sokkal összetettebb, mint gondolta volna. Az öreg felajánlja, hogy halandóvá teszi, pontosabban, hogy átadhatja neki (a vén iparmágnásnak) a halhatatlanságot. Farkas természetesen azért ezt nem vállalja, ellenben azt igen, hogy megvédi az öreg unokáját, Marikot (Tao Okamoto), akit a vénember szerint támadás fenyeget. E közben a karmos mutáns folyamatosan rémeket lát, a korábbi részekből ismert Jean Grey (Famke Janssen) folyamatosan feltűnik álmában egy indokolatlan fehér dresszben. Így tehát összesen három nő között őrlődik az embertelenül kigyúrt Jackman, amikor beüt a krach, az öreg meghal, a temetésén a jakuza megpróbálja elrabolni az unokát, akit természetesen megment a hebrencs hős. Közben elkezd legyengülni, öngyógyító képessége egyre kevésbé funkcionál és testi erejében sem bízhat annyira, mint korábban. Még egy nő feltűnik, a „Vipera” (Svetlana Khodchenkova), aki szintén mutáns és annak ellenére, hogy ő a legjobb nő a filmben, gonosz. Alapfelállásnak nem lenne rossz, főleg nem egy szuperhősfilmhez képest, de sajnos a film alkotói egy-két helyen igen csúnyán mellényúltak, és így alulmúlták az X-men filmek eddig viszonylagosan magas színvonalát.

Elsőre a történetvezetésről, csavarokról, fordulatokról. Röviden: iszonyatosan kiszámíthatóak. Néhány jelenetben annyira helyzetidegen párbeszédek hangzanak el, hogy egyértelmű, hogy később még szerepük lesz. Ilyen példának okáért az atomrobbanás utáni jelenet, ahol a hálás katona megmentőjének akarja adni a kardját, aki azt egy kézbe fogja, de a haláltól megmentett japán így szól: A japán kardot két kézzel kell fogni. Mi a halál! Természetesen ez vissza fog köszönni, hol máshol, mint a végső leszámolásban is, mint ahogy ilyen jelenet az is, mikor Japán leggazdagabb örökösnője megjegyzi, hogy iskolai versenyt nyert tőrdobásból (??). A csavar a film végén  tízes skálán mondjuk hatos, ami annak fényében, hogy lényegében ez az egyetlen igazán váratlan fordulat, igen gyenge filmet feltételeztet.

Sajnos a történethez kapcsolódóan meg kell jegyeznünk azokat a hatalmas lyukakat is, amelyeket a forgatókönyv hagyott a sztori vásznán. Számomra felfoghatatlan, hogy a japán belügyminiszter medencébe dobása hogy maradhatott retorziók nélkül, illetve maga a fickó hova tűnt el ez után a történetből, a nagypapa miért akarta fia helyett unokájának juttatni a céget, illetve hogy mi a jó halálért kell két kézre fogni a szuperrobot japánkardját ahhoz, hogy elkezdjen izzani?!?!  Ehhez társul még a tucat-akciófilmek legbénább kliséje, az, hogy a menekülők az üldözőket egyszerűen képtelenek lerázni, valahogyan mindig a nyomukra akadnak, még akkor is, ha az égegyvilágon senki sem látta, hogy hova mennek. Ennél már csak egy komikusabb jelenet van: mikor Logan önmagán kezd el szívműtétet végrehajtani, úgy, hogy felmetszi a gyomrát és benyúl a belsőségeibe, hogy megoperálja magát. 

Ezt követően mellette elkezdenek harcolni, arrébb lökik a röntgent, így Farkas teljesen vakon turkál saját magában, míg mellette a furcsa fejformájú anime csaj harcol egy már megmérgezett, így érthetetlenül feltámadt fickóval. Erre jön még rá az a rész, ahol a „Fekete Klán” minden tagja kötéllel felszerelt nyílvesszővel lövöldöz Loganra, aki sündisznóként esik össze a titkos erőd lábánál (titkos erőd. komolyan?). És sajnos nem hagyhatom megjegyzés nélkül a vonat tetején zajló párharcot sem, ami pont olyan, mint egy 2D-s telefonos játék, ahol néha fel kell ugrálni a táblák elől. Egy tipp a készítőknek: ez filmben nem működik. Mikor megláttam, egy darabig el sem hittem, hogy erre elpazaroltak öt percet, ez majdnem olyan, mintha a Torpedóból filmet csináltak…ja, az is megtörtént.

