Kasabian-Empire-kritika

Az Empire című albummal folytatjuk Kasabian-különkiadásunkat. A zenekar második lemezének egyik fontos pontja az, hogy az egyik zeneszerző, Cristopher Karloff a lemez készítése közben hagyta el a zenekart, vélhetőleg személyes okok miatt. Három szám kötődik a nevéhez az albumon.

A borító egy kártyára hajaz, nagyon jól néz ki. Furcsa, hogy a kártyákon szokásos elrendezéshez képest itt itt a két fél nem ugyanolyan. Az alsó felén a nő már nem csak védtelenül és kitárulkozva fekszik a harcos karjaiban, hanem hozzásimul és szempillát remegtet. A K nyilvánvalóan a Kasabianra utal. Nagyon jól néz ki, de az album meghallgatása után fog csak kiderülni, hogy mi köze van a muzsikához.

A címadó szám egy hihetetlen erős felütés. Az Empire nagyon erősen kezdődik, az énekes hangja fejlődött az előző lemezhez képest, itt is, mint már sokszor ezelőtt, sokkal inkább beszédhez hasonlít a verse, mint tényleges szöveghez. A refrén könnyen megjegyezhető, rendkívül erőteljes. Vonósokkal fejeződik be ez a rész. Ismét verse, a dobra automatikusan elkezd rugózni az ember lába. A refrénnél beindul a szimfonikus zenekar-gyönyörű. A második chorus után egy kis hatásszünet következik, ahol majdnem minden zene elhal, így aztán még hatásosabban tud berobbanni a „Stop, I said, it’s happening again” szövegű rész.  10/10

A Shoot The Runnerben felfedezhető az a változás, amit a zeneszerző elhagyása okozott. Sokkal ritmusosabb, dinamikusabb szám, mint az előző számon található darabok, ezzel együtt kicsit poposabb is, de mégsem süllyed egyszerű közönségességbe. A ritmusa remekül eltalált, minden gitárosnak érdemes legalább egyszer megnéznie ezt a riffet. A közepén ismét található egy kis belassulás, pontosabban ritmusváltás, ami megint remekül illeszkedik az egész szám koncepciójába. Jó, bár kicsit rövidecske szóló is található benne. Ütős rock and roll.

A Last Trip (In Flight) egy kicsit lazábbra veszi a figurát, de a változás itt is nagyon érződik. Nem túl emlékezetes dal, de nem sikerült rosszul. A legjobb megfogalmazás talán erre a jó munka- nem forradalmi, nem is rossz, egy korrekt szám, ami fenntartja az érdeklődést az album következő részire is.

A Me Plus One kicsit vadnyugatis hangulattal indít, Serge éneklésével. Fantasztikus háttérvokált, remek gitárfutamokat hallhatunk a sajnos csak két és félperces szám alatt. Sajnos a modern popszakma átka a Kasabiant sem kímélte, nem hajlandóak négy-öt percnél hosszabb számok elkészítésével kísérletezni. De említsük meg azt is mindenképpen, hogy itt is szerepet kapnak a klasszikus hangszerek, a vonósok.

Sun/Rise/Light/Flies- ezzel le is írtam a dalszöveg első három sorát. Egy kicsit vinnyogósra, töketlenre és úgy általában kicsit olyan semmilyenre sikeredett ez a szám, annak ellenére, hogy itt is található egy gyönyörű betét, ahol besegít a nagyzenekar (illetve most hallom, a refrénnél is. Aminek szövege megegyezik a címmel. ) Itt bezzeg belefért a négy perces játékidő.

Az Apnoea az, ami talán leginkább hasonlít az előző albumról megismert stílusra. Rommá torzított hangszerek, nem túl gyakran használt ritmusban megszólaló dob, furcsa gajdalolás, beszédszerű éneklés.  Szerencsére ez inkább csak átvezető jellegű, 1.45-ös hosszúsággal rendelkezik, így nem kell sokáig emlékeznünk a Kasabian (music album) rosszabbul sikerült számaira.

És át is adja a helyét a By My Sidenak, egy nagyon jól sikerült szerzeménynek. Gyönyörűen duruzsoló gitárral indít, majd egy kicsit „lebegős” énekléssel. Ezt váltja fel az a rész, amit talán refrénnek lehetne nevezni, Ismét a vonósok és a fülbemászó dallam, bár itt sajnos eggyel lejjebb kell értékelni a számot, mert a refrén mégsem az igazi. Az átkötő rész itt is egész elfogadhatóra sikerült, bár nem hagy túl mély nyomot maga után az emberben. Itt is visszaköszönnek még a már eltávozott zeneszerző stílusjegyei, de már érződik az új felé való nyitás.

Stuntman- kellemes szintizéssel indító, több mint öt perces szerzemény. A kellemeset viszont elég gyorsan felváltja egy sokkal agresszívabb változata a szintetizátornak, majd következnek a gépdobra hasonlító hangok. Egy rossz diszkó-alap is lehetne a szám első másfél perce, majd elkezdődik az éneklés, ami semmit sem javít a tracken. A megszokotthoz hasonlóan itt a refrén alatt nem halkulnak el a hangszerek, ugyan úgy dübörög tovább minden, emlékeztetve minket a mostani szórakozóhelyeken hallható mesterművekre. Az album mélypontjának is nevezhetnénk, igénytelen, egysíkú, átgondolatlan szám, amely sehogyan sem passzol az alapkoncepcióba (még a Kasabian c. albumba se passzolt volna.)

Sajnos a Seek & Destroy sem sikerült sokkal különbre. Elektronikus, egyszerű szerencsétlenkedés a háttérben. Szerencsére az ének most segít a számon, de teljesen megmenteni mégsem tudja. Elég könnyen át lehet fölötte siklani, nem veszt vele senki sokat.

A British Legion egy Artic Monkeys számra hajazó dal, de abból is a jobb féle. Aranyos, romantikus kis dalocska, Sergével és a gitárjával egy kellemesen eltöltött három perc. Nem túl bonyolult, de annál nyugalmasabb, kedvesebb és érzelmesebb-egyszóval könnyed  ámde színvonalas nóta.

The Doberman. Lassú, de később annál hatásosabbá váló track, ami talán leginkább mutatja az utat a következő lemez felé. Gitárcentrikus, zseniálisan van keverve és egész egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van. Ismét külön pirospont annak, hogy két ilyen fasza hangú énekes van egy zenekarban és annak, hogy ők ilyen fantasztikusan tudnak együttműködni. A körülbelül a közepén található egy olyan rész, ami sokak számára embertpróbáló lehet, de bizonyos számú hallgatás után már az indián törzsi dallamokra hajazó gajdalolást is meg lehet szeretni, ahogy ezt az egész számot is. A lezárás pedig egészen fantasztikus-a trombita szólamát mintha maga Ennio Morricone  írta volna. Ah. 10/10 Tökéletes lezárása az albumnak.

Illetve lenne, de érdemes még meghallgatni a speciális kiadásokban Ketang című, erőteljes, de nem túlbonyolított, fülbemászó de cserébe rövid nótának. Be kell vallanom, személy szerint a Dobermant szívesebben látom zárószámként, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy a Ketang is egy jól sikerült szám, 

ami sikeresen levetkőzte a kilépett dalszerző hatását.

És mindez elmondható erről az egész albumról. Sikeresen továbblépett Karloff kiugrása után és elkezdték a saját útjukat keresni. Ez sikerült is, de még nem teljesen. Az csak a következő albumban fog sikerülni.

7/10

Következő kritika: West Ryder Pauper Lunatic Alysum