Az első rész sikere után
egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX.
századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd
továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést
a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második
részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a
Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől,
lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.
A főszereplők terén nem történt
túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.
Watson megházasodott, de jellemén
ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”,
visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk,
akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy
számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest:
megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben,
céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy
ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy
Tony Stark szerepét.
Az előző film Bond-lány szerepét
most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja
megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd
színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell
valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten
Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz
sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy
legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki,
hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy
hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások
alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt
tehát egyel gyengébb lett a film.
És végül talán a legnagyobb
probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt
a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja
a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon
súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van
nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik
egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon).
Engem
külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás
fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai
még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De
szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb
bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő
alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 
Na és a látványvilág? Hát az
ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a
képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést
tudnám felhozni leginkább.
Történet? Itt érződik leginkább a
második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az
eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább –
mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását
tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a
világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!)
cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus
bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen
(amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.
De ez nem egy rossz film. Sőt,
akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős
akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és
színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre,
ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a
filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és
visszaemlékezésről.
Külön gondolkodni való: miért
Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?
De valami mégsem stimmel. A nagy
rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a
gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a
racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével
igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de
szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk
mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.
Ugyanaz, mint az egynél:
Ha akciófilm: 10/10
Ha Sherlock Holmes film: 4/10
Folytatás az adott rész filmzenéjével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése