Kasabian-West Ryder Pauper Lunatic Asylum- kritika

Az album máig a Kasabian legnagyobb sikere, mind a kritikusok mind az 'egyszeri emberek' körében nagy népszerűségnek örvend/örvendett. Nagyrészt ez az előző (Kasabian és Empire) albumokhoz képest könnyedebb hangzásvilágnak és a jól átgondolt EP megjelenítéseknek köszönhető. Lássuk hát mit tartogat számunkra ez a csoda.

Szokás szerint kezdjük a borítóval. Az album címe az 1880-as években Angliában épült pszichiátriai intézetekre utal, amelyek ugyanezzel a névvel futottak. Ahogy Serge az egyik interjúban kifejtette: „a borító a zenekar tagjait ábrázolja, akik a tükörben figyelik magukat, egy partira beöltözve az elmegyógyintézetben.” A zenekar tagjai máshol elmondták, hogy minden egyes szám egy-egy bentlakót próbál jelképezni az elmegyógyintézetből. Tegyünk hát mi is így!

A vezéregyéniség- Underdog

Gyönyörű riffel indít, belopja magát az ember szívébe és fülébe már az első percben. Jól eltalált szöveggel teperi le a hallgatóját, a hihetetlen torzítás a hatást csak még erőteljesebbé teszi. Néha egy-egy váratlan kiállással lep meg minket, de ne higgyük azt, hogy széplélek, mikor a dallam vagy a fantasztikus többszólamúság alapján azt feltételeznénk- egy pillanat alatt a földre felül kerekedik megint. Főleg a tökéletes szólóval, amit nem elég egyszer meghallgatni. Tökéletes, nem véletlenül ő a legerősebb fickó az asylumban.

A szerelembe beleőrült- Where Did All The Love Go?

Dinamikus, életerős figura. A versében mintha a saját történetét mondaná el, míg következik a refrén, ahol sír a szerelem után. Ez a rész rendkívül megható, de aztán visszatér újra az elbeszélésre. Kellemes vonószenekar kíséri dalát, mígnem ismét eszébe jut szerelme. Érdemes odafigyelni a második chorus után következő részre, ahol változik a dallam és valami újat kapunk, ami szintén hibátlan. Egy perccel később már egy kis keleti hatás is érződik az instrumentális átvezetőben, de a végére minden összeáll, és ismét megkapjuk a megváltozott és az eredeti refrént is, így gyönyörűen záródik le ez a történet.

A néma finn -Swarfiga

Felbukkanása kirobbant minket az előbb élvezett békés, nyugalmas hangulatból és félelemmel tölt el. De hamar megnyugszunk. A fickó, bár rémisztőnek látszik, valójában néma és békés. Hamar kiismerhető figura. Nem túl bonyolult lélek, de neki is megvan a helye ebben a fura közegben.

Az érző lelkű vagány- Fast Fuse

Kemény riffel jelenik meg a színen, bár a szintetizátor kicsit lágyítja a kemény fellépést, ellenben az énekkel, ami tökösen, keményen, huligánosan szól. Nincs is refrén egy jó darabig, de egyszer csak elhal a torzítás és meglátjuk a szép lelkét ennek a srácnak is. (Az érző lélekhez a hangot Serge szolgáltatja.) De nem ad azért túl sok bepillantást- gyorsan továbbvágtat, és próbálja megtartani a keményfiú imidzst.

A depressziós kocsmáros- Take Aim

Vadnyugatis trombitaszó a belépője, kicsit disszonens gitárakkordozás a felvezetője. Vállalhatóan elnyújtott éneklés, de a szöveg figyelembevételével teljesen elfogadható, sőt zseniális. Hosszú szám, hosszú szöveg, jó szám, hangulatos hangszerelés. Atmoszférateremtő. Felvezeti cimboráját, a…

Magát őrültnek álcázó tolvaj- Thick As Thieves

Érződik rajta, hogy teljesen normális. Higgadtan, értelmesen van kitalálva imidzse, amivel be próbál olvadni a többiek közé, de nem teljesen sikerül. Nem, erről baromi nehéz így beszélni. (Fantasztikusan eltalált, hangulatos akkordozás, kiváló éneklés –végre tényleg éneklés!- elképesztő háttérvokálok, epikus refrén. Hibátlan szám. Hibátlan.) Szép halkan, akusztikusan próbál észrevétlen maradni. Sajnos kiválóságával így is felhívja magára a gyanútlan látogató figyelmét.

A magát vadnyugati pisztolyhősnek képzelő autószerelő- West Ryder Silver Bullett

Az egész fickó úgy van felöltözve, mintha valóban a Vadnyugaton élne, akár egy filmbe is elmehetne szereplőnek, olyan tökéletes a jelmeze. Drámai belépőkkel operál, néha lelassul, mintha párbajra készülne. De nem, sehol senki, Willy a kölyök is halott már. A többi őrült remek háttérvokállal kíséri marháskodásait. Lassan már mi is a távoli prérin érezzük magunkat. Megérkezünk a kocsmába. Letelepszünk, rendelünk egy whiskyt. Valaki berúgja az ajtót. Megfordulunk.