Az operatőri munkával semmi különösebb gond nincsen, sőt, vannak kifejezetten jó képek is. A helyzet a filmzenével ugyan hasonló. Korrekt munka lenne, a filmhez kifejezetten hozzátesz, de külön eléggé élvezhetetlen, főleg a miatt, hogy nem található benne egy kifejezett motívum, amire az egész felépülne, így az album inkább olyan mint egy montázs, nem pedig mint egy kész egész.

Összesítve elmondhatjuk, hogy a film sajnálatos módon mélyen alulmúlja a sorozat eddigi részeit, nem teljesíti be feladatát (miszerint közelebb hoz minket Logan személyiségéhez), ő maga sem tud meg többet magáról, az egész olyan, mintha a Halálos iramban széria egyik része lenne: béna alapsztori, másik városban. Hugh Jackman persze hozza a kötelezőt, macsó és férfias és néha rettentően szomorúan néz, de még ez sem indok arra, hogy hogyan tudta lefektetni Marikot, akit körülbelül egy napja ismert és addig a csaj le akarta koppantani. Aki nagyon szereti a szuperhősös filmeket, még annak sem tudom ajánlani, mert ebben körülbelül annyi a szuperhős, mint egy macisajtban, a többi része pedig kifejezetten gyenge.

4/10

Elementary (Sherlock és Watson) – kritikán alul

,avagy ilyen szutyokrossz Sherlock feldolgozást még nem hordott a hátán a föld

Töredelmesen bevallom, csak az első részt láttam ebből a sorozatból, de mivel egyszer élünk, kevés időnk meg túl drága ahhoz, hogy ilyen szutyokra pazaroljuk, ezért annak érdekében, hogy az olvasóknak időt spóroljak, lássuk hát, miért borzalmas a Sherlock amerikai változata. (A kritika olvasása legalább nem emészt fel 45 percet, mint egy rész megnézése, bár tele lesz személyeskedéssel és szubjektív véleményformálással.)

A Sherlock című remek brit tévésorozat után az amerikaiak is úgy gondolták, hogy elkészítik a maguk változatát. Ezt nyilván az amerikai közönség igényeire kellett formálni (ennek módszerét remekül kiparodizáló sorozat: Episodes), így lett belőle az a borzalom, amit a nézők elé toltak: Modernizáltuk Holmest!- felkiáltással.

Nézzük a pozitívumokat: a cím ügyesen lett kiválasztva, legalábbis az angol. Vége.

És a negatívumokra váltva: először is lássuk a szereplőket, akik a magyar címben mindketten címszereplővé avanzsáltak. Először Watson tűnik fel a vásznon, és mint kiderül, itt is nagyobb szerepet kapott, csakúgy, mint a Jude Law által megformált alteregója (főleg az Árnyjátékban).

A legmeglepőbb fordulat ebben a változatban, hogy a jó öreg, megfontolt, kissé lassú de mindenképpen szeretetreméltó Watson egész egyszerűen egy nő lett! Kínai nő. Lucy Liu egy olyan volt sebészt játszik, aki véletlenül annak idején megölte egy betegét (hol van itt már a háborúban részt vett, kitüntetett orvos?) és ezért a mentorkodásba menekül. Karaktere az első részben elég érdekesen van megjelenítve: ahhoz képest, hogy mi lenne a dolga, elég egyszerűen beleegyezik a különc Sherlock mindenféle marhaságába, vele tart nyomozni és végeredményben ő oldja meg az ügyet. Itt sem a behódoló Watsont kapjuk meg, folyamatosan visszaszólogat a pimasz detektívnek és nem hagy bennünk kétséget a felől, hogy később lett itt még csörte közöttük.

