2013. szeptember 17., kedd

Sherlock Holmes- Árnyjáték (A Game Of Shadows) – kritika


Az első rész sikere után egyértelmű volt, hogy el fog készülni a második film is Robert Downey Jr. XIX. századi kalandjairól. A legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan tudja majd továbbvinni az előző részben bejáratott stílust, hangulatot és történetvezetést a rendező, aki most is Guy Ritchie maradt, és vajon nem esik-e bele a második részek szokásos csapdájába, ahogyan azt példának okáért a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai tette. Vegyes érzésekkel kel fel az ember a film elől, lássuk hát mivel szolgált az Árnyjáték.

A főszereplők terén nem történt túl nagy váltás –logikusan-, bár néhány apróság nem ugyanaz, mint korábban.

Sherlock esetében ez nem annyira észrevehető. Ugyanazt a ripacskodást hozza, amit korábban is, mókás mozgáskultúrája akár Johhny Deppre is emlékeztet hetminket, főleg mivel vicces beszólásokban is legalább annyit leszállít a film közel két órás játékideje alatt, mint a részeges kalózkapitány. Apropó részegeskedés: mivel a film helyszíne már nem csak London, így a részegeskedésből is kevesebb jutott, Sherlocknak sem kell az alkoholba menekülnie, mivel megkapja azt, amire vágyott: Az ügyet és Az ellenséget. De róla később.

Watson megházasodott, de jellemén ez nem túl sokat változtat. Miután feleségétől Sherlock „megszabadítja”, visszatér a mi öreg, zsémbelődő, Sherlockot folyamatosan cseszegető doktorunk, akit a forgatókönyvírók kreáltak és nem pedig Conan Doyle. Akár egy számítógépes játékban, Watson fejlődött az előző szinthez képest: megfigyelésben legalább olyan jó mint mestere, csakúgy mint verekedésben, céllövészetben biztosan túltesz rajta és lassan az arca is akkorára dagad, hogy ha Robert Downey kilépne a Vasember-sorozatból, akár ő is átvehetné a playboy Tony Stark szerepét.


Az előző film Bond-lány szerepét most Noomi Rapace vette át, aki egy cigánylányt játszik, ki testvérét kutatja megveszekedetten, aki valahogyan a bűnbanda karmai közé került. Egy svéd színésznőre osztani egy vándorcigánylány szerepét elég bátor húzás, és be kell valljam, engem nem is nagyon győzött meg. Egyértelműen nincs azonos szinten Irene Adlerrel, nem is mozgatja meg Sherlockunk fantáziáját és a nyomozáshoz sem járul hozzá hasznosan. Miért van akkor jelen egyáltalán? Természetesen hogy legyen egy női karakter is, de mivel egyetlen szerepe tényleg abban merül ki, hogy „segít” megszökni a főszereplőknek a fegyverraktárból  (ez a megszöktetés az, hogy megmutatja, hogy hol megy a vonat, majd lelövik és cipelni kell őt is) és a béketárgyalások alatt megpróbálja a szeme alapján azonosítani testvérét- sikertelenül. Itt tehát egyel gyengébb lett a film.

És végül talán a legnagyobb probléma. Moriarty. Az egy dolog, hogy a forgatókönyvírók szokásukhoz híven ezt a karaktert is átértelmezték (a könyvben például Moriartyt nem a pénz motiválja a Sherlock elleni párharcában, csupán a játék izgalma), de valahogy nagyon súlytalan lett a film egészét tekintve. Kevés szereplése között hiába van nagyon erős (zárójelenet), ha egyszer olyan helyzetekbe is keveredik, amik egyáltalán nem illenek jelleméhez (lásd: Sherlock himbálása a horgon). 


lord-blackwood.jpg (430×242)Engem külön foglalkoztatott még egy dolog: miért volt mindkét főgonosznak hibás fogsora? Blackwood különleges fogsora teljesen megmagyarázható: a szekta tagjai még a különös fogsornak is tulajdoníthatták emberfelettinek gondolt erejét. De szegény Moriarty, az ünnepelt matematikus, tudós, és mellesleg a világegyetem legintelligensebb bűnözőzsenije miért rendelkezik olyan fogsorral, mint egy húsz éve utcán élő alak, akinek napi tápláléka az alkohol és a cigaretta? Tessék megnézni. 
Na és a látványvilág? Hát az ismételten fantasztikus lett, a képi megvalósítás kicsit elmozdult a képregények felé, amire példaként a főcímet és a fegyvergyárból való menekülést tudnám felhozni leginkább.

