Fall Out Boy- Save Rock And Roll-kritika

“These days a cover…a cover representation of the music  has been reduced to just a piece of paper in a crystal case, hasn’t it? A vinyl cover was something really tangible and aesthetic. You could hold it in your hands, you could feel the texture. It was like a painting. Tom e the cover is part of the piece. You know the music on the CD or the record or whatever it is, is part of the presentation. And the other part of the presentation is the artwork. I’ve never understood why some musicians are happy to make a great record and then put it in a functional piece of shit sleeve. Visually, so many artists just don’t seem to give a shit about the way their art is presented. “

Száz százalékosan osztom Steven Wilson progresszív félisten véleményét a mai albumborítókról. És csalódásként éltem meg azt is, mikor megláttam a Fall Out Boy újraalakuló lemezének artworkjét. Egyetlen egy kérdés fogalmazódott meg bennem, először halkan, majd egyre hangosabban követelve a választ, amire még én sem jöttem rá: MI A HALÁL EZ A BORÍTÓ?! Félreértés ne essék: jól néz ki. Csak éppen a buddhista szerzetesnek és rosszéletű haverjának körülbelül semmi köze nincs a rock and rollhoz, és remélem a megmentéséhez sem lesz. A funkciótlan albumborítót elfeledve próbáljuk ki azt, hogy inkább a nélkül hallgatjuk meg a lemezt, hogy tudjuk, az alkotói tesznek arra, hogy hogyan prezentálják korongjukat.

Az album nyitódala a The Phoenix címmel fut, a rádióknak és TV adóknak hála már-már slágernek is nevezhető. A hatásos kezdés (vonósok, plusz pont) beindul az énekes majd elkezd dübörögni a lábdob is. A számban tényleg megvan minden, ami egy slágerhez szükséges, de mégis többet nyújt, mint egy átlagos toplistavezető. A dalolászható, ugrabugrálós refrén természetesen könnyen megjegyezhető, egyetlen problémám, hogy a sok önjelölt énekesek közül nagyon kevesen rendelkeznek olyan kiművelt hanggal, hogy az énekessel együtt ki tudják énekelni a „like a phoenix” szövegű részletet, így ezt a számot inkább magányos hallgatásra javaslom (vagy akkora tömegben, ahol már nem számít, hogy hányan próbálnak magas hangon süvíteni). Később kapunk egy egész tökös háttérvokált is illetve a refrén alatt érdemes a gitárra is odafigyelni, király ámde kellően primitív riffet alkottak. Később visszatérnek még a vonósok, és külön bónuszpont jár azért is, mert nem a szokásos három percben zavarják le a számot.

A My Songs Know What You Did In The Dark (Light Em Up) című, kellemesen hosszú című szám a Petőfinek köszönhetően már sokaknak ismerős lehet. A gépies tapsikolással és huligánkórussal operáló fent említett című második track egy valódi, nagybetűs, dallamtapadásos sláger. Rettentően egyszerű refrén, és még dallamosabb verse. Jó pillanatban megejtett kiállások, tökéletesen kevert dobok. Ismét lecsap a fejhang, fent említett kitétel itt is érvényes. (Külön bónusz: a második Percy Jackson film nyitójelenetéhez zseniálisan passzolt.)

A rock and roll eddig egész jól meg lett mentve.

Alone Together. Kellemes, kissé szirupus csillámrock, ismét egy könnyen megjegyezhető refrénnel. Furán elhaló/felcsattanó/biztosangéppelcsinálták (amúgy ez szerintem gyerekkórus akar lenni néhol) kiáltások random elszórva a számban, kellemes akusztikus szelet körülbelül a közepén. A „my heart is like a stallion” résznél minden alkalommal kicsit megfojtanám a dalszövegírót, de még ez is beleférne, ha egy kellemes pop-rock lemezről beszélnénk, és nem pedig a rock and roll megmentőiről. Így viszont nagyon erősen kilóg lefele főleg azután a nagyon ütős kezdés után, amit a zenekar az első két számmal prezentált.

Where Did The Party Go-lábdobbal és jókis gitárpönögéssel indít, majd ismét bekúszik a kórus (úgy tűnik, nagyon beleszerettek). Kicsit az előzőhöz hasonló, egy fokozattal itt viszont már feljebb kapcsol a fejrázómérő, főleg az elektro-80asévek refrénnél, ahol úgy érezzük, a party bizony nem ment sehova, hisz épp abban ugrálunk.

Rolling In The Deep Just One Yesterday. Teljesen rendben lenne, sőt az album legerősebb számaihoz sorolnám, ha ezt már nem hallottuk volna máshol. A refrén alatt itt viszont kapunk egy teljesen érthetetlen elektromos zajt (nem, nem a fejhallgatóm romlott el, már megnéztem). De tekintsünk el attól, hogy szinte teljes egészében lopott dallamról beszélünk- fantasztikus! Nem olyan, mint az első kettő stílusában, de cserébe minőségben rájuk ver körülbelül még egy kört és (bár nem győzöm hangsúlyozni, nagyon kopigyanús) bekerült az album erős számainak körébe.

És a pozitív hangulatot szétzúzza a mikuláscsengettyűkkel, babakórussal és rappel sokkoló The Mighty Fall. Legszomorúbb aspektusa az ennek az album közepén található tracknek, hogy jó lehetett volna. Elbaszták. A kórus itt is feltűnik, ahogy a fejhang is, de az ember nem tudja eléggé beleélni magát a szám hangulatába (mikuláscsengettyűk ugyebár). Nagy csalódás. Ismét egy kisebb hullámvölgy.

Popos-szirupos, mézes-mázos, työcsögős-möcsögős és még sorolhatnám a Miss Missing You című, már címe alapján is törlésre ítélendő szám jelzőit. A MySpace korszak legrosszabb zenéire emlékeztető tininyáladzás tovább folytatja az elődje által elkezdett utat a lejtőn (lefele), még szerencséje, hogy rögtön utána következik egy másik szám, ami szintén bekerült a lemez élmezőnyébe.

Dobbal, kórussal és gitárral indít az album talán legerősebb és legszínvonalasabb száma a Death Valley. Az ének elkezdődik, a akusztikus gitár pönögése, bejön a lábdob, a prechorussal elindul a basszusgitár is, fantasztikus kis töltelékgitár, majd a refrénre mindenki megőrül és zúz. Klasszikus rock and roll szám receptje, és a FOB remekül találta meg ezt a régi trükköt a hozzávalókat megfelelő arányban felkeverték, kicsit felfrissítették (sőt egy kis belassítással meg is fűszerezték) és elénk tették azt a számot, amivel meg kellett volna menteniük a rockot. De cserébe.. ne, ezt hagyjuk a végére.

Young Vulcanoes, Bruno Mars szám egy elviselhető hangú énekessel. Nem is rossz. Egyszerű, alapvetően akusztikus gitáros darabbal van dolgunk jól megvisszhangosítva. sítva. Sajnos ennél többet nem nagyon lehet róla elmondani róla, középerős mezőny.

Rat A Tat, egy vegyes szerzemény, már megint. Ír kocsmahangulatot varázsolna elénk a férfikórus, de egy géphangú nő is elkezd zúzni, majd új dallamba fogva előhúzzák a kalapból az énekest, aki egy teljesen korrekt számot kezd el felépíteni, ismét bejön a kórus a prechorusra, de a refrén (ami fülbemászó) megint az énekesé. Majd ismét az elején hallott ordibálás a háttérből míg valaki rappel rá, és vissza a stafétabot az énekesnek, aki megpróbálja menteni a menthetetlent amit csak tud. Ez is lehetett volna jobb, főleg a szerencsétlen vendégfellépők és az elkeseredett próbálkozás nélkül, hogy ide is belekeverjék valahogyan a kórust (lehet hogy felbéreltek egy kórust, és mivel ők órabérre dolgoztak, próbálták őket minél több számra ráénekeltetni, hogy ne menjen kárba a pénz).

És a záródal,(Save Rock And Roll) hogy a pofám szakad le, de az egész lemez legnagyobb mélypontja egy legendával, aki nem tudja elfogadni hogy megöregedett de ennek ellenére soha semmilyen köze nem volt a zenéjének és a rocknak illetve egy érzelmes hangú énekes tinibálvánnyal, aki remélem nem gondolta komolyan, hogy ezzel fogja megmenteni a rock and rollt. Érzelgős ámde primitív, nyáladzós de cserébe még idegesítő is az átkötőkben hallatszódó női robothang. A gépies tapsikolás a háttérben még a zongorát és a néha felcsendülő vonósokat is elrontja. Pofátlan szemen köpése egy közepesen erős lemeznek, amin néhány szám érdemes arra hogy külön is meghallgassa az ember, de egy az egyben mint egész is élvezhető lenne.

Ajánlom mindenkinek, hogy ezt a szennyet törölje le a végéről és tekintse úgy, mintha sosem lett volna rajta. Mindenki jobban jár, Elton John emlékét sem rontjuk el egy ilyennel és mi sem rövidítjük meg az életünket közel öt perccel. És a lemez?

Összességében: 7/10

Ha azt számoljuk, hogy hány számot lehet külön is meghallgatni: 3/11