A tömeggyilkos- Vlad The Impaler

Haláli riffel nyit és ez később sem változik. A hangja agresszív és erőteljes, mintha mindig kiabálna. Odasiet a zongorához. Néha pöntyög rajta egy-két fals futamot. A vendégek rettegve néznek össze, de valójában imponál nekik ez a fickó. Ritka jelenség ő, meg kell becsülni. Egy igazi kemény fickó, mindenféle érzelem vagy gátlás nélkül.

A benyugtatózott beteg- Ladies & Gentlemen

Az előző figura után kifejezetten fura ránézni. Fura, emberfeletti nyugalmát a nyugtatók okozhatják. Lassan, dallamosan beszél. Egy gitáron pönög közben, halkan kíséri önmagát. Végül már önmagát lassítja, de jó érzés egy kicsit belassulni nekünk is.

A kómából ébredező ápolt- Secret Alphabets

Első pillanataiban még azt sem tudja hol van. Miután kitisztulnak gondolatai, belekezd mondanivalójába. Hamar felveszi a többiek ritmusát, de kissé még érződik rajta a szédülés. Néhány pillanatig nekünk is megpróbálja felvázolni a kómában látottakat, de miután belátja a feladat lehetetlenségét, feladja, és folytatja a kérdezősködést a mindennapokról. Elkezdenek remegni a pillái. Lassan mély álomba zuhan megint.

A szabadságra vágyódó- Fire

Energikus,erőtől duzzadó, remek srác. Kicsit rajta is lehet érezni a vadnyugat szelét, de nem tudjuk megállni, hogy hatalmas atmoszférájába be ne rántson minket. Szinte irányít minket. Hatalmas energiákat felszabadítva üvölt, és mi is kénytelenek vagyunk vele üvölteni. (Zseniális riff ismét, tökéletes hangszerelés, slágergyanú, dúdolható, üvölthető, koncertremenjünk, a legjobb szám az albumon.) Hihetetlen figura!

És ismét elrontották! Én ezt nem tudom elhinni. Happiness. Egy faszt. Az első lemez balul sikerült lezárása után megint képesek voltak idetenni az egyszeri hallgató elé egy alapvetően semmilyen, hipstermajomkodós lassúzást, ami teljesen elrontja a Fire hangulatát és az egész albumról egy kellemetlen utóízt hagy bennünk. A kurva életbe.

Összességében egy nagyszerűen átgondolt alapkoncepció, jó végrehajtás, zseniális számok, amiből néhány kiemelkedő. Ügyes borító, kiváló hangszerelés, hibátlan hosszúságú számok. Szar lezárás, de egye fene.

9/10

Kasabian különrovatunk utolsó száma a Velociraptor!-t fogja cincálgatni.

Into the wild-filmkritika

Hogy mi késztetett arra, hogy a tőlem oly’ távol álló világba kalauzoló „Into the wild” (inkább ezt a címet használnám, mivel úgy érzem, a magyar címfordítók ha nem is bakot lőttek, de mégsem találták el az eredeti cím igazi pikantériáját) című filmet megnézzem? A zenéje. Miután hallottam az egyik számot, megnéztem az előzetest és úgy döntöttem, hogy egy kicsit a hippikultúrába is mélyebben behatolok. A film története valós eseményeken alapul és Jon Krakauer azonos című regénye alapján készült Sean Penn rendező-forgatókönyvíró kezeiben.

A film alapvetően két idősíkban játszódik: az egyik jelenetben már az alaszkai ősvadonban van főhősünk, míg a másik szálon az odajutását követhetjük nyomon. A főszereplőnk egy bizonyos Cristopher McCandless, aki friss diplomásként, ígéretes tehetségként a társadalmi elvárásokra fittyet hányva, kötelezettségeit maga mögött hagyva nekivág a vadonnak, hogy „igazán szabad legyen”.

Váratlan elutazásának hátterében családja áll: szülei kölcsönös megcsalásokkal és folyamatos veszekedésekkel mérgezték gyermekeik életét, akikben ezek az élmények, mivel igen fiatal korukban érték őket, maradandó nyomot hagynak. Bár a szülők nem válnak el (vélhetően a gyerekek miatt), a fiatal Cristopher mégis úgy érzi, hogy nélkülük tud csak igazán kiteljesedni. Mint kiderül a filmben, a fiú megszállott olvasó, folyamatosan falja a könyveket- főként a romantika nagy alakjaitól (pl: Tolsztoj). Mint egy modern-kori Don Quijote száll szembe mindennel, hogy elérjen a maga által kitűzött célhoz, ami nem más, mint a távoli Alaszka. Útja során rengeteg különböző emberrel összetalálkozik, akikre nagy hatással van- de ne feledjük el, hogy hatás nincs ellenhatás nélkül. A korai Cristopherhez képest az (SPOILER) agonizáló Cristopher már teljesen másként látja a dolgokat.