Apropó, visszaszólogatásak: a Sherlock című sorozat intelligens ugratásaiból itt csak a kifejezetten bunkó, alpári oltogatások maradtak meg (igazodjunk ugyebár a nézőkhöz…), a Holmes álnéven futó karakter pedig összes megmaradt, még el nem szívott megfigyelőképességét arra használja fel, hogy a mentorát megszívassa. Első megjelenéséhez kapcsolódnak a legfurcsább dolog, pedig később is lesznek még dolgok. Az amerikai detektívnek tetoválásai vannak és ami még különösebb, szado-mazo szexszel tölti idejét. Nem akarom megkérdőjelezni az alkotók épelméjűségét, de kénytelen vagyok, mivel olyan szinten írták át a karaktert, hogy az már teljesen függetlenedett Conan Doyle-i eredetijétől és önálló életre kelt. Holmes a munkájával van eljegyezve, az egyetlen nő, aki megmozgatja fantáziáját, az Irene Adler, és ő is csak intellektuális szinten. Itt már nem is adaptációról beszélünk, hanem egy olyan sorozatról, ami új karaktert alkotott, egy Monkot egy ismert névvel, akitől ráadásul a legalapvetőbb jellemvonásait is elveszik. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekre ugrik, hogyha valaki addig alakítgatja, amíg már felismerhetetlenné válnak, de még mindig azon a néven futnak, amin az eredeti zseni megalkotta őket. Nekem ilyen példának okáért a Seven Nation Army gagyi popfeldolgozásai, az Eragon elcseszett adaptációját és a Sherlock Holmes ezen változata. Az eredeti soha nem mondana ilyet Watsonnak (főleg nem az első közös ügyüknél): „Össze vagyok zavarodva Watson” , ezen kívül néhány igazán nyálas és balul elsült szövegeket nyom, mint példának okáért: „Tudom, hogy jó nyomozó lenne magából Watson.”

És különben is: MÉHÉSZKEDÉS? MINT HOBBI?! Ez annyira nevetséges, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy a forgatókönyvírók komolyan gondolták. Csak képzeljük el a jelenetet: Holmesnak kéne egy új hobbi. Mondjuk méhészkedés? Mekkora ötlet, megy a filmbe! Mi a jó édes hétszázát gondoltak? Szánalmas hulladék.  Közben természetesen a nyomozói módszerei sem maradtak sértetlenek: mint már említettem, képességei megkoptak, energiáit lefoglalja Watson szívatása, így a nyomozást inkább intuíció alapján vezeti.

„Vezeti.” Watson hasznosabb tagja a kis különítménynek, mint ő egyedül. Különben is, olyan logikátlanok azok a következtetések, amiket levon, hogy a legrosszabb ponyvakrimikben is csak vészötletként kerülnének bele. A nyomozó mozgása több mint komikus, mintha egyszerre próbálná Robert Downey Jr. vicces mozdulatait és egy robot mozgáskordinációját összehangolni, amiből egyszerűen annyira nevetséges ötvözet jön létre, hogy azt látni kell.

2:08-nál a megfordulást érdemes figyelni

Mellesleg a történet is tele van lyukakkal. Hogy a vérbe vette rá a férfi, hogy a felesége pont olyan alakúra műttesse át magát, mint a korábban meggyilkolt nő? Miért tette be a gyilkos a nőt a pánikszobába? Miért vitte el a gyűrűt? Miért éli valaki újra gyilkolási vágyát szteroidoktól? És különben is: honnan tudja egy volt elítélt, hogy a rizsbe tett telefon újra használható lesz? Az egész egy elhibázott marhaság.

A zenéről: a zenék pocsékok. A béna popdaloktól elkezdve a legbénább horror-kliséket másoló „feszültségfokozó” vinnyogásig minden borzalom fel lett vonultatva. Hát nem a zenéi mentik meg ezt a sorozatot, ahogy a színészei sem, akik mindketten pocsékok és ahogy a forgatókönyvírók sem, akik voltak akkora majmok és KIHAGYTÁK MRS. HUDSONT a sorozatból.

Egyszóval borzalmas. Ráadásul borzalmasan hosszú is ahhoz képest, hogy milyen rossz. 45 perc, amit az életedből vesztegetsz el. Ne tedd. Pocsék próbálkozás.

1/10

Folytatás a jóval jobban sikerült Sherlock című sorozattal.

Sherlock Holmes- Árnyjáték (A Game Of Shadows) – kritika

Az első rész sikere után egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX. századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől, lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.

A főszereplők terén nem történt túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.

Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.

Watson megházasodott, de jellemén ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”, visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk, akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest: megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben, céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy Tony Stark szerepét.

Az előző film Bond-lány szerepét most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki, hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból  (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt tehát egyel gyengébb lett a film.

És végül talán a legnagyobb probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon). 

Engem külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 

Na és a látványvilág? Hát az ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést tudnám felhozni leginkább.

Történet? Itt érződik leginkább a második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább – mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!) cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen (amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.

De ez nem egy rossz film. Sőt, akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre, ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és visszaemlékezésről.

Külön gondolkodni való: miért Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?

De valami mégsem stimmel. A nagy rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.

Ugyanaz, mint az egynél:

Ha akciófilm: 10/10

Ha Sherlock Holmes film: 4/10

Folytatás az adott rész filmzenéjével.