Sherlock Holmes- filmzenekritika

A filmhez tartozó album szinte tökéletes, így hát bőven megérdemel egy külön írást, mivel nagyon ritka manapság az olyan gonddal megkomponált alkotás, amely akár a filmtől elkülönítve is hallgatható lenne. Az album szerzője Hans Zimmer, akinek helye véleményem szerint minimum megkérdőjelezhető a „legjobb filmzeneszerző” posztján, ahol jelenleg ül, de ebben az esetben nem lőtt mellé (azt nem is szokott, csak éppen egy dallamot ad el milliószor).

A Discombubolate egy kellemes kis pöntyögéssel indít, amely később a zene alapmotívumát fogja jelenteni. Majd bekezd a zenekar: dinamikusan, energikusan játszanak mind a vonósok, mind a fúvósok. A hangzásvilágot leginkább a vonósok uralják, az egész zene a viktoriánus London pezsgő, nyüzsgő ám mégis koszos és piszkos világot tárja lelki szemeink elé. A szám vége előtt még kapunk egy gyönyörű dallamot, amely dallammotívum bármelyik komolyzenei alkotásnak díszére válna. A valódi lezárás frappáns és rövid. Beszippant Sherlock világa.

Az Is It Poison, Nanny? az egyik gyengécske szám a lemezen. Szokásos hangulatfokozó zene, ahol az aktuális dallam nagyon kevés, így igazán csak a film alatt érvényesül. A háttérben azonban egyre inkább valami baljós árny rajzolódik ki a fúvósoknak hála, miközben valami furcsa nyikorgás is beleolvad a dallamba. Másfél perc után mintha eltűnne a felhő. Valami új kezdődik. Baljóslatú, de kisebb horderejű. Piti kis bűntény. Tán mérgezett a süti, dadus?

I Never Woke Up In Handcuffs Before. Az album egyik legérdekesebb száma, amely lemerül a londoni alvilág mocskába, és mindent felforgat. Van itt csaló bűvész, cigányjós és medvetáncoltató is. Köztük oson végig Holmesunk, aki a régi mondásnak megfelelően követi a nőt. A végére teljes őrületbe fulladó dallam teljes őrülettel is záródik le, és átadja a helyét valami nyugalmasabbnak.

A My Mind Rebels Against Stagnation lassan indul, körülbelül mint Robert Downey Jr. Sherlockja hat kupica pálinka után. Természetesen idővel beindul, és teljes színpompájában láthatjuk az épülő Londont. Az alapmotívum alap verziója ez- se nem lassú, se nem gyors, nincs benne különlegesség, itt láthatjuk, hogy mi a későbbi variációk alapja. Majd vált a szín- börtön. Valami félelmetes és gonosz, de hogy mi, nem tudjuk, mert a zene csak atmoszférát teremt. Nem ad dallamot. De, mégis! A fúvósok. Akkor ez Blackwood lesz. A szám végén valami újat kapunk: fantasztikus, szomorú és kifejezetten baljóslatú. Az egyik leggyönyörűbb melódia a lemezen és az egész filmben.

Egy töltelékszám: Data, Data, Data. Nem nagyon lehet vele mit kezdeni, csak annyit, hogy alapanyag nélkül mi sem tudunk építkezni.

Meg is kapjuk alapanyagnak a kutyás számot: He’s Killed The Dog Again. Felépítménye a következőkből áll: egy kis alapmotívum, egy csipetnyi Blackwood-variáció majd az egész egy nagyon hatásos és energikus részletbe összeolvasztva. Ahogy már eddig is, itt is félbeszakad a szám felénél a dallam és megint valami új kezdődik. Fúvósok, pöntyögő vonósok. Nem túl vidám és felvidító és ez a szám végéig nem is változik.

Marital Sabotage. Az első fél perc a felvezetés, majd alapmotívum, miközben folyamatosan fokozzák az izgalmat a háttérben dolgozó hegedűk és dobok. Kapunk egy minimotívumot egy szólistától, majd egy kis elcsendesedés után ismét a már hallott „dallam”. Feszültségfokozás, semmi több. Füst, de sehol a tűz.

A Not In Blood, But In Bond első felét a keleti motívumokkal ékes síró hegedűszó uralja, majd a felétől ismét a szimfonikus zenekart hallhatjuk, ahogy méltóságteljes szomorúsággal szólnak. Szép, de semmi különleges.

Ah, Putrefaction. Egy perces felvezető után következik az a rész, amely ismét a hallgató szívébe markol. Az ilyen pillanatokért érdemes filmzenéket hallgatni. A dallam felér a Granada filmsorozat zenéjéhez kidolgozottságában és melódiájában. Talán a legszebb szám az albumon.

A Panic, Shear Bloody Panic a nevéhez méltóan igencsak baljóslatú és rémisztő. Egy ideig visszatér az alapmotívum és ezt követően fel is élénkülnek a dallamok. Ismét hallhatjuk a már korábban hallott London-témát, amely egyszerre fülbemászó és kidolgozott. A számban remekelnek a dobok, egyszerűen fantasztikusan szólnak végig.

A Psychological Recovery…6 Months a legerősebb szám a lemezen. Ebben minden benne van, ami csak a filmben elhangzik, minden motívum, minden dallamocska, minden finomság. Ez az a zene, amit elküldünk egy barátunknak, ha megkérdezi, hogy milyen a Sherlock Holmes filmzenéje, ez az, amelyik bemutatja azt, hogy milyen egy jó soundtrack. Sokoldalú, mégis egységes, dinamikus, mégis remek melódiákkal dúsított. Meg kell hallgatni. Hans Zimmer egyik legjobban sikerült száma. Ne is menj tovább amíg meg nem hallgattad.

Catatonie. Szükségessége minimum megkérdőjelezhető, hisz az előző szám a tökéletes lezárás lett volna az albumhoz. Bár be kell vallani, hogy az utolsó két perce fantasztikusan jól ötvözi az eleganciát a dallamossággal és a dinamizmussal. Végeredményben mégiscsak jó lezárás, de nem a legerősebb track a lemezen.

Mindenképpen hallgasd meg ezt az albumot a filmtől külön is. Ha láttad a filmet, ha nem, ha szereted a klasszikus zenét, ha nem- ezt imádni fogod!

9,5/10

A Sherlock-különrovat következő része a Sherlock Holmes: A Game Of Shadows című film elemzésével fog folytatódni.

Sherlock Holmes- kritika

Guy Ritchie rendezi, Robert Downey Jr. a főszereplő, Jude Law pedig Dr. Watsonként remekelhet. Sajnos a film mindenkinek csalódást okozott. Annak, aki egy Blöff-szerű csavaros alkotásra számított, azért, annak, aki egy igazi Sherlock Holmesra, annak azért, végül pedig annak is, aki egy rossz filmre számított- mert nem az.

Nézzük mit kapunk, ha megnézzük a 2009-es Sherlock Holmest. Ami elsőre a legszembeötlőbb: a látványvilág. Guy Ritchie filmjeire eddig sem lehetett panasz, de itt aztán igazán le a kalappal. A lassítások fantasztikusan néznek ki, ezt kár is lenne tagadni, az alatta futó narráció pedig kellően hatásvadász. A film végig sötét képekkel operál, a visszaemlékezéseknek és megfigyelt részleteket is külön stílus jellemez. Bár kicsit hipster-instagram hatásúak néha ezek az effektek, de egész egyszerűen leesik az ember álla, ha megpillantja őket.

Másodjára nézzük a történetet. Nagyon biztatóan indul a film. Gyönyörű képek, Sherlock fantasztikus megfigyelőképességét felhasználva verekszik egy jót, majd lesiet egy lépcsőn. Eddig tökéletes. Az eredeti regényben is frenetikus bokszoló Holmes, így nem mondhatjuk azt, hogy nagy lenne az eltérés az alapanyagtól. Majd megérkezik Watson. És itt beindulnak a változtatgatás kerekei.

Holmes elfelejti a revolverét. Sherlock nem szokott olyan dolgokat elfelejteni, amik a munkájához kapcsolódnak, így ha a revolverre szüksége lett volna, nem Watson fogja utána hozni. Itt már gyanús, hogy valami máshogy lesz.

A vicces megszólalások, amelyek már itt elkezdődnek a két főszereplő között. Holmes már az eredetiben is ugratta barátját, de semmiképp sem a legdrámaibb szituációban és főleg nem akkor, miközben egy nő meg akarja magát ölni egy késsel.

A harc közbeni színpadias mozdulatok, amik ugyan jól néznek ki, de cseppet sem jellemző Holmes céltudatos jellemére. Nem fogja megpörgetni még háromszor a botot, ha már egy pörgetés után is be tudja törni vele a rosszfiú orrát.

De továbblépve ezekről a „nem annyira zavaró, de kicsit idegesítő” hibákról, nézzük, hogy milyen változások történtek a karakterekben az eredeti műhöz és Jeremy Brett féle változathoz képest.

Holmes elvesztette eleganciáját. Néha úgy vánszorog a földön, mint egy állat, Watson pedig mosdatlanságát veti szemére egyik vitájuk alkalmával. Gondolkodása is lecsökkent a verekedésben hasznosítható tudásra (hova, mikor, mekkorát kell ütni és mennyi ideig tart majd a felépülés) illetve a tények megfigyelésére. Szuperhős voltához igazodva a drogról szó sincs, cserébe viszont minimum akut alkoholista és felgyülemlett agresszióját a kocsma illegális bokszmeccsein éli ki, ahol önmagára fogad. A szerzett pénzt meg természetesen elissza. Ne feledjük el azt sem, hogy Irene-al való kapcsolata is sokkal testibb viszonylatban köszön vissza. 

És hátramaradt a legfelháborítóbb: Holmes bunkó Mrs. Hudsonnal szemben! Ez jelzi azt, hogy mekkorát változott a karakter jelleme.

Dr. Watson. Jude Law remek színész, ezt több filmben is bizonyítja (személyes kedvenc: Gattaca) és itt is ügyesen mozog a rá kiosztott szerepben. De milyen is a rá kiosztott szerep? Az eddig megszokottól eltérően itt nem egy behódoló, butácska Watsont kapunk, aki barátja krónikásaként éldegél. Nem, nem. Itt egy olyan doktort kapunk, akinek már elege van a másikból, el akar költözni a Baker Street-i lakásból és feleséghez szeretne végre menni. Sokkal tökösebb lett, egy olyan szereplő, aki képes sarokba szorítani Sherlock Holmest is. Verekedésben társával majdnem egyenrangú, a nőkkel nagyobb szerencséje van, több önbecsülése van, mint barátjának (ő egyszer sem fetrengett a padlón részegen) és attól sem kell tartani, hogy egyszer néma maradna egy verbális párbaj során.

Irene Adler egy bombanő lett, aki elsődlegesen nem elméleti síkon mozgatja meg Sherlockot. Mint azonban kiderül, ő is csak egy báb a nagy főellenség kezében, aki a második részhez fogja majd az alapanyagot szolgáltatni. Mivel nincs kifejezetten túl sok szerepe ebben az epizódban, így hát lássuk is a sötét oldalt.

Ami majdnem teljes egészében a jó Lord Blackwoodból áll. Szándékos vicc, vagy véletlen egybeesés, de a Mark Strong által megformált figura sokkal inkább hasonlít Sherlock Holmesra (az eredetire és a Jeremy Brett- félére is), mint Robert Downey Jr. XIX. századi James Bondja. Nem piszkolja össze a kezét, más dolgozik helyette, gyilkosságait jól átgondolja, remekül kivitelezi és szeret játszadozni az ellenfelével. És nem mellesleg rendelkezik egy jó adag teátrális érzékkel, amivel összehangolja bűneseteit. Remek karakter, kiváló megformálás, számomra a legjobban eltalált fickó az egész filmben.

Van ugyan néhány apróbb hiba, de ezek valóban csak aprók. Először is, mikor a mészárszékre mennek, hiába gázolnak derékig a vízben, mikor egy perccel később körülnéznek bent, már egy csepp víz nem sok, annyi sincs rajtuk. Másodjára pedig: Irene Adler egy világmegmentő akcióra miért magassarkú csizmában megy? Egy nemzetközi kalandornő, aki képes lemenni a londoni csatornákba verekedni és futkorászni egy öt centi magas sarokkal..minimum érdekes.

Összességében egy nagyon jó akciófilm, jó csavarral a végén, ügyes ötletekkel és remek színészekkel. Egy probléma van vele: hogy nem Sherlock Holmes. Ez James Bond és Robert Downey Jr. keveréke, aki a viktoriánus Londonban játszik önjelölt igazságosztót.

Sherlock Holmes filmként: 5/10

Akciófilmként: 8,5/10

A következő rész a film zenéjét fogja boncolgatni.