Mondhatjuk azt is, hogy a film a felnőtté válás története. A szülők viharos életének árnyékában a két gyermek valószínűleg nem tudott rendesen felnőni és megérni –ezt támasztja alá az is, hogy a film közben folyamatosan halljuk a húg narrációját. A lány szilárdan hisz benne, akárcsak a kisgyerekek, hogy bátyja tévedhetetlen és minden úgy van jól ahogy a nagytestvér csinálja.

A nagytestvér pedig kapja magát, és a kor divatja szerint útra kel. Személyazonosság és pénz nélkül indul útnak, de egy idő után kénytelen rádöbbenni, hogy ebben a világban bizony semmit sem lehet ingyen megkapni. Dolgozni kezd, hogy megszerezze a pénzt ahhoz az utazáshoz, ami úgy gondolja, majd elszakítja őt az anyagi világtól való függéstől. Ne feledjük el azt sem, hogy a huszonhárom éves fiú otthonról egy szó nélkül megy el, majd két évig semmiféle életjelet nem ad magáról. A fiúk eltűnésébe majdnem beleroppannak a szülők, majd végül a testvére is kételkedni kezd benne, miközben ő maga csak él, és legnagyobb gondjának azt tartja, hogy megtalálja az élet igazságát.

Gyermeki felelőtlenségét utolsó pillanatában megbánja és azt vizionálja, hogy szülei tárt karokkal üdvözlik, és mikor ő átöleli őket, akkor majd ők is megértik azt,amit ő itt megértett. Tehát mint egy gyermek, mint aki egy nagy táborból ér haza, elmeséli kalandjait és reméli, hogy a szülők is átérzik ugyan azt, amit ő is átérzett.

Érdekes, hogy hogyan talál magának új apaképet a régi helyett, akiben mélységesen csalódott. Az értelmiségi, kétkezi munkával nem foglalkozó apa helyett talál magának egy öreg, ex-alkoholista, de mostanra már jó útra tért fickót, aki bőrdíszművesedéssel keresi mindennapi kenyerét. Itt is észre lehet venni, hogy mennyire tudja élvezni a civilizációból kiszakadt ember a kétkezi munka gyönyörét.

Az utazást néhol megszakítják kisebb-nagyobb kitérők, de csak elér céljához. Alaszkában egy kivénhedt buszban teremti meg saját kis civilizációját, XX. századi Robinsonként. Természetesen mindezt nem tudná megtenni bizonyos segédeszközök nélkül, amelyek végeredményben mégiscsak a civilizációból származnak. Ezeket többnyire az imént említett pótapjától kapja, akit egyébként szintúgy cserbenhagy öregkora legvégső szakaszában, hogy álmait hajszolja, mint vér szerinti szüleit.

Megérkezése után két hónappal megpróbál visszatérni a civilizációba, mivel egy Tolsztoj mű alapján rájön, hogy csak akkor éri meg élni, hogyha másokért is tesz az ember. És itt érik férfivá az a gyerek, aki szülei elől a hegyekbe menekült, és megpróbál visszamenni hozzájuk. Sikertelenül.

A filmmel csak néhány apró problémám van, és ezek közül is csak nagyon kevés technikai. Először is Kristen Stewart. Ő tényleg nem jó semmiféle szerep eljátszására, bár úgy, hogy egy hippi nőszemélyt játszik még egész elfogadható a körülbelül nulla arcjátéka, de ez is csak abban az esetben, ha azt feltételezzük, hogy 0-24 be van lőve. Másodjára senkinek sem ajánlom a magyar szinkront, elég elhibázott. Harmadjára pedig sokszor idegesítővé tudnak válni a véletlenszerűen elszórt okos mondások, amik néha már szinte coelhoi magasságokba emelkednek. (És a bónusz: én néha indokolatlannak tartom a lassításokat. Persze, sokkal epikusabb, ha lassan rázza a vizes haját, de azért na.)

És a másik problémám, ami viszont üzenetbeli. A főszereplőt egy rendkívül szimpatikus figurának ismerjük meg, de hogyha jobban belegondolunk, egy felelőtlen, gyerekes, közveszélyes, többszörösen törvényszegő alak, aki nemcsak az egész családját rendítette meg lelkileg eltűnésével, de utána több szabályt és rendeletet szeg meg, mint James Bond egész karrierje során pedig ő sem volt kispályás, továbbá később egy öregembert is magára hagy,összetöri egy fiatal lány és egy kissé öregedő hölgy szívét (anyakoplexus, vagy mifranc).

De nehogy tévedésbe essen az olvasó: nekem tetszett ez a film. A maga műfajában kifejezetten jó road-movie, kiváló zenékkel, gyönyörű képekkel, és végeredményben pozitív végkicsengéssel, egy olyan mű, amit érdemes megnézni. Jó színészek meg Kristen Stewart- élvezetes, megnézendő darab az Into the wild (Út a vadonba).

ui: néhány szó a filmzenéről.

Külön is érdemes meghallgatni, számomra leginkább a No Ceiling és a Long Nights volt kiemelkedő, de aki kedveli a kellemes country/alternative/ John Fruiscante stílusú zenét, annak mind a harminchárom percnyi játékidő élmény lesz.

A film: 6/10
Filmzene: 8/10