Történet? Itt érződik leginkább a második rész hibája. Londont és Angliát megmentette Holmes? (Amúgy az eredetinek már ez is igen ritka esemény volt.) Hát akkor lépjünk tovább – mondta a rendező -, mentse meg a világot! A világháború kirobbantását tervezgető Moriarty hatalmas fegyvergyárakba fektet be, majd keresztülutazza a világot, hogy egy svájci békekonferencián egy átmaszkírozott (XIX. század!!) cigányfiú segítségével meggyilkoljon egy nagykövetet, így teremtve meg a casus bellit. Sherlock és pajtása végigkövetik őt az úton és végül természetesen (amerikai filmről beszélünk, ne feledjük) a jó győzedelmeskedik.

De ez nem egy rossz film. Sőt, akciófilmnek kiemelkedő, köszönthetően a gyönyörű képeknek és pörgős akciójeleneteknek, sőt! Van néhány minden tekintetben gondolatébresztő és színvonalas jelenet, gondolok itt elsősorban az operában játszódó jelenetre, ami nem mellesleg az egyik legfantasztikusabb zenei megoldást tartalmazza a filmzenealbumról illetve a végső leszámolás közbeni párbeszédről és visszaemlékezésről.

Külön gondolkodni való: miért Sherlock van a sötét figurákkal a sakkjátszma közben?

De valami mégsem stimmel. A nagy rohanás és robbantások között elvész a gyermek lényeg: a gondolkodás és az elme diadala. A novellákban végig megfigyelhető, ahogy a racionális gondolkodás legyőzi a bűnözőt, aki sokszor csak testi erejével igyekszik érvényesülni. Ez itt nincs meg. A végén ugyan kapunk egy csavart, de szerintem leginkább azért, hogy újabb nagyszerű képeket tudjanak nekünk mutatni, miközben Sherlock narrál alá nagy okosságokat.

Ugyanaz, mint az egynél:

Ha akciófilm: 10/10
Ha Sherlock Holmes film: 4/10

Folytatás az adott rész filmzenéjével.

2013. szeptember 16., hétfő

Sherlock Holmes- filmzenekritika


A filmhez tartozó album szinte tökéletes, így hát bőven megérdemel egy külön írást, mivel nagyon ritka manapság az olyan gonddal megkomponált alkotás, amely akár a filmtől elkülönítve is hallgatható lenne. Az album szerzője Hans Zimmer, akinek helye véleményem szerint minimum megkérdőjelezhető a „legjobb filmzeneszerző” posztján, ahol jelenleg ül, de ebben az esetben nem lőtt mellé (azt nem is szokott, csak éppen egy dallamot ad el milliószor).

A Discombubolate egy kellemes kis pöntyögéssel indít, amely később a zene alapmotívumát fogja jelenteni. Majd bekezd a zenekar: dinamikusan, energikusan játszanak mind a vonósok, mind a fúvósok. A hangzásvilágot leginkább a vonósok uralják, az egész zene a viktoriánus London pezsgő, nyüzsgő ám mégis koszos és piszkos világot tárja lelki szemeink elé. A szám vége előtt még kapunk egy gyönyörű dallamot, amely dallammotívum bármelyik komolyzenei alkotásnak díszére válna. A valódi lezárás frappáns és rövid. Beszippant Sherlock világa.

Az Is It Poison, Nanny? az egyik gyengécske szám a lemezen. Szokásos hangulatfokozó zene, ahol az aktuális dallam nagyon kevés, így igazán csak a film alatt érvényesül. A háttérben azonban egyre inkább valami baljós árny rajzolódik ki a fúvósoknak hála, miközben valami furcsa nyikorgás is beleolvad a dallamba. Másfél perc után mintha eltűnne a felhő. Valami új kezdődik. Baljóslatú, de kisebb horderejű. Piti kis bűntény. Tán mérgezett a süti, dadus?

I Never Woke Up In Handcuffs Before. Az album egyik legérdekesebb száma, amely lemerül a londoni alvilág mocskába, és mindent felforgat. Van itt csaló bűvész, cigányjós és medvetáncoltató is. Köztük oson végig Holmesunk, aki a régi mondásnak megfelelően követi a nőt. A végére teljes őrületbe fulladó dallam teljes őrülettel is záródik le, és átadja a helyét valami nyugalmasabbnak.


