Manchester Orchestra- Simple Math- kritika

Miért van az, hogyha megismerünk egy zenekart, a későbbiekben megismert számok már nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket? Sokat gondolkoztam már ezen a problémán, és úgy gondolom, sikerült rájönnöm az alapvető problémára.

Mikor az ember megismer egy új zenekart, és első számuk tetszik neki, hasonlót vár el az elsőként letöltött albumtól avagy diszkográfiától. Viszont az internetes zenehallgatói kultusz borzalma, hogy az ember nagyon könnyedén lemond egy-egy zenekarról. Miután az albumból meghallgatott első három szám nem váltja be a reményeinket, hajlamosak vagyunk törölni az egészet, és az elsőként megismert számon kívül az összes többit ignorálni. Régen ha valakinek sikerült megkaparintania egy lemezt, rongyosra hallgatta. És hogy helyes- e ez a könnyű lemondás? Van, amikor igen.

A fent leírt eset forog fent a Manchester Orchestra elnevezésű zenekarral is. Elsőnek meghallgatott számuk a Virgin volt, mely teljesen magával ragadott, egyszerre volt dallamos és kellemesen progresszív, és még az sem okozott csalódást, mikor utánanéztem a szövegének (a videoklipet pedig csak ajánlani tudom mindenkinek, egyszerűen zseniális).  Lelkesedésemben, hogy végre felfedeztem valamit, ami felemelkedik a Porcupine Tree magasságaiba, ám hatalmasat csalódtam. Az album, amelyben az imént említett remekmű szerepel, egyszerűen középszerű. De lássuk csak számról számra.

Előbb a borítóról néhány szó. Az albumfedő szakított a zenekar korábbi coverjeivel, egy nonfiguratív, szinte hipster motívum dominálja a képet. Felül a banda, alul pedig az album címe olvasható alig látható betűkkel. És most tényleg a zene.

Az első szám a Deer egy kellemes bizsergéssel indít. Itt még reménykedik az ember. Aztán bekúszik egy torzított, több szólamú férfivokál, ami rögtön szirupossá teszi az egészet. A gitárral semmi gond, de az énekes hangja ebben a számban pontosan megfelel a mostani alternatív divatnak: magas, elég „szellős”, illetve nem túl domináns,szinte lebeg a szám többi része fölött. Később ismét becsatlakozik a férfikórus. A lassú szám maximum relaxációra lenne alkalmas, de egy könnyen felejthető, szürke kis darab.

A Mighty már sokkal ígéretesebben indul. Tökéletesen összemosódik az előző dallam végével a kezdete, és mégis egy teljesen új világot tár fel előttünk. A gitár bedurvul, és a később a Virginben is fellehető technikával egy lassú ámde annál ütősebb riffet játszik. Az ének is kicsit komolyabban veszi magát (már amikor), így ennek a számnak kifejezetten vannak élvezhető részei, egy problémája van csak talán: a dallama se nem fülbemászó, de nem is annyira összetett, hogy felkeltse az érdeklődést. Talán ismét a szürke kifejezés illik ide is.

A Penascola ismét a pop könnyed vizeire evez. Vidám napok hangulatát idézi meg, az ének teljesen tiniénekesi szintre süllyed. Középszerű, de cserébe harmadik hallgatás után már egyre idegesítővé váló szám, amelyben váratlanul egy Dropkick Murphysre hajazó férfikórus robban be, ír kocsmahangulatot idézve. Összeszedetlen, logikátlan.

És az a legszomorúbb, hogy ennél többet az April Foolról sem nagyon lehet elmondani. Az ének alatt csak a dobok szólnak, kis csillámdobocskák, de mikor végre elhallgat, lehet érezni, hogy van potenciál ám ebben a zenekarban. Mikor egy kicsit „tiniénekes” is összekapja magát, kifejezetten élvezhető szám, közepesen idegesítő versével és a közepes és a magas szintű között ingázó refrénnel.

A Pale Black Eye megidézi a Blitzen Trappen gyengébb számai által is prezentált hangulatot, egyszóval kicsit alter, kicsit blues, kicsit westernes, kicsit hegedű de igazából semmi sem igazán.

És VÉGRE! Ha valamiért érdemes meghallgatni ezt a lemezt, akkor ez a szám az. A Virgin egyértelműen elviszi a hátán az albumot, még akkor is, ha hangulatában és egyébként is olyan messze esik a többi számtól, mint Justin Biebertől Beethoven. A sötét hangulatról már a szám legelején gondoskodik a gyerekkórus illetve a basszusgitár, és ez a hangulat végig fennmarad. Mikor elérkezünk a refrén instrumentális részéhez, gyakran kapja magát azon az ember, hogy rázza a fejét ritmusra. A szövegnek érdemes utánanézni, de mindenképpen megragadó dallam, a hangszerelést itt zseniálisan találták el, és még az elmaradhatatlan férfikórus sem rondít bele az összképbe, sőt, még inkább érzékelteti a sötét negatív utópia-hangulatot. Megemlítendő, hogy itt olyan hangszert is behoznak, amit eddig nem: a fúvós hangszerek remekül stimmelnek az egészbe. Ajánlott a videó megnézése is. Erősen ajánlott. Kötelező!

A katarzis után ismét leül a lemez. A címadó Simple Math egy nyugodt, relaxálós szám, az eddiginél kicsit fülbemászóbb, de összességében mégis felejthető dallammal. Itt a refrén megkapó, érzelemmel teli, de sajnos még így sem tudja megütni az előtte lévő mestermű színvonalát, de hatásosan fogja vissza az érzelmeket, nyugtatja le az embert.

A Leave It Alone teljesen hasonló az eddig hallott számokhoz. Mintha az egész egy maszlagtenger lenne, melyből csupán néhány szilárd terület menekíti ki a hallgatót. És ez sajnos az Apprehensionra és a Leaky Breaksre is elmondható. Nyugodt, csúcspontokat nélkülöző, tipikus alternatív zenék, amikből manapság tizenkettő egy tucat. A lemez végén nem kapunk semmiféle lezárást, a férfikórus egyszerűen elhuhog a semmibe, mi pedig ott maradunk a Virgin emlékével.

Összességében pont az történt, amit a bevezetőben felvázoltam. Nagy elvárások és ebből vajmi kevés lett beváltva. De érdemes meghallgatni, főleg azoknak, akik egyébként is vonzódnak a most mainstream „alternatív” zenéhez, az album tökéletesen ki fogja elégíteni őket. De aki igazán igényes zenét akar hallgatni, annak a Virgint tudom csak ajánlani.

Hangulatfüggű: 5/10 vagy 8/10