Kasabian-Velociraptor!- kritika

A legfrissebb album a zenekartól, ami vegyes, de többségében pozitív kritikákat kapott. Ellenben a Lángoló Gitárok szerkesztőivel, számomra az album egy az egyben lenyűgöző volt és újszerű. A Velociraptor! folytatja a West Ryder Pauper Lunatic Alysum által megkezdett utat, és végérvényesen megteremti azt a Kasabian hangzásvilágot és zenei dallamuniverzumot, amiről fel lehet őket ismerni.

Az album címe ugyebár azokra az ősragadozókra utal, akik csoportban (négyesével) kószálva rohangáltak az ősdzsungelben, és egyedüliként ők tudták legyőzni a félelmetes T- Rexet is. A borítón a zenekar négy tagja látható üvöltve, tollakba burkolva (a velociraptorok is tollasok voltak), illetve ők is négyen vannak. Üzenete az összetartás és az összhang a tagok között, ezt jól sikerül átvinni a címválasztással, a borítóval és a zenével is. Ügyes. A történelmi korok előtti időt próbálja visszahozni a cd coverje is, ami lentebb látható, kegyetlen zseniálisan néz ki.

A Let’s Roll Just Like We Used To az előző lemez vadnyugatias hangulatát menti át első percével, trombitaszóval és sarkantyúpöngéssel, de hamarosan beindul maga a verse is. Rettentően érződik a különbség az első albumhoz képest. Felhívnám a figyelmet a prechorus alatt hallható fúvós hangszerekre és a közben nagyszerűen megszólaló tapsról. A refrént pedig érdemes sokszor, nagyon odafigyelve meghallgatni-  tíz percembe került, míg teljesen egyértelműen meg tudtam hallani a háttérben zümmögő vonósokat illetve akinek van türelme, kutassa fel a fantasztikus zongorafutamot is, szintén a refrén alatt. Ezzel azonban nem ért véget-a harmadik perc környékén kapunk egy új dallammotívumot is, ami teljesen passzol a koncepcióba. Nagyszerű kezdés.

A korábbi számokra hajazó kezdéssel operáló Days Are Forgotten a később máshol is felhasznált „vinnyogással” indít, ami, bevallom, sokak számára embert próbáló feladat lehet élvezni. Nem úgy, mint a későbbi részeket, ahol ugyan még elő fog jönni egyszer-kétszer a „vinnyogás”, de a tökéletes refrén mindenért kárpótol. Ismét kapunk egy énekelhető dallamot, a háttérben pedig egy jól hangzó pönögést a gitárosoktól. Megjegyzés: érdemes meghallgatni az akusztikus változatát is.

A Goodbye Kiss kicsit megöli az előző két szám által felpörgetett hangulatot, és nem is stimmel a velociraptorok dinamikus világába. Ezek ellenére jól sikerült dal, kifejezetten szép, a hangszerelés is kellemesen van adagolva. Lassúzós, szerelmesenösszebújós nóta.

La Fée Verte, egy fura zsibongással vagy nem is tudom, valami meghatározhatatlan furcsasággal kezdődő track, amibe később a gitár is belecsatlakozik. Akusztikus akkordozás, ami szinte egy az egyben leköveti az éneklés dallamát. A lábdob hatásosan dübörög, ismét köszönetet mondhatunk annak, hogy a Kasabian ilyen ügyesen használja a nagyzenekart. A refrén szokás szerint fülbemászó, de összességében inkább atmoszférateremtő hangulata van, mint hogy egy valódi sláger legyen.

Velociraptor!:  gyors, gyilkos, egyszerű, rövid. Többet nem is érdemes róla elmondani. Talán még annyit, hogy annak ellenére, hogy ez a címadó szám, talán ez sikerült a leggyengébbre az albumon található trackek közül.

Az Acid Turkish Bath (Shelter From The Storm) erős hangulatkeltő, törökös hegedűszóval indít, később ebbe csatlakozik be a dob és a már korábban tapasztalt nyávogás. A gitár megjelentével eltűnik a hegedű, de marad a keleties hangulat, köszönhetően a ritmusnak és az elnyújtott vokálnak. Amint viszont a verséhez érünk, eltűnik minden és megkapjuk azt a Kasabiant, amit az első két számban megismertünk. Letisztult, gitárcentrikus, könnyen szerethető. A refrénre visszajön a turkish hatás és a nyávogás, majd az átvezető részben ismét ezt kapjuk. Viszont érdemes vele „szenvedni” (már akinek ez az)- a végén gyönyörűséges egyveleget kapunk az eddigiekből, mindenből tökéletesen annyit, amennyi az adott hozzávalóból szükséges.

Az I Hear Voices elején furcsa bizsergéssel és pszicho-szintizéssel hallhatunk, ami a versére elhalkul, így megkapjuk a lábdobot és az éneket, amik hihetetlen hatásosak. Hangszerelésben kicsit hasonlít az első számhoz, de itt nagyobb szerephez jut a szintetizátor és az ének. Jó kis szám, tökéletes felvezető a Velociraptor! legenergikusabb, legslágerebb számához.

A Re- Wired az a szám, amihez kötelező a videoklip:

Lenyűgöző riffel nyit, amit csak tetéz a dobolás perfekcionizmusa. Annyira nincs is róla mit mondani, minden összetevője tökéletes, így kell slágert írni, így kell klippet forgatni hozzá, így kell zenélni basszameg!

A Man Of Simple Pleasures eleje egy az egyben a Gorillaz-Clint Eastwood című számára hajaz, de úgy vélem itt fennáll az a helyzet, mikor különbséget kell tenni lopás és utalás között. Minthogy a két szám végső kicsengése és dallamvilága teljesen különbözik, el kell fogadnunk azt, hogy a Kasabian nem lopott. Az együttess eddigi talán legszebb dalát kapjuk meg, amiről a frontember így nyilatkozott: A Man Of Simple Pleasures szívszorító.A több szólamban való éneklés ismét kiteljesedik és fantasztikust alkot.

Switchblade Smiles. A szám, ami mégis szakít az eddig jól kidolgozott dallamvilággal és rendszerrel és egy sokkal sötétebb, nyomasztóbb közeget vázol fel. Az elektronikusabb hangzás és a metálos refrén iszonyatosan félelmetes. Tökéletes koncerszám, annak ellenére, hogy akár egy sátánista-metálzenekarnak is becsületére válna. Itt is hallhatjuk az elnyújtott vokálokat, a „vinnyogást” és a végig dübörgő dobokat. Van viszont ami állandó: a refrén még így is énekelhető maradt és az egész track összességében nagyon emlékezetes. Tökéletes lezárás.

Nem, nem, ezt nem hiszem el! Négyből háromszor mellé lőni a lezáró számmal? Igen, én is alig hiszem el, de megint egy teljesen jellegtelen, töncsörgős dal az utolsó szám, megint hiányérzetet hagy bennünk és megint az utolsó előtti lett volna a tökéletes erre a szerepre. MIÉRT? A Neon Noon nyugodt, relaxációs, de tényleg unalmas és olyan seíze sebűze.

Még így is csak együtt tudok érteni az énekessel, aki a következőket nyilatkozta: nem értem, hogy hogy nem tetszhet bárkinek a Velociraptor!

Én sem értem.

9/10