Django Unchained- filmzenekritika

Minek kell megfelelnie egy filmzenének? Milyen a jó filmzene? Az a jobb, ami önmagában is megállja a helyét, vagy az, amelyik csak aláfestésként van jelen a képsorok alatt, így nem vonja el a néző figyelmét a filmkockákról? Esetleg nem csak zene lehet a soundtrack része?

Szerintem egy igazán jó filmzene egyszerre támogatja meg a képet emociális üzenetének közvetítésében, illetve a filmtől elvonatoztatva is képes benyomást tenni az emberre, akár úgy is, hogy nem látta a filmet. Eddigi tapasztalataim alapján igen kevés filmzene képes erre, de ami igen, az feltétlenül megmarad az emberekben.

A Django Unchained filmzenéje is ilyen. A zenét már a film megjelenése előtt is le lehetett tölteni meg lehetett hallgatni, így a nagy várakozásra tekintettel én is megtettem. És a zene többé-kevésbé teljesen megfelelt összes elvárásomnak. Miután magát a művet is láttam, még közelebb került a szívemhez, mert már sokkal jobban tudom értékelni azokat a trackeket is, amikor nincs zene.

Mert vannak ilyenek, dögivel. A „Winged”, az „In That Case Django, After You…”, a „Five-Thousand-Dollar Nigga’s And Gummy-Mouth Bitches”, a „Sneaky Shultz And The Demise Of Sharp”, a „Hildi’s Hot Box”, a „Stephen The Poker Player” és a „Six Shots Two Guns” mind ilyenek. Ezek a filmből vett idézeteket tartalmaznak, amik amúgy egész egyszerűen kurvára viccesek. A legtöbben ezekben a részletekben olyan akcentussal beszélnek, amit megkönnyezik az egyszeri angoltanuló, szinte érezni rajtuk a napsütés és a gyapotszedés zamatát. Zseniális. Ezek a trackek logikusan vannak elszórva az albumban, átlag három szám után következik egy poén. Ez azért érdekes, mert…

az albumon általában három számonként követik egymást az instrumentális és a szöveggel is rendelkező számok! Nem pontosan, de körülbelül szabályos időközönként hallunk beszédet, csak zenét és zenét és szöveget egyszerre. És most a zenék:

A „Django” nem hagy sok kétséget afelől, hogy kiről is szól ez a film. A szöveg magáról a fim főszereplőjéről szól, ennek megfelelően a refrénben annyiszor éneklik, hogy az ember akarva-akaratlanul is megjegyzi, és még a vetítőteremből kimenet is ez a dallam és szöveg megy a fejében. A szám maga szép gitárszóval indul, majd a kórussal is megtámogatott éneklés végig emlékezetes és színvonalas marad. Kellemes western nóta.

Ennio Morricone egy zseni. Lehet tagadni, lehet nem szeretni, de az biztos, hogy a westernfilmek történelmének legemlékezetesebb zenei pillanatai hozzá kapcsolódnak. A következő számot, a „The Braying Mule” – t is ő szerezte. Itt is gitár indít, amibe többféle hangszer kapcsolódik be. Valamiféle kis síp, apróbb dobok, egyéb ütős zajkeltő szerkezetek. Ez egy instrumentális track, aminek „refrénje” az elején is elindított motívum, melyet különbözőképpen  a gitártól különböző egyéb hangszerek. Majd ismét egy szöveges rész, majd a…

„Le Chiamavano King (His Name Is King)”. Egy tökéletes, a filmhez nagyszerűen passzoló szám, amely, mint az összes többi könnyen dúdolható, énekelhető. Az énekesnő nagyszerűen ragadja meg a prérik hangulatát, ehhez tökéletesen asszisztálnak a háttérénekesek és a zenekar is.

Ám a következő szám nevezhető talán leginkább az egyik csúcspontjának az albumnak . A „Freedom” tipikusan az a pozitív értelemben vett popszám, amit az ember nyugodtan énekelget akár a fürdőkádban is. A ritmusára már az első pillanattól fogva elkezdjük rázni a fejünket, mindez a film képsoraival megtámogatva még hatásosabb.  A kötelező poénbetét után nézzük a következő instrumentális számot, a…

„La Corsa (2nd Version)”-t. A szám egy nyugtalanító vonósfelvezetéssel indít, amely szinte mintha egy horrorból szökött volna át a Vadnyugatra. Később egy akár klasszikusnak nevezhetgő, lefelé tartó dallamsor után következik a szintén már-már klisének számító, párbajokhoz társított trombitazene. A méltóságteljes, feszültségekkel teli, hősies aláfestést azonban megint egy kis disszonancia és hegedűnyekergés szakít meg, de aztán folytatódik, hogy aztán egy vicces filmjelenetbe torkolljon.