A My Mind Rebels Against Stagnation lassan indul, körülbelül mint Robert Downey Jr. Sherlockja hat kupica pálinka után. Természetesen idővel beindul, és teljes színpompájában láthatjuk az épülő Londont. Az alapmotívum alap verziója ez- se nem lassú, se nem gyors, nincs benne különlegesség, itt láthatjuk, hogy mi a későbbi variációk alapja. Majd vált a szín- börtön. Valami félelmetes és gonosz, de hogy mi, nem tudjuk, mert a zene csak atmoszférát teremt. Nem ad dallamot. De, mégis! A fúvósok. Akkor ez Blackwood lesz. A szám végén valami újat kapunk: fantasztikus, szomorú és kifejezetten baljóslatú. Az egyik leggyönyörűbb melódia a lemezen és az egész filmben.

Egy töltelékszám: Data, Data, Data. Nem nagyon lehet vele mit kezdeni, csak annyit, hogy alapanyag nélkül mi sem tudunk építkezni.

Meg is kapjuk alapanyagnak a kutyás számot: He’s Killed The Dog Again. Felépítménye a következőkből áll: egy kis alapmotívum, egy csipetnyi Blackwood-variáció majd az egész egy nagyon hatásos és energikus részletbe összeolvasztva. Ahogy már eddig is, itt is félbeszakad a szám felénél a dallam és megint valami új kezdődik. Fúvósok, pöntyögő vonósok. Nem túl vidám és felvidító és ez a szám végéig nem is változik.

Marital Sabotage. Az első fél perc a felvezetés, majd alapmotívum, miközben folyamatosan fokozzák az izgalmat a háttérben dolgozó hegedűk és dobok. Kapunk egy minimotívumot egy szólistától, majd egy kis elcsendesedés után ismét a már hallott „dallam”. Feszültségfokozás, semmi több. Füst, de sehol a tűz.

A Not In Blood, But In Bond első felét a keleti motívumokkal ékes síró hegedűszó uralja, majd a felétől ismét a szimfonikus zenekart hallhatjuk, ahogy méltóságteljes szomorúsággal szólnak. Szép, de semmi különleges.
Ah, Putrefaction. Egy perces felvezető után következik az a rész, amely ismét a hallgató szívébe markol. Az ilyen pillanatokért érdemes filmzenéket hallgatni. A dallam felér a Granada filmsorozat zenéjéhez kidolgozottságában és melódiájában. Talán a legszebb szám az albumon.

A Panic, Shear Bloody Panic a nevéhez méltóan igencsak baljóslatú és rémisztő. Egy ideig visszatér az alapmotívum és ezt követően fel is élénkülnek a dallamok. Ismét hallhatjuk a már korábban hallott London-témát, amely egyszerre fülbemászó és kidolgozott. A számban remekelnek a dobok, egyszerűen fantasztikusan szólnak végig.

A Psychological Recovery…6 Months a legerősebb szám a lemezen. Ebben minden benne van, ami csak a filmben elhangzik, minden motívum, minden dallamocska, minden finomság. Ez az a zene, amit elküldünk egy barátunknak, ha megkérdezi, hogy milyen a Sherlock Holmes filmzenéje, ez az, amelyik bemutatja azt, hogy milyen egy jó soundtrack. Sokoldalú, mégis egységes, dinamikus, mégis remek melódiákkal dúsított. Meg kell hallgatni. Hans Zimmer egyik legjobban sikerült száma. Ne is menj tovább amíg meg nem hallgattad.


Catatonie. Szükségessége minimum megkérdőjelezhető, hisz az előző szám a tökéletes lezárás lett volna az albumhoz. Bár be kell vallani, hogy az utolsó két perce fantasztikusan jól ötvözi az eleganciát a dallamossággal és a dinamizmussal. Végeredményben mégiscsak jó lezárás, de nem a legerősebb track a lemezen.

Mindenképpen hallgasd meg ezt az albumot a filmtől külön is. Ha láttad a filmet, ha nem, ha szereted a klasszikus zenét, ha nem- ezt imádni fogod!

9,5/10

A Sherlock-különrovat következő része a Sherlock Holmes: A Game Of Shadows című film elemzésével fog folytatódni.