Az „I’ve Got A Name” egy nagyszerű, beatleses szám, mely kicsit szerelmes, kicsit önkeresgélő, de még így is, bár kicsit kilóg a többiek közül, de passzol az alapkoncepcióba. A szöveg ismét a film mondanivalóját támogatja, ahogy eddig is tapasztalhattuk, és nagyszerűen ragadja vissza az embert az album zenéi közé a szövegből.

Az „I Giorni Dell’Ira (Days Of Anger)” felépítése hasonló a „The Braying Mule”-hoz, de itt egy kicsit gyorsabb, pergősebbre vette a figurát a zeneszerző. Itt sincs szöveg, de a különböző hangszerek nagyszerűen kárpótolnak minket, így itt sem kell unatkoznunk.

A „100 Black Coffins” talán az, ami a legnagyobb ellenérzéseket váltotta ki a film zenéjével kapcsolatban. Sokak számára túl sok volt a rabszolgákról szóló filmben kortárs fekete rappet hallgatni, de véleményem szerint nem volt teljesen összeférhetetlen a filmmel. Külön számként kezelve viszont nem hiszem, hogy megüti azt a szintet, amin egy rap élvezhető lenne. Az alapja olyan, mintha az egyik „Epic Rap Battles Of History” részből vágták volna ki, és ez az alap a három perc folyamán egyszer sem változik, így ezt a számot könnyű szívvel tekerem tovább.

A „Nicaragua” című muzsika ismét egy szöveg nélküli mű, mely az eddigi instrumentális számok logikáját követi. Alap, egyéb hangszerek játszanak, alap, egyéb hangszerek játszanak. Ez sem feltétlenül az, ami megmarad az emberben első hallásra, de minél többször merül el benne a műélvező, annál inkább a szívéhez nő. Csak azok számára ajánlom, akik képesek egy-egy számban élvezettel hallgatni az újonnan felfedezett dallamokat, amik eddig rejtve voltak előle.

A következő vicces, fekete akcentusban elmondott filmrészlet után ismét egy Morricone mű következik. A „Sister Sara’s Theme” egy lassú, kellemes, halk track, ami segíti az elalvást elmélyedést. Ezt a vonalat viszi tovább az „Ancora Qui”, de ebben egy női hang is énekel valami ismeretlen nyelven (spanyol? portugál?). Összességében kellemes, de ez a két szám az, ami legkevésbé illik a film stílusába, az eddigi pörgős számok után talán úgy érezheti a hallgató, mintha leült volna az album.

Ezen segít az „Unchained (The Payback/Untouchable)”, ami szintén egy rap, de sokkal dalszerűbb, énekelhetőbb. A trailerből már ismert zene az emberek nyolcvan százalékában megragad elsőre, a maradék húszban pedig második hallásra, így mondhatjuk, hogy ez az album igazi „sikerszáma”, az, ami még a rádióba is belekerülhet, hogy mindenki hallgassa. Könnyen emészthető, fülbemászó, ritmusos, zseniális.

A „Who Did That To You” is az számok legigényesebbjei közé tartozik, követi a többiek színvonalát. Énekelhető, fejrázós, kellemes női kórussal a háttérben, érces férfi szólistával. Mint a klasszikus westernben!

A „Too Old To Die Young Now” nekem egy kicsit John Fruiscantét juttatja eszembe, ami olyan elismerés, hogy ennél többet nem is nagyon kell mondani erről a számról. Talán azt, hogy a lábdob olyan zseniálisan dübörög végig, hogy még Jack White is megirigyelné.

Az utolsó előtti szöveges szám után ismét egy Morricone zene következik. Az „Un Momento”

egy nagyszerű lezáró szám (lenne), szinte a Jó, a rossz és a csúf hangulatát idézi fel. A háttérben néha felzördülő sarkantyúk hatására az ember nehezen állja meg, hogy ne vágyakozzon a Vadnyugatra. Hősies és felemelő. A női kórust ismét, szokásához híven nagyszerűen használja fel Morricone, szinte sír az ember, mikor vége szakad. Pedig van itt még valami!

A „Titoli(Trinity)” gyermekkorom legszebb emlékeit idézi. Az ördög jobb és bal kezének főcímdala szinte minden emberben él, aki Bud Spencer és Terence Hill rajongójának vallja magát, és így élénken kötődik a western műfajához. Az, hogy ezzel zárja le az albumot, egyszerre tiszteleg az olasz western előtt és mutatja meg, hogy még mindig aktuális, és lehet jó filmet csinálni egy olyan régi filmkliséből mint a Vadnyugat, a bosszú, a pisztolypárbajok és a szerelem.

Aki nem látta a filmet: 7/10
Aki látta: 9